Petőfi Sándor (Kiskőrös, 1823. január 1. – Fehéregyháza, 1849. július 31.) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Születésének és halálának helye is vitatott. Amit biztosan tudunk Petőfi Sándorról, hogy 1823. január elsején, azaz születése napján keresztelték meg Kiskőrösön.

Barabás Miklós képe Petőfi Sándorról

A magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Rövid élete alatt közel ezer verset írt magyarul, ebből körülbelül nyolcszázötven maradt az utókorra, és az ismertebbeket sok más nyelvre lefordították. Számos költeménye minden magyar számára ismert. A Szeptember végén című versét például a világ szinte összes irodalmi nyelvére lefordították. A János vitéz című elbeszélő költeményéből daljáték, bábelőadás, rajzfilm és rockopera is készült.

Legismertebb költeménye a Nemzeti dal, amely az 1848. március 15-i forradalom máig ható üzenete és a magyar hazafias költészet kiemelkedő alkotása. Emlékét Magyarországon és a Kárpát-medence magyarlakta helységeiben több múzeum és emlékház, valamint számtalan utcanév, szobor és emléktábla őrzi. Bővebb információt ITT tudhatunk meg róla. 

Nagy költőnkre emlékezve a szebbnél szebb versek közül ezt a téli versét választottam:

TÉLI ÉJ

Vad téli éj. Sűrű hópelyhek esnek.
Szélvész ragadja. S hátha nem hópelyhek?
Talán egy őrült gondolatjai?
Vagy összetépett lelkem rongyai.

Közelg az éjfél. Fennvirasztva várom.
Akkor kísértet látogat meg, három;
Szent háromság, mely egykor vezetett:
A hit, a remény és a szeretet.

Nem élnek többé. Meggyilkoltatának.
De éjfelenként sírjokból kiszállnak,
S felém lebegnek halvány képeik,
S a régi szép időt emlegetik. –

Szétszaggatá a felleget a szélvész.
Tekintetem a csillagok közé vész.
Olyan sötétpiroslók fényeik,
Mikéntha vércsepp volna mindegyik.

S ki mondja meg: nem vércsepp-e a csillag?
Hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak.
Ábelszivek fölfeccsent vére ez,
Mit a zsivány föld csillagnak nevez. –

Veszett szélvész, te még mindegyre tombolsz,
A fellegekbe és hajamba markolsz;
Ki akarod tán tépni fürtimet?
Ah, tépd ki inkább, tépd ki szívemet!

Hogy dobog e szív! – szinte félek tőle, –
Úgy, mint a kő, mely várromokról dől le,
Vagy mint a koporsónak födele,
Ha a halottat szögezik bele.

Koporsó vagy, koporsó vagy te keblem,
Amelybe szívem élve eltemettem.
Oh szív, te élő eltemettetett!
Ki írhatná le gyötrelmeidet?

Megszűnt a vész, a hold is fönn az égen.
Már béke és fény lebeg a vidéken.
Hazamehetek hát s lefekhetem.
Mert béke és fény nem való nekem.

(Szalkszentmárton, 1845. november 25. – december 31. között)

 

Kökény Éva

 

 

Hozzászólások