Kedves Viktória, éppen április 2-án, a gyermekkönyvek nemzetközi napján látogattál el hozzánk, a kecskeméti Piarista Általános Iskolába, hogy megismerkedjünk a te szépséges könyveiddel, amelyeket gyermekek számára írtál. Bár úgy tűnik, sok kisgyermek már olvasta egyiket-másikat. Milyen érzés ez a gyermeki lelkesedés?

Ezért a lelkesedésért érdemes írni, vagy bármit csinálni a gyerekeknek, a gyerekekkel. Azért is szeretem ezt a korosztályt, mert nekik vagy tetszik, amit csinálok, vagy nem. Ha felnőtteknek írnék, sosem tudhatnám biztosan, hányadán állok, hiszen egy bizonyos kor fölött az emberek az írót tisztelik még akkor is, ha egy sort sem olvastak tőle, vagy akkor is, ha nem tetszik nekik, amit csinál. Csak úgy, illendőségből. A kicsik viszont őszinték.  A tőlük kapott dicséretről tudom, hogy valódi.

Felsorolnád, hogy mi mindennel foglalkozol? Melyik a kedvenc tevékenységed?

Írok, fordítok, lektorálok, és persze író-olvasó találkozókat tartok. Ezen kívül előfordulok különböző zsűrikben is, meseíró, mese- vagy versmondó versenyeken.
A legfontosabb az írás és a találkozók. Ez az életcélom. Sok gyerekhez eljutni személyesen vagy a könyveim által.

De nem lehet állandóan csak írni, ezért kellemes kikapcsolódás a fordítás. Amikor lektorálok, az tulajdonképpen angol, német és olasz könyvekről való véleményírást jelent. Ennek alapján döntheti el a kiadó, hogy ki akarja-e adni azt a bizonyos könyvet. Ez is élvezetes tevékenység. Ami a zsűrizést illeti, ott már felemások az érzéseim. Élvezem a gyerekek előadását, de már előre elszorul a torkom, hiszen tudom, hogy nem lehet mindenki dobogós. Ilyenkor annyira sajnálom őket, és persze a felnőtteket is, akik segítettek nekik a felkészülésben.

Honnan jött az írás ötlete?

Az életem elsős korom óta a könyvek körül forgott. Imádtam olvasni. Amikor aztán fogalmazás órám is lett, madarat lehetett volna fogatni velem. Sokáig mégsem gondoltam könyvírásra. Logikusabb elképzelés volt a fordítás, hiszen már kicsi koromban jól tudtam németül, és hamar hozzá jött az angol is. A fordítástól vezetett az út a lektoráláshoz. És ha már valaki másokról véleményt tud és mer mondani, úgy hiheti, tudja is, milyen a jó könyv.
Első regényemet, a Tündérboszorkányt valójában ajándéknak szántam a lányaim szülinapjára. Ehhez nem kevés segítséget kaptam tőlük, mivel világosan megmondták, milyen legyen és milyen ne. Ehhez meg is volt a joguk, hiszen ők maguk is szerepelnek a történetben.

A stílusod sziporkázó, szellemes, humoros. Gondolod, hogy a humor elengedhetetlen az ifjú közönség számára?

Szerintem a humor feltétlenül szükséges. Nem véletlen, hogy akkora keletje van a stand up-nak is. A magyarok pedig különösen hajlamosak a mélabúra, a borúlátásra. Ki kell törni ebből. Ráadásul fontos dolgokról is lehet viccesen beszélni, s így közelebb kerülhetünk a gyerekekhez. Ezt ajánlanám a pedagógusoknak is, akik néha ragaszkodnak az osztály szigorú és komoly légköréhez, mert attól tartanak, különben kicsúszik a kezükből az irányítás. Ez tényleg előfordulhat, de én úgy veszem észre, hogy jobb lesz a kapcsolat a gyerekekkel, és így szelídebb módszerekkel is erőteljesebben hathatunk rájuk.

Hogyan zajlik egy átlagos hétköznapod és egy vasárnapod?

Nincs sok különbség a napjaim között, mivel magamnak osztom be az időmet. Sokszor nagyon belemerülök a munkába, és nem számít, milyen nap van, csinálom. Ez különösen igaz, ha írok. Azt nem jó napokra megszakítani. Éjjel dolgozom, nagyon későn, vagy inkább korán, hajnalban fekszem le, így nem kelhetek korán. Nap közben kétszer egy órát sétáltatom a kutyusunkat, mert így vigyázok a testi és lelki egészségére. Majdnem minden nap főzök, ha nem is bonyolultat, de olyasmit, amit szeretek. Hét végén persze extrább ételeket.

Idén a lányaim külföldön tanulnak, így a hétvége még inkább összeolvad a hétköznapokkal, és szombat – vasárnap is csak a férjem és a kutya van otthon rajtam kívül. Persze a sok író-olvasó találkozóm mindig hétköznap van, ezért gyakran megyek vonattal vidékre. Ilyenkor bajban vagyok, mert gyakran hajnali 5-kor kell felkelnem, amikor épp, hogy csak lefeküdtem.

Mivel töltöd a szabadidődet, ha van ilyen?

