Szabó Mihály – I. díj a régi hagyományok ápolásáért

A régi hagyományok és az emberi értékek megőrzéséért – Szabó Mihály is részt vett a Rád hagyományozom nagyszüleink bölcsességét… című, több településen átívelő történetírói pályázaton, melyet a nyugdíjasok körében írtak ki a Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület tagjai, a Bács-Kiskun Megyei Család, Esélyteremtő és Önkéntes Ház, valamint a Fülöpjakabi Faluház munkatársai. A Montázsmagazin felajánlotta, hogy a legjobb pályaműveket közli, hetente egyet. Most Szabó Mihály I. helyezett írását olvashatjuk a hagyományok megőrzéséről.

A régi hagyományok újraélesztése és ápolása, az emberi értékek megőrzése

Tanyasi gyerekként a hátam mögött hagyva 70 évet olyan tapasztalatokat szereztem, amelyek léte meghatározta eddigi pályafutásomat. Az 1950-es évektől megfigyelhettem, illetve résztvevője lehettem azoknak a hagyományoknak, melyeknek közösséget összefogó ereje volt a családok, a szomszédok, tanyacsoportok és a falu életében.

Nagy érdeklődéssel, kissé szorongva vártuk a disznóvágást. Az előkészületek után a böllér a segédei segítségével kötéllel kivezette az állatot az ólból. A jól sikerült szúrás után következett a kisüsti, a borosborsos tea, sok esetben rumostea tea nélkül. Mi, gyerekek részt vettünk a pörkölésben, ami szalmával történt, a tisztításban és a feldolgozásban. A sertés felbontása után alig vártuk a sülthúst, de ezt megelőzte a sültvér. Az ebédet kihagytuk, helyette beiktattuk a kóstolgatásokat.

Következett a vacsora, amit a háziasszony jól előkészített. A főasztalhoz ültek a vendégek, külön asztalhoz ültünk mi, gyerekek. A vacsora után nosztalgiáztak, beszélgettek, előkerült az erre az alkalomra a „kis” hordóban tárolt jó minőségű, vendégfogadó bor. Nem rohantak haza, mint most, mert számukra a disznótor ünnep volt. Néhány deci bor után több dal előkerült, például a történelmet idéző nóta is: Szép város Kolozsvár, majd, ha ott lakunk a Szamosnál, kis házunk odavár. Természetesen az este kártyázással fejeződött be. Jó lenne, ha a disznóvágás a mai fiataloknak is örömet jelentene, és szakmát tanulhatnának a tapasztalt böllértől, vagy mai nyelven a hentesektől.

Élményt jelentett a szüret, amit ugyancsak nagyon vártunk. Összejöttek a szomszédok, kezükben vödörrel, nem volt napszámos, a feldolgozás helyben történt. A szüretre jellemzőek voltak a tréfás beszólások, valamint a böngeváltás. Volt, aki szándékosan hagyta el a szőlőt várva, hogy valaki észrevegye, és elcsattanjon egy-két csók.

Mi, gyerekek inkább a préselést választottuk, mert ihattuk a finom szőlőlevet, a mustot. Az ünnepi ebéd birkapörkölt volt, általában egy birka feláldozásával. A késő esti munka befejeztével elégedetten mentünk haza, mert várt bennünket az otthoni munka, a jószágok etetése, almozása. Másnap élményekkel gazdagabban, kipirult arccal mentünk iskolába, talán még a tanulás is jobban ment.

Szép hagyomány volt, generációkat összekötő, szinte népünnepélynek számított a búcsú, melynek időpontja a pünkösd utána harmadik vasárnap. Készültünk rá, takarítottuk a tanya udvarát, a takaros „kis” tanyát anyuka – az akkori megszólítás szerint – bemeszelte és a lábazatot fekete festékkel körülmázolta. A konyha földjét sárga homokkal felszórta. Másnap jöttek a vendégek, akik először a misére mentek. A templom megtelt, nem csak a helyi lakosokkal, hanem fülöpjakabiakkal, kunszállásiakkal, bugaciakkal, bugacpusztaházaiakkal, de a városból is jöttek.

Tudni kell, hogy a fülöpjakabiak, a bugaciak, a bugacpusztaházaiak és a jakabiak valahogy összekovácsolódtak. A búcsú még jobban összehozta őket. A családoknál elfogyasztott ebéd után kimentek a búcsúba, ahol már az árusok várták őket. A mai generáció nem is tudja, tudhatja, hogy mennyi mosolygós arcot lehetett látni. Igazi vásári hangulat teremtődött, szólt a zene, működtek a körhinták, céllövöldék, árulták a játékokat, mézeskalácsos nyakláncokat, lufit, de sorolhatnánk tovább. Az otthon maradottak kaptak búcsúfiát, ami igazi ajándéknak számított.

