,,A költészet az egyetlen emberek által gyakorolt mesterség, amit nem kell, és nem lehet sem tanulni, sem megtanulni. Nincs és sosem volt iskolája (legfeljebb a “történetírás”, az “irodalomtörténet” kreált számára utólagos “iskolákat”). (Somlyó György)

Zsót megáldotta az ég többféle tehetséggel, ő mégis elégedetlenül keresi önmagát a művészet labirintusában. De ez így is van rendjén. Megkértem, hogy meséljen életéről.

szikora11

Nyíregyházán születtem 1960. december 21-én. Anyukám mesélte, hogy nyakamra volt tekeredve a köldökzsinór, szóval kész szerencse, hogy élek. Szoktam mondani – főként magamnak -, hogy én vagyok a mesék legkisebbike, tekintve, hogy négyen vagyunk testvérek, s én volnék a legfiatalabb közülünk, s már csak ezért is jól kell végződnie a történetemnek.

Tősgyökeres nyírséginek vallom magam, bár nagy valószínűséggel őseim nem voltak azok. Apai nagyszüleim felmenői tótok és mezőberényi tirpákok, anyai nagyszüleimé talán ruszinok és szilágysági magyarok lehettek. Ha nem is „török, tatár, tót, román kavarog e szívben”, ahogy József Attila vallott a Dunánál című versében, de kétségtelenül több nemzetből összegyúrt magyarság.
Anyukám „vitézlány” volt, apukám béresgazda fia. A második világháborúban ismerkedtek meg, s szerettek egymásba. Regénybe illő a történetük, kár, hogy erre csak manapság jöttem rá, s nem akkor, amikor még élt az anyukám. Így már csak foszlányosan emlékszem az általa mesélt történetekre, életük viszontagságaira.

szikora6

Gimis én 1978-ban

Abban az időben, amit már én is megéltem velük, apu méntelep vezetőként, anyu pedig cipőipari betanított munkásként dolgozott. Nem éheztünk, és mindig volt tiszta ruhánk, de nem éltünk jómódban. Anyukám mindig azt mondta, hogy olvassunk sokat és tanuljunk, mert a tudást nem veheti el tőlünk senki. Tizenkét éves voltam, amikor apu meghalt. Ő 53. Mint most én. Idén múlt húsz éve, hogy az anyukám is elment, de még mindig nagyon hiányzik. Sokat köszönhetek neki, a legtöbbet.

Gyermekkoromban faltam a könyveket. Az ifjúsági könyvtár összes könyvét „kiolvastam”, az indiánostól a pöttyösig. Szerettem könyvtárba járni. És már kisgyerekként is szerettem a verseket. Emlékszem, másodikos általános iskolás voltam, amikor a nővéremnek a gimiben Vajda János Virrasztók című versét kellett megtanulnia. Ahogy hangosan olvasta, és biflázta a strófákat, én is megtanultam vele, s annyira megtetszett, hogy a szavalóversenyre ezzel a verssel jelentkeztem. A tanító néni hiába próbált lebeszélni róla azzal, hogy nem nekem való, én makacsul ragaszkodtam hozzá. Nem is értem, hogyan nyerhettem meg azt a versenyt. De ezt követően rendszeres résztvevője voltam az iskolai szavalóversenyeknek.

szikora7

Anyukámmal 1979-ben

Akkoriban még mindenféle szakkörök is voltak az iskolában, és engem minden érdekelt. Sportoltam (sakkoztam, atletizáltam), lövész-körös, énekkaros voltam, rajz, no meg fizika és kémia szakkörre is jártam. Vitatkoztam a helyesíráson a tanító nénivel, fogalmazásaimra pedig – kitűnő tanulóként – szinte soha nem kaptam ötöst. Hatodikos vagy hetedikes koromban, akkoriban indult útjára az olvasótábori mozgalom, valami véletlen folytán én is részese lehettem az első olvasótáborok egyikének. Kállósemjénben Ratkó József és Bory Zsolt költők vezettek be bennünket az irodalom, a versek, a versírás rejtelmeibe. Na, egy ilyen Ratkó Józseffel eltöltött foglalkozás után határoztam úgy, hogy jobb, ha én csak elmondom a verseket, és nem próbálkozom többé az írásukkal. Most bizony sokan mondhatják, jó döntés volt, kár, hogy hosszú-hosszú évekkel később mégis megváltoztattam.

