Hogyan ismerkedtem meg a nagyapámmal?

Sántha György költőről, a gyermekkori családi-baráti vendégségeiben gyakran emlegetett „Gyuri bácsiról” nincs nagypapás, egyáltalán semmilyen személyes emlékem. Az 1974-ben bekövetkezett halála után négy évvel születtem. Másképp éltem, hallottam s tapasztaltam meg Őt.

Kicsiny gyermekként csak a nagyszobánk falán függő, Holló László által megfestett portréját és a róla készült élethű gipszszobrot ismertem róla, no meg azt a pár festményt, amit saját maga festett egykoron.

Aztán tizenévesen megkaptam az általa agyonolvasott Dosztojevszkij regényt, a Bűn és bűnhődést. Olvasás közben a könyv egyik oldalán találtam egy minden bizonnyal tőle származó ősz hajszálat. Ez akkor nekem a kapcsolatunk kezdőpontját jelentette. Nagy lendülettel vetettem magam a regénybe, elolvastam a lap szélére írott jegyzeteit is. A hajszálat azóta is őrzöm.

 

Később, huszonévesen már a személyes dolgaihoz is hozzáértem: a megmaradt iratait, újságjait nézegettem, forgattam, az íróasztalát én rendeztem el. Aztán jöttek a versek, melyekben megtaláltam a csodát: a kéziratok küllemében azt a kiegyensúlyozottságot, harmóniát, amire vágyom, a sorokban, a nehéz „vasszavaiban” a tisztaságot, a nagyszerűséget, amit már megértek, azt mondhatom.

Van egy kedvenc képem róla. A fotóról egy mosolygós, kicsit fáradt, öreg arc tekint gyönyörű, beszédes és kacsintásra kész szemekkel. Nekem Ő az, akivel össze tudok kacsintani. A kedvenc verseim tőle a Katonára emlékező Itt című vers, ez a mindenségében tökéletes szonett és a Magyar végrendelet. Ez utóbbi – bár a 30-as évek magyar viszonyai közepette született, – egyre korszerűbb vers, Sánthás ars poetica. Számunkra, leszármazottak számára pedig a szeretett jakabi „rögről” szóló intelem.

Szellemi hagyatékát lánya, Marica néni őrzi.

Neki köszönhető, hogy 1998-ban megjelent az Összegyűjtött versek két kötete, s megmaradt az utókornak számos vers eredeti kézirata.  Tőle, Marica nénitől tudom, hogy nemrégiben egy eddig nem közölt 1956-os vers került elő az iratok közül, amit majd az őszi évfordulóra mutat be az érdeklődő olvasóknak. S azt is elmondhatom, hogy ez év júliusában egy 100 évvel ezelőtti esemény tiszteletére, Sántha György és Sikari Kovács Margit egymásnak adott esküjének emlékére rendez irodalmi délutánt az eredeti helyszínen, a kecskeméti Evangélikus templomban.

A tárgyi, épített örökség az édesapámra, Sántha Tiborra maradt.

Ez a nagyapám verseinek szülőföldjét, a híres, platános jakabi Sántha majorság fennmaradásának nem kis feladatát jelentette és jelenti. Jelentette régen, mert a száz évvel ezelőtti 1200 holdnyi nagybirtokból a második világháború utánra megmaradt összesen 20 hold sem tetszett az 1950-es, 60-as években dúló politikai rendszer vezetőinek. S jelent ma is nehéz erőpróbát: forrás híján nagyon nehéz a felújítása.

Emléke

Nagyapám emlékét a Jakabszállási Általános Iskola és a kecskeméti Piarista Iskola ápolja. Évente megkoszorúzzák az emléktábláját, a költészet napjára rendezett műsorban tisztelegnek előtte. A Piarista Iskola pedagógusainak köszönhetően már három osztály járt kint a jakabi tanyán, ahol a hagyatékot bemutatandó irodalomórán vettek részt. Mivel nagyapám is piarista diák volt, s a család több szállal is kötődik az intézményhez, remélhetően ez a kapcsolat erősödni fog, s a Sántha-verseket  tanítják majd az iskolában.

Atya – Fiú – Szentlélek (részlet)

„Mondhattok akármit
Hitetlen emberek. Ha nem tudnátok,
Hát tudjátok:
Harmincháromban
a jeruzsálemi templomban
Legnagyobb csodánk
a Jézus Krisztus
halála percében
a szentély kárpit
égi jelképen
„Fölétől aljáig” megrepedt.

Mert
Voltak, vannak és lesznek
Jelek.
Voltak, vannak és lesznek
Csodák,
Melyekben Isten
Jelenti magát.”

Szeretném, ha minél többekhez juthatna el ez a költészet, s általa sokan „látnának” újra. Mert ezek a versek lámpások mai sötét világunkban. Megtanítanak hazaszeretetre, megmaradásra, hűségre, erkölcsösségre, kiállásra, egyszerűségre, hitre. Csupa olyanra, ami a mai ember életéből akarva-akaratlanul hiányzik. Szeretettel emlékezünk rá közelgő születésnapja (április 6.) és a Költészet napja alkalmából.

Itt

Itt tört meg árva szíve. Itt e kő
hideg habját veté föl az Idő,
hol elbukott s elnyelte sárgazöld
aranyhullámú, drága anyaföld.

Itt roppant rá a tér hármas fala,
és összeomlott a Bánat maga:
magányos csillag, kit az esti ég
szül és a Melindátlan semmiség.

Most mintha Almafája levelét
zúgatná, hallom lelke hűs dalát,
amint a végtelenség színpadán

átfutva újra fénnyel hull le ránk
s ragyog fölötted, büszke Kecskemét,
fénycsóvás szép fiad bús üszke: Bánk.

Platán

Platán, platán, öreg platán!
Meghitt rokon, csöndes barát.
Lombod már kiteljesedett:
beszélgethetek hát veled.

Fejed fölött tombol a nyár,
az ötvenedik már talán.
Mennyi vihar dúlta hajad
s meg nem hajolt hős derekad.

Letúrtad az unt kérgeket
s kezdtél mindig új életet.
Kiforrtad az átszúrt szívet,
melyben a nyíl már nem sziszeg.

Jó neked, hogy minden évben
büszkélkedhetsz új levéllel.
Jó nekem, hogy négy szép ágam
Duzzad új, szent életvágyban.

Jó nekem, hogy Isten segít.
Jó neked, hogy irígyeid
nincsenek s a boldogságot
tisztán, mélyen szétsugárzod.

Büszkén feszül égnek mellünk,
mintha megállna felettünk
világ csodájára a Nap:
ifjulunk a nagy csók alatt.

Át is látunk tán az égen:
tudom véged, tudod végem.
Azt is tudjuk, mi lesz holnap,
hullásakor szőke lombnak.

És a halál, a zord halál…
nem is oly rossz, ugy-e Platán?
Élünk dalban, gyermekekben.
S maradunk a végtelenben.

Sántha Melinda

Hozzászólások