Pompeji ma romváros, népszerű turistalátványosság. A Vezúv lábánál, Nápoly közelében fekvő település az ókori világ páratlan természeti katasztrófája következtében vált legendás helyszínné: bár a város és lakosai elpusztultak, életmódjuk jellegzetességeit, használati tárgyaikat, művészetük elemeit éppen a vulkáni hamu konzerválta az utókor számára.

Az első században élt római arisztokrata, ifjabb Plinius anekdotákat, a korabeli eseményeket és érdekes híreket is ábrázoló levelezéséből tudjuk, hogy a környéket gyakran rázták meg kisebb-nagyobb földrengések. Ilyen rengés következett be 62-ben is, mely feltehetőleg 7,5-es erősségű lehetett, és jelentős károkat okozott az épületekben és a kikötőben. A következő években egyre gyakrabban ismétlődtek a rengések, így az újjáépítés lassan haladt.
A Vezúvot kialudt vulkánnak tartották, ezért nem érezték magukat veszélyben az emberek.

A katasztrófa 79. augusztus 24-én következett be: a vulkán kitörésével óriási mennyiségű kőtörmelék került a levegőbe, mely folyamatosan zúdult a környező vidékre, 7-8  méter vastag vulkáni hamuval borítva be a várost. Akik a pincébe húzódtak be, a törmelékhalom miatt nem tudtak többé a felszínre jönni. A folyó felé kiutat keresők sem menekülhettek el.

Egy szemtanú visszaemlékezései

Az előkelő családból származó 18 éves Plinius Misenumban tartózkodott nagybátyjánál, aki az ott állomásozó római flotta parancsnoka volt. A város az öböl túlsó partján helyezkedett el, az ottani lakosok ezért megmenekültek, bár így is „sok csodálatos, sok félelmetes élményben” volt részük. Szemtanúként később érzékletes képekkel számol be a kitörésről Tacitushoz írott levelében:
„…azok a kocsik, amelyeket előállíttattunk, hiába voltak egészen sík terepen, egyszer erre, másszor arra gurultak…Azután láttuk, hogy a tenger visszaszívódik, és a földrengéstől mintegy visszahömpölyög….Nem sokkal később az a bizonyos felhő leereszkedett a földre, elborította a tengert, körülvette és elrejtette Capreae szigetét, a Misenum-fok kiugró szikláit szintén eltakarta a szemünk elől”.

Édesanyjával a menekülés mellett döntöttek, a rémületet keltő természeti jelenségeknek azonban még nem lett vége: „Ekkor hamueső kezd hullani, egyelőre csak ritkásan….mögöttünk sűrű sötétség terjengett, elborította a földet, rohanó áradat módjára hömpölygött utánunk…újból hullott a sűrű hamueső, egyre sűrűbben. Többször is felkeltünk, hogy lerázzuk magunkról, különben eltakart, vagy éppen agyonnyomott volna bennünket a súlya. …Végül ez a bizonyos sötétség mintegy füstté vagy köddé finomulva eloszlott: nemsokára igazi világosság derült ránk…Még mindig káprázik a szemünk, de döbbenten látjuk már, hogy mindent vastag hamuréteg borít, mint a hó.”

Nagybátyja nem élte túl a katasztrófát: flottájával mentőakcióba kezdett, ám eközben életét vesztette.

Egy eltemetett város feltárása

Így semmisült meg Pompei, és burkolózott be a rárakódott hamurétegbe, hogy aztán évszázadok múlva ismét életjelet adjon magáról.
Az első leleteket, márványtáblákat és érmeket egy, a közeli Sarno folyón végzett csatornázási munkákat vezető nápolyi mérnök találta meg. Ezek az emlékek nem keltettek túl nagy érdeklődést. A 18. században egy műkedvelő herceg kezdett el ásatni a környéken. A három megtalált márványszobor a drezdai fejedelmi udvarba került. A választófejedelem (II. Frigyes Ágost) lánya, Mária Amália Krisztina hercegnő később, nápolyi királyné korában elérte, hogy folytassák az ásatásokat. 1748. április 6-án kezdték el a munkálatokat egy Alcubierre nevű spanyol mérnök vezetésével, aki mellesleg a szomszédos, a Vezúv lávája által elpusztított várost, Herculaneumot is felfedezte.

A város feltárása több szakaszban, változó szerencsével történt. Folyamatosan kerültek elő az újabb és újabb épületek és tárgyi emlékek, ám a munka -részben a pénzhiány miatt- lassan haladt. A második világháborúban bombázták a területet, újabb földrengések rongálták az épületeket, a leletek megóvását is elhanyagolták, ennek ellenére impozáns méretű, a Világörökség részévé nyilvánított, összefüggő romváros várja ma az érdeklődőket.

A település kétharmadát már kiásták, a jelenben inkább a restaurálás és a dokumentáció folyik. A leletek egy része a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumban, más része pedig az ásatások helyszínén kialakított bemutatóhelyen látható.

Weninger Nóra

Hozzászólások