Az olvasás és az irodalom szeretete a gimnáziumban is megmaradt nálam, rövid ideig irodalmi színpados is voltam. Mivel azonban kosárlabdáztam is, anyukám úgy gondolta, hogy a kettő együtt már a tanulás rovására megy, így választanom kellett, s én a sportolás mellett döntöttem. A verseskötetek viszont megmaradtak mindennapjaim fontos kellékeinek. Előbb Villon, Ady Endre, majd Szabó Lőrinc, József Attila s Nagy László verseinek a bűvkörében éltem. Szinte nem múlt el úgy nap, hogy kezembe ne vettem volna egyiket-másikat.

szikora2

Konferencián

Érettségi után kétszeri sikertelen jogi egyetemi felvételit követően az Államigazgatási Főiskolán folytattam tanulmányaimat. Előtte azonban férjhez mentem, s két év múlva megszületett lányunk, majd újabb két év után fiunk. Szép, okos felnőttek már, igazán büszke vagyok mindkettőjükre.

Milyen végzettséged van? Mi a polgári foglalkozásod?

Végzettségemet tekintve igazgatás-szervező vagyok, s a tanácsi-önkormányzati igazgatásban dolgozom csaknem harminc éve. Voltam szociális, majd igazgatási ügyintéző, irodavezető és kisvárosi jegyző, az utóbbi években pedig elsősorban HR-esként ténykedek. Mostani kedvenc munkám egy négy települést érintő vándorkiállítás szervezése, aminek most járunk a közepén.

szikora4

Flamenco

Mikor vették észre szüleid, hogy te egy művészlélek vagy? Nem próbálkoztál a művészi pálya felé indulni?

Hogy művészlélek volnék? Ez enyhén szólva túlzás, az viszont tény, hogy mindig is vonzódtam a művészetek iránt. Imádom a zenét, a verseket, a képzőművészetet. De inkább csak élvezem mások alkotásait, produkcióit, mint művelem azokat. Soha nem próbálkoztam a művészi pálya felé indulni. Vagy lehetőségem, vagy bátorságom nem volt hozzá. Például nagyon szerettem volna zongorázni, azonban nem volt pénzünk zongorára, de még a zongoraórák díjára sem. Így maradt a kóruséneklés az iskolai kórusokban.  Álomszinten persze, mint minden lány én is szerettem volna színésznő lenni, s mivel elég jól rajzoltam, a divattervezőség is megfordult a fejemben, de sosem volt elég önbizalmam ahhoz, hogy az álmaimat megpróbáljam valóra váltani.

szikora1

Péter Erikával

A művészet mely ágát kezdted először művelni és mikor? Vagy minden egyszerre teljesedett ki benned?

A család és a munka miatt a művészetek jó ideig kimaradtak az életemből. Volt időszak, hogy annyira rosszul voltam a betűktől a sok jogszabályolvasás miatt, hogy évekig alig vettem könyvet a kezembe. Aztán 2000-ben, egy akkor induló barátságnak köszönhetően újból elkezdtem kórusban énekelni, majd 2003 januárjában megalakítottuk a saját kórusunkat.

szikora3

Erdélyi Tiborral

Milyen együttesben énekelsz? Hol szoktatok fellépni? Kaptatok már valamilyen elismerést?

