Ha csupán az ékírásos akkád eposzok míves fordítását tette volna le az asztalunkra, már akkor is méltó lenne rá a 78 évet élt Rákos Sándor, hogy centenáriumán emlékezzünk rá. 1921. november 25-én született. Ő azonban magyar és magyarul író költőnk is volt. Önmagához való igényesség, sőt nem kis öntörvényűség is jellemezte költészetét, életművét. A nyelv, a stílus dolgában is elmondható ez róla.

És amit egy 1968-as interjúban kijelentett, ahhoz élete hátralévő három évtizedében is következetesen hű maradt:

Azt gondolom, hogy egyelőre pontosan annyit írok, amennyire szükség van. Ha többet írnék, a szószaporítás hibájába esnék. Ha kevesebbet… Nos, valóban él bennem egy olyan kíváncsiság, hogy meddig lehet lebontani a gondolatokat, érzéseket, indulatokat, a vers alapkonstrukcióját a központi mag sérelme nélkül. De nem hinném, hogy közveszélyes volna az ilyesfajta kísérletezés. Hiszen olyan kevesen csináljuk. S legrosszabb esetben, ha néhány „innen”-írt vers is születne közben, annyi „túl”-írt vers is születne, annyi „túl”-írt vers van, hogy még sokáig nem kell a költészet elapadásától félni.

Az interjúkészítő Erki Edit érdekes kérdést tett föl ugyanezen beszélgetés során: „Valóban a tömörítést, illetve a rövidítést tartja az egyetlen helyes versépítő módszernek?” Rákos Sándor ekképp válaszolt:

A tömörítést igen. Bár ezt sem dogmatikusan. Másféle módszerrel is írtak és írnak jó, sőt nagy verseket. De a rövidítést semmiképp sem. A tömörség független a terjedelemtől. Egy háromszáz soros költemény is lehet olyan tömör, hogy egyetlen szava sem hagyható el, s egy háromsoros vers is lehet túlírt, ha még nagyobb tömörítéssel két vagy akár egy sorban is meg lehetne írni.
Aki ismeri régebbi versesköteteimet, tudhatja, hogy a saját költői gyakorlatom is rácáfol arra, mintha én csak a végsőkig lebontott, szinte csak a versmagra redukált verstípust tartanám a tömörítés egyetlen lehetőségének; még ha jellemző is ez a törekvés költészetemnek egy — új kötetemmel sejthetően lezáruló — korszakára.

És mintha éppen a mondottakat foglalná össze, sőt igazolná versben a „Nagy költő”, amely mindössze négysornyi:

Egy szóba zsúfold a világot, költő!
S ha sikerült, hallgasd el azt a szót.
Törpe az, ki minden szavát kimondja.
A nagy rostál. S hallgat a legnagyobb.

Érdemes figyelnünk az esszéíró Rákos Sándor azon töprengéseire, gondolatforgácsaira, amelyek megint csak nyelvi-stilisztikai fogalmakhoz kapcsolódnak. Például:

Nyelvészeti cikkben olvasom, hogy a félmúlt idő különösen alkalmas a tömörítésre. Lehet, hogy ezért vonzódom hozzá?vonzódtam kezdő költő korom óta.”

Átlagolvasóként talán nem is gondolnánk olyan finomságokra, mint amikkel a következő fejtegetésében rákos előáll:

Megfigyelni például olyan apróságokat is, hogy melyik író él következetesen a pedáns „között” s melyik a „közt” alakkal, s melyik váltogatja a kettőt; vagy melyik ír „amikor”-t és melyik „mikor”-t (költők — prózát író költők is — általában a második, rövidebbet kedvelik inkább); hol nem tesznek és hol tesznek vesszőt, gondolatjelet; hogy például a legtöbb költőnek önálló helyesírás-rendszere van, s az írásjelek — többek között a vessző — elhagyása vagy el-nem-hagyása a vers, szinte minden egyes vers külön-törvényéhez igazodik — de Babits prózájában is sokszor elhagyja a vesszőt, még a „hogy” előtt is; meg hogy ki ragaszkodik görcsösen a „hihetnők” és az „ugorjék” formához; és így tovább, szinte a végtelenségig.

Félreértés ne essék: nem az írók titkainak-természetének kifürkészése miatt érdekes mindez elsősorban (bár ezt sem lehet érdektelennek mondani), hanem a nyelv és a stílus természetének-titkainak kifürkészése végett — s ez mindenképp közügy.”

E legutolsó mondat asszociálja Rákos egysoros nem versét, hanem továbbra is prózai mondatát. Rokon tartalmú, ám korántsem azonos vele. Íme:

A stílus nem pótolja az emberséget.

Nyilván számos olvasónak eszébe jut a XVIII. században élt George Buffon, aki akadémiai székfoglaló beszédében e szállóigévé lett tételt hangoztatta: „Le style c’est l’homme même.” Azaz: „A stílus maga az ember.” Valószínűleg Rákos Sándor szándékos Buffon-parafrázisával állunk szemben…

rakos sandor

Szinte pedagógusként-didaktikusként fogalmaz Rákos Sándor a következő megjegyzésében, amelyre napjainkban is érdemes figyelnünk:

Ha már értelmező szótárunk — igen helyesen — nagy költőink és íróink műveiből szerezte összes példatárát, miért nem készül … stílus-mustra, példatár, kézikönyv e nagy költők és írók műveiből? Miért nincs — tudtommal — olvasókönyv, amely már az általános és középiskolásokat megtanítaná, hogy a nyelvhasználat szempontjából is foglalkozzanak klasszikusainkkal és modernjeinkkel? Így lehetne élővé tenni a nyelvet és a stílust, merev törvények helyett a jelenségek lelkét beszéltetve. A vizsgálódások éppúgy kiterjedhetnének az alapvető törvényekre-szabályokra, mint a szabályokat erősítő kivételekre.
A nyelv és a stílus — a legspontánabb megnyilatkozások — felől közelítve, olyan titkos értesüléseket szerezhetünk az alkotókról, amik mellett eltörpülnek a pszichoanalízis elemző módszerei. A stíluselemzés a piperkőcöt ugyanúgy leleplezi, mint az ál-puritánt, a zavarosban halászót csakúgy, mint az ál-tisztát. Lehet, hogy önbecsapásra hajlamos közösségek ezért is idegenkednek tőle annyira?

Szintén egy el nem hanyagolható észrevétele Rákos Sándornak ez:

Óriási a szakadék a szavak jelentése és jelentésárnyalatai s a között, ahogy ki-ki a maga érdekei-elfogultságai szerint értelmezi azokat. Eljött az ideje az új enciklopédiának.

És még egy stiláris jelenség/fogás. Rákosból ezúttal nemcsak az értő olvasó szól, hanem többek közt a Gilgames-eposz avatott tolmácsolója is:

Az ismétlés szerepe az elbeszélésekben. A régiek (apám) anekdotái, „szavajárása”. Egy, a mainál sokkal inkább „élőszóban történő” világ rekvizítumai. Ugyanez még visszább vetítve: az eposzok ismétlődő részletei, állandó jelzői.

A „szó”, „nyelv”, „beszéd”, „betű” és más leíró nyelvtani fogalmak is jelen vannak több Rákos-versben. Ezekre nem térhettünk ki. De az elmondottakból is kiviláglik: rokonszenves és nyelvszerető, sőt nyelvében élő alkotó volt Rákos Sándor. Érdemes őt olvasnunk centenáriuma után is …”.

 

Holczer József

Korábbi cikkünk a sorozatban

 

Hozzászólások