Könyvajánló hónapról hónapra 12.2 – Örkény István: Novellák II. (1957-1973)

Írta: Antalffy Yvette | 2023. dec 15. | Irodalom | 0 |

Könyvajánló hónapról-hónapra – Iván Péter hangoskönyv-szerkesztő decemberi könyvajánlójának folytatása. Örkény István: Novellák II. (1957-1973)

Örkény István (1912–1979) három évtizednyi novellatermésének javát maga a szerző válogatta két vaskos kötetbe.

Az irodalmi köztudatba erősen beágyazódott szövegek és a felfedezésre váró kevéssé ismert darabok Mach András ihletett, értő előadásában szólalnak meg. Állandó kolumnistánk ez alkalommal a második kötetet méltatja.

Örkény az ’58-ban rámért közlési tilalom első heteiben leporolja gyógyszerész diplomáját, és az Egyesült Gyógyszer és Tápszergyár orvostudományi osztályán kap állást. Nem tudni, meddig tart a szilencium, a némaságra ítélt szerző az asztalfióknak ír. ’62-től újra publikálhat, de egyik első új novellája, a „Niagara Nagykávéház” rögtön kiveri a kultúrpolitika amúgy is lazára csavart biztosítékát.

Az író és Aczél György viszonya sok évtizeden át a tiltom-tűröm-támogatom jegyében telt: a kultúra ura jobb kézzel Kossuth-díjat nyújtott át, baljával meg odasózott a szabadelvű alkotó orrára: Mi az, Örkény elvtárs, már megint nem tetszik a rendszer?

Örkény elvtárs az öt év hallgatás után, ahogy annak idején a hadifogságból, kéziratokkal teli bőrönddel tért vissza az irodalmi életbe. Az elkövetkező években hatalmas sikereket ér el színpadi szerzőként itthon és külföldön (Macskajáték, Tóték), bár 69-es darabja, a „Pisti a vérzivatarban” egy újabb aczélos fricska következtében csak jóval később, az író halálának évében kerülhet bemutatásra. De ennél is fontosabb, hogy Örkény a szilencium alatt világra hozta és tökélyre fejlesztette külön bejáratú műfaját, az egyperces novellát.

A mikropróza, a nyelv alapvető építőkockáival űzött nagyon is komoly játék Örkény novellisztikájában is érezteti hatását: mondatai még pontosabbak, a mögöttes tartalom egyre több rétegű lesz. A drámaíró-alteregó sem nyugszik: a nagynovellákban rengeteg szereplőt mozgat, beszéltet könnyed bravúrral, pár szóval teremt életet, rajzol meg sorsokat, s a legkatartikusabb tetemrehívás közben is felsejlik a magasban egy tetőfedő, „valamilyen vidéki színész, akit elcsaptak, mert kislányokat szöktetett ki egy úttörőtáborból” (Húsz perccel zárás előtt), vagy egy vécésnéni, egy szomszéd, egy őrmester, akik eligazítják az írások antihőseit a kafkai tükörfolyosókon.

Igen, a szerző Kafka munkásságában is ezekben az években merült el, s ez a váratlan írói testvériség csak még hangsúlyosabbá teszi Örkény örök mondanivalóját. Az ideológiák és a mindenkori hatalom, erőfölény kereszttüzében hasmánt csúszó-mászó kisemberek cseppet sem felemelő létharca, élni akarása az alap, a groteszk pedig természetes létállapotként ábrázolja a megszokhatatlant, a félelmeset, a bénultat, a sebzettet. S amiként Kafka, Örkény sem hozzászoktat, hanem szembesít vele bennünket.

A második kötet novelláinak ez különböző mértékben sikerül. Találunk itt bagatell közéleti apró-cseprőt (A Hanákné-ügy), a groteszk végső határáig kitolt idétlenkedést (Éden, Fort Quirinar), vagy mára már jócskán megkopott pszichoanalitikus jegyzetet (Anyabúcsúztató), sőt apró adomákat, glosszákat is ideválogatott a szerző (Magnó, Honvéd kórház).

De vannak novellák, amelyek olvasása során megint csak úrrá lesz az olvasón a zsibbadás, a torkot elszorító izgalom vagy a vérforraló feldúltság: örökre velünk marad a „Fohász” pragmatizmusba csomagolt mély gyásza, „A hattyú halála” görcsbe rándító önpusztítása, a „Te édes, édes” pimasz számvetése a halál árnyékában. S utoljára még visszatér a régi motívum, a háborús bűnök okozta lelkifurdalás, de az eddigieknél is átütőbb erővel: a „Jeruzsálem hercegnője” tébolyba fulladó önvádja már-már tébolyító.

Az „Elsárgult kéziratok” ciklusa páros válogatáskötet lomtára. Sok itt a kacat: pár bumfordi kiadatlan szöveg, egy dögunalmas reklámmese, a „Lila tinta” című sikerületlen novella és sajtóvisszhangja, a legvégén pedig egy elnyújtott egyperces, az „Ars poetica”. De az elszánt guberáló ebben a kalamajkában találhat rá a kötet egyik legszebb elbeszélésére is. A huszonévesen, Párizsban írt „Hová siettél?” a rohanó ifjúság örök himnusza. Tartsuk meg jó emlékezetünkben.

Húsz éve ezeket a novellákat a Jaws képernyőolvasó szoftver Gabi nevű szintetikus hangja olvasta fel nekem. Ezen a nyáron a dupla hangoskönyv szerkesztőjeként hetente kaptam az újabb mp3-fájlokat. Kora őszre minden sejtem megtelt az örkényi prózával és Mach András füstös, a regisztereket mesterien váltó, mindenre képes hangjával. Tudom jól, hogy ebben a felolvasásban sokszor visszatérek még egy-egy novellához.

Gabi megpihen. Köszönöm, István, köszönöm, András!