Meglepetés Énekegyüttes a nevünk, ami nem túl eredeti, mondhatni ragadványnév. A hivatalos megalakulásunk előtt már énekelgettünk együtt, s az egyik ilyen fellépés alkalmával úgy harangozták be formációnkat, hogy egy meglepetés együttes is fog énekelni. Mivel szerettek bennünket, úgy döntöttünk, ha már így ismertek meg, akkor maradjon ez a nevünk. Jelenleg heten vagyunk, négy lány és három fiú. Harminc évestől hatvanon túlig. Én egészen az elmúlt év végéig női tenor voltam, idéntől viszont az alt szólamot erősítem. Nem könnyű az átállás, de igyekszem megbirkózni az akadályokkal. Eleinte borzasztóan lelkesek voltunk, és hetente két próbánk volt, három-négy óra hosszat nyúztuk a műveket és magunkat. Ma már csak heti egyszer két órát próbálunk.

szikora8

A nagykállói városi rendezvényeken (tekintve, hogy ez a város a kórus szülőhelye, s az önkormányzat támogatja működésünket) rendszeresen fellépünk, ha felkérnek bennünket. A Tiszaparti Dalostalálkozókon is igyekszünk mindig ott lenni. De jártunk már kórustalálkozón Riva del Gardán, Erdélyben, Rómában, Bécsben, Riminiben, Varsóban, Pozsonyban és legutóbb Ohridban. A legjobb nemzetközi eredményt Bécsben, a 25. Nemzetközi Franz Schubert Kórusversenyen és Fesztiválon értük el, ahol ezüst IX. minősítést kaptunk. Itthon kétszer minősültünk Egerben, a KÓTA Éneklő Magyarország kórusminősítő rendszerében, s mindkétszer arany minősítést szereztünk. 2010-ben kiadtuk első, s ez ideig egyetlen CD-nket, s nagy büszkeség számunkra, hogy 2011-ben a Csík zenekar szegedi és debreceni adventi koncertjének közreműködői lehettünk.

Mondj valamit a festészetről is! Mióta készítesz képeket és milyen technikával? Kitől tanultál festeni? Volt már kiállításod?

A festészet egy nagy álom. Anyukám festegetett lánykorában, s talán nem volt tehetségtelen, mert egy rokon szerette volna művészeti iskolában taníttatni. Sajnos a nagyszüleim nem engedték. Én nem művészi szinten elég jól rajzoltam mindig, és szerettem volna festeni, ám ez is sokáig csak rajta volt a „to do” listámon, mégsem történt semmi. Aztán 2010 karácsonyán a családom meglepett egy akvarell festőkészlettel, állvánnyal egyetemben. Nagyon örültem és egyből „alkotni” kezdtem. Borzasztóan elégedett voltam a műveimmel. Egy idő után persze rájöttem, hogy nagyon gyenge mind, s ha jobbat szeretnék kihozni magamból, akkor tanulnom kell. Könyveket vettem, de a könyvből tanulás nekem nem jön be. Keresgélni kezdtem, s egy munkatársamnak köszönhetően eljutottam a nyíregyházi Benczúr Gyula Művészeti Körhöz. Talán két alkalommal vettem részt közös foglalkozáson velük, s aztán megfutamodtam.

szikora5

Úton

Végül a Facebookon keresztül Potyók Tamás festőiskolájában, Debrecenben kötöttem ki. Hozzá úgy fél évig jártam, nagyon szerettem az egész társaságot, a légkört. Tamástól főleg a rajzolási alapokat tanultam meg és azt, hogy bízzak magamban, legyek bátor. Hogy bátran kísérletezzek az anyagokkal, a színekkel. Sajnos Debrecen azért nem a szomszédban van, ezért sem pénzem, sem időm nem volt az ottani tanulmányok folytatására. De nála szerettem meg a pasztell technikát, és az ott tanultakon felbuzdulva próbáltam ki az akrillal való festést. Kiállításom még nem volt, s nagy valószínűséggel nem is lesz. Nem vagyok festő, és nem is leszek az. Csak amikor épp ahhoz van hangulatom, ecsetet veszek a kezembe.

szikora9

Kiállításmegnyitó 2014.