Szeretek színházba járni. Vannak kedvenc rendezőim, színészeim, színházaim. Képes vagyok például Vida Péter színművész miatt Budapestről Miskolcra vagy Győrbe is elutazni. Néha moziba megyünk és könnyűzenei koncertekre. Ha a közelben jár Joe Cocker, Leonard Cohen vagy a Rolling Stones, meg sem állunk Bécsig, Prágáig miattuk. De azért Horváth Charlie-t sem hagyjuk ki, vagy Boban Markovichot.

Imádom az utazást. Eljutottam már néhány érdekes helyre, de bőven vannak még olyan országok, ahová szívesen elmennék. Külföldön mindig megkóstolom a helyi specialitásokat, persze csak ha nem kutyával, macskával kínálnak. De olyan távoli helyeken még nem jártam, ahol ilyesmi kerül az asztalra.

Persze olvasok is. Most éppen elektronikus könyvre vágyom, amit mindenhová magammal vihetnék. Kedvencem az amerikai irodalom, amit szívesebben olvasok eredetiben.

Milyen kiadókkal vagy kapcsolatban? Kikkel dolgozol együtt?

Eddig a Móra, a Scolar és a Könyvmolyképző adta már ki a könyveimet. Rajtuk kívül még a Ciceró Kiadónak fordítottam. Könyveimet négyen illusztrálták, két magyar rajzoló: Falcione Sarolta és Szűcs Édua, egy török hölgy: Gözde Bitir Sindirgi, és egy Magyarországon élő belga fiatalember, Stany Spote.

Már olyan sok megjelent műved van. Könnyen elbánsz-e a velük kapcsolatos tennivalókkal (adminisztráció, management), vagy valaki segít neked?

Ami az adóügyeket illeti, ezeket teljesen a férjemre bízom. Ha az én dolgom lenne, annak csak baj lenne a vége. Különben mindent magam intézek, hiszen titkárnőre nem futja, bár néha előfordul, hogy szükség lenne rá.

Honnan szerezted az idegen nyelvekben való jártasságodat? Melyik nyelvből fordítottál már?

Németül elsős koromban kezdtem tanulni, és nagyon nehéznek találtam. Így utólag azt mondom: nehéz is. 10 éves voltam, amikor először Bécsben töltöttem az egész nyarat 1956-ban disszidált nagymamámnál. Azután sokszor voltam Ausztriában, s a nyár nagy részét mindig táborokban töltöttem osztrák gyerekek társaságában. Valójában ez a kemény kiképzés hozott eredményt végül, mert hát nem volt az fenékig tejfel, bármennyire úgy hangzik is. Sok nehézségem akadt, s még így is 14 éves koromig jártam heti kétszer magántanárhoz, majd az érettségi évében újra.

Egyetlen dolog inspirált: szüleim, ha titkolózni akartak, mindig azt mondták, „Nicht vor dem Kind!”, vagyis „Ne a gyerek előtt!” Na, én mindenképpen tudni akartam, hogy mit titkolnak, de ez nem sokkal könnyítette meg a némettanulást. Az angol már sokkal könnyebben ment. Kíváncsi voltam az ABBA együttes számainak értelmére, és a környezetemben nem volt olyan angolul tudó felnőtt, akinek kedve lett volna lefordítani nekem. Kénytelen voltam megtanulni. Az, hogy ez jól sikerült, elsősorban gimnáziumi osztályfőnökömnek és angol tanáromnak köszönhető. Tudásomat aztán 19 évesen Amerikában tökéletesítettem, a Soros Alapítvány ösztöndíjának segítségével.

Nehéz-e belehelyezkedni egy más nemzetiségű író világába? Hogy érezted magad például  Stephanie Meyer Twilight-jának a fordításakor? Össze kellett-e hangolni a többi kötet fordítójával a stílusotokat? Hogy találnak rád az idegen nyelvű fordítani valók, illetve te hogyan találsz rájuk?

A Twilight esetében a kiadó rám bízta, hogy úgy fordítsam, ahogy nekem tetszik, majd az összes kötet szerkesztője összefésülte az én stílusomat Rakovszky Zsuzsáéval. Így sok minden nem úgy van a könyvben, ahogy én csináltam, de a nagy ugrástól az olvasók összezavarodtak volna. Azért nagy felelősség volt egy Kossuth-díjastól átvenni a munkát, de reméltem, hogy nem maradok szégyenben. Nem is reklamált utólag egy rajongó sem. A Twilight-ot egyébként én javasoltam a Könyvmolyképzőnek lektorként.
A lektorálni való könyvek több úton érkeznek, de a leggyakoribb a jogokat közvetítő cégek csomagja, vagy olyan könyvek, amiket mi válogatunk össze a Frankfurti Könyvvásáron, vagy Bolognában, ahol a világ legnagyobb gyerekkönyv vására van. Ezeket elolvasom, elemzem. És ha találok olyat, ami nagyon tetszik, megkérem a kiadót, hogy én fordíthassam. Persze a Twilight esetében is kértem, s végül meg is kaptam, csak várni kellett rá.

Min dolgozol most? Mik a terveid?

Csak annyit mondhatok, hogy az írást semmi esetre sem hagyom abba. Nem is tehetném, amikor annyi gyerek, annyi pedagógus és könyvtáros várja az újabb és újabb könyveket.

Köszönjük szépen a vidám hangulatú író-olvasó találkozót! Várjuk a további írásaidat!

Weninger Endréné

Hozzászólások