Most pedig pillantsunk bele az irodalom rejtelmeibe! Mióta írsz? Csak verseket, vagy más műfajban is alkotsz?

Mint mondtam, az olvasótáborban megfogadtam, hogy nem próbálkozom többet a versírással, és ezt a fogadalmat 2010-ig be is tartottam. (Úgy tűnik ez az év meghatározó az életemben.) De abban az évben valahogy odakeveredtem a Virtus nevezetű weboldalra, ahol eleinte csak olvasgattam, majd regisztrált felhasználó lettem, s az ott olvasott versekből bátorságot merítve elkezdtem magam is írogatni. Mondanom sem kell, hogy ugyanúgy jártam a verseléssel, mint a festéssel. Nagyon elégedett voltam első műveimmel, s fel is raktam gyorsan, hadd olvassa más is őket. Ott többnyire kedves emberek voltak, nem kritizáltak, s ha mégis akadt egy-két kritikus megnyilvánulás, azokkal nem igazán törődtem. Szóval nagy elégedettségemben hamarosan a Poet-ra is regisztráltam, s egy ottani barátságnak köszönhetően kerültem végül a 7toronyba. A verselés mellett olykor-olykor egy-egy rövidpróza is kikerül a kezem alól, de mint az ebből az interjúból is kitűnik, nem vagyok a szavak embere…

Mikor és hol jelent meg első írásod? Mióta vagy a 7torony tagja? Mert ide csak a „legek” kerülnek be. Egy igen szigorú szűrőn esnek át. Kérlek, mesélj az ott töltött éveidről!

Tehát a virtusos első írásoktól 2011-ben eljutottam a 7toronyba. Itt kaptam az első pofonokat, az akkor még név nélküli Szerkesztő2-től. Rettentően bántott, amiket a fejemhez vágott, mert minden, az irományommal összefüggő kritikát személyes sértésnek vettem. És ezért ma már ki merem mondani, hogy utáltam. Sokat csörtéztünk, és olyankor Szerkesztő5 tartotta bennem a lelket. Egyszer töröltettem is magam a toronyból. Ez arra volt jó, hogy rájöjjek, nekem hiányzik az az utálatos szerkesztő. Kell, hogy a képembe mondja nyersen a véleményét. Így aztán visszakéredzkedtem. Azóta persze normalizálódott a kapcsolatunk, ami azt jelenti, hogy ő most is mindig megmondja a frankót, s én az esetek túlnyomó többségében elfogadom, amit mond. Sokat köszönhetek neki, ő tanított meg a verselés alapjaira. Nagy Horváth Ilonának hívják. És köszönet illeti Szilágyi Hajnit (Szerkesztő5), aki nem engedte, hogy feladjam.

szikora10

Jelent meg már könyved?

Még nem jelent meg könyvem, és persze, mint mindenki más, aki ír, én is szeretném nyomtatásban látni a „gyermekeimet”, de ahhoz előbb igazán jókat kellene írnom.

Zsó, milyen álmokat, vágyakat szeretnél még valóra váltani?

Álmok nélkül nagyon nehéz lenne élni, s természetesen nekem is vannak álmaim. Kicsik is meg nagyok is. De ezekről nem fecseg az ember lánya, már csak babonából sem.

Nagyon szépen köszönöm, hogy egy kicsit közelebbről is megismerhettünk téged. A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánom, hogy minden napod örömmel és boldogsággal teljen el. Találd meg örömödet a mindennapi munkádban. Töltsd el boldogan szabadidődet: írj, fess és dalolj, dalolj, dalolj…

Mert

már nem vagyok biztos semmiben
ami még tegnap igaznak tűnt
ma azt sem hiszem hogy létezett
a hol volt hol nem volt csupán folt
hátán folt fehér fekete
igen nem s ha mégis valami
más dereng az csak a léha
képzelet műve vagy véletlen
szülte néma átváltozások
oda-vissza csiki-csuki
játék ahogy nagy titokban
ki-be járkálunk önmagunkba
és elmélkedések sora
elmésnek vélt válaszok kusza
filozófiai tanokból
kibogozva mindig épp azt
amitől egy pillanatra
elviselhetőbb a lét ma
magyarázzuk a bizonyítványt
mert mindennek oka s célja van
kell legyen hiszen ha nem lenne
hogyan élnénk túl az életet

Halk polémia

nem létezik más igaz csak amit kinyilatkoztatsz
akár egy istenség és elég bátor vagy ahhoz hogy
szavaiddal ölj amikor ellenállásba ütközöl
ma még talán félelem fog el e hányingert keltő
magabiztosságtól hát nem csatázom csupán távolból
figyellek noha nem akarlak látni bármerre nézek
mindenhol ott fröcsögsz miközben hirdeted az igét
a krisztusi jóságról s szeretetről ám valahogy
tudatod mintha kihagyna néha oly szelektíven
értelmezed amit hordoz e szavak üzenete s bár
meglehet még szilárdnak érzed a magad állította
piedesztálod azt te sem tudhatod a holnapi
gyönge szellő után nem érkezik-e hurrikán

Stáción

Mondd Istenem, mi lesz velem,
ha nem vagyok elég erős,
hogy hordozzam keresztem.
Rajtad kívül nincs senki, aki
ismerne engem úgy igazán,
s tudná, ahogy te, nem vagyok hős,
hisz arra sincs bátorságom, hogy
lerakjam és továbblépjek
immár kereszttelen; valami
folyvást azt mondja nem, és én
hiába kerülök hozzád közelebb,
csak nőnek, egyre nőnek a hegyek
mindig magasabbra, bizonytalanságom
velük együtt, sőt ellenemre, s nem tudom
vajon elég erős leszek-e…

Ágymeleg

Zajos megint a reggel,
gépek dübögnek valahol.
Az ember kábultan felkel,
madárdalt elnyomva zakatol
fülemben e monotónia.

Még visszahúzna ágyam,
hív a félbeszakadt álom.
Talán te jártál itt nálam –
szemem sarkában világom,
egy új kezdet ígérete.

Megharcolok érte százszor,
bár lehet, végül nem nyerek.
Nem győzelemre vágyom,
nálad vannak a fegyverek,
de tudom, már csak jó jöhet…

…nekem te és én neked.

Hazudhattál volna

Nem hoztad le a holdat az égről,
a csillagok is ott maradtak mind.
Ígértél volna legalább légből
várat, szivárványt, kéklő rózsaszínt.

Mondhattad volna, hogy csak én vagyok,
s leszek halálon túl is örökre
neked, hogy nyílnak üres új lapok,
firkáljuk együtt vörössel tele.

Hazudhattál volna, hogy gyűlöljem
majd – ha nem tartja fék – az elmenőt,
ne várjam szemlehunyva, bűvölten
a zabolátlan, megkergült időt.

Őrző

Vizslatom e szokatlan békém…
Kétrét hajtom megrekedt csönded.
Egy könnyed sóhaj a száj szélén,
szemem sarka nem széltől könnyes.

Dacosak lettünk akár az ősz –
talán félünk az elmúlástól.
Bennem mégis a szeretet győz;
ki kell bújni a nyűtt ruhából.

Közel a hideg kívül-belül,
készülődnek a téli fények.
Idebent piciny virág feszül,
nehogy megfagyjon a lélek.

Vigyázom én kettőnk helyett,
könnyel öntözöm, ha akarod,
melengetni add a kezed,
majd tüzet belőlünk csiholok.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

Hozzászólások