Visszatekintve: a falusiakra jellemző volt, hogy egymás kezét fogva mentek, kicsi gyermek fogta apa kezét, apa fogta anya kezét, anyuka fogta fia kezét…. Ez engem emlékeztetett a répa mesére, amely a 60-as években kötelező mese volt, hogy megtanuljuk az R betűt kimondani, illetve folyamatosan beszélni. Tisztában vagyok vele, hogy változott a világ, kihaltak a régi körhintások, forgósok, céllövöldések, de az akkori hangulatot nem pótolhatja semmi, és nem is fogja.

Az összefogás szép példája volt az aratás és cséplés. Általában minden tanyánál volt gabona vetésterület. Gondosan beosztottuk, hogy mit hova vessünk, a föld minőségétől függően. Étkezési célra búza, rozs, takarmányozási célra árpa, de a búzát és rozst is felhasználtuk házi állatok etetésére. A rozst és búzát vittük, illetve vitték a cseretelepre, ahol lisztre becserélték. Az aratás hagyományos volt, a kaszást követte a marokszedő, ahová mi is be voltunk fogva, a kévéket csomóba, majd a tanyánknál asztagba raktuk.

Az asztagrakáshoz nem mindenki értett, szakértelem kellett hozzá. Az én apám mestere volt, mert úgy kellett berakni, hogy ne ázzon be. Az ő szorgalmát és becsületes munkáját sokan kihasználták. Volt, amikor egész héten asztagot rakott, így az otthoni munkát az otthon maradottak végezték el. Következett a várva várt cséplés. Egy banda 18 főből állt, élén a bandagazdával. A település a cséplőgépesek között fel volt osztva, nem volt össze-vissza jövés-menés, mindenki elfogadta az odaérkező cséplőgépes bandát.

Én a törekesekre emlékszem, iszonyatos munkát végeztek a 35-40 fokos melegben, dicséretükre legyen mondva „formás” törekkazalokat raktak. Az asszonyok a szomszédokkal megbeszélték, hogy ki mit főz, vagy kinek kell ebédet adni. Szorgosan előkészültek, igyekeztek a legfinomabb ebédet főzni, amit a banda jóízűen elfogyasztott. Akkor még nem volt palackban forgalmazott üdítő ital, hanem szolgálatot teljesített a gémes kút ostorfáján lévő vödör, és a mellé tett kis bögre.

Arra nem emlékszem, hogy a cséplés díja mennyi volt, de azt tudom, egy hold (5755 m2) gabona béraratása egy mázsa termény volt. A cséplőgépes banda elvonulása után a háziasszonyok továbbra sem tétlenkedtek. A szalmazsákban lévő szalmát kicserélték friss szalmára, és este már a friss szalmazsákra hajtottuk le a fejünket. Nekem ez a pillanat akkor jelentett annyit, mintha a paplanos ágyban aludtam volna. Sosem feledem azt a friss, semmihez sem hasonlítható szalmaillatot.

Oly korban születtem, ahol tiltva volt a keresztény értékek megtartása. Gondolok itt a hittanra járás megtiltására, templomba járásra és a körmenetek korlátozására, Pünkösd és augusztus 20. megünneplésére. Nem beszélve arról, hogy Pünkösd hétfőn dolgozni kellett, mert a tagosítással, a földek önkéntes szövetkezeti tulajdonba vételével a parasztságnak a betevő falatért valahol meg kellett dolgozni. A gyerekeket iskolába kellett járatni, a továbbtanuláshoz pénz kellett, az anyák foglalkozása háztartásbeli volt.

Örök hálával tartozom a szüleimnek, hogy taníttattak, melynek gyümölcsei, esetleges nehézségei a mai napig életemet végigkísérik. Visszatérve az előbbi gondolatokra, én jártam, illetve járattak hittanra, sőt ministráltam is több éven keresztül. Divat talán nálam is, ha valami nem sikerül, azonnal kimondjuk, a hétszentségét neki. Tudjuk-e egyáltalán, mit jelent az általunk gyorsan kimondott szó? Hát nem. Tanulságként leírom: Keresztség; Bérmálás; Oltáriszentség; Bűnbánat szentsége; Betegek szentsége; Egyházi rend (papszentelés); Házasság.

Augusztus 20-át általában minden családnál megünnepelték, és a mai napig megünneplik, hagyománya van. Ünnepeltük István királyt, az új kenyeret, meghívtuk a távoli rokonságot, akik közül többen elvárosiasodtak, pedig itt születtek ezen a tájon, a Ludas tó partján, Köncsögpusztán. Örültünk egymásnak. Anyánk előző nap megsütötte a kenyeret kemencében, kézzel gyúrta, dagasztotta, akkor még fényévnyire volt a gépi dagasztás. Volt ideje nekünk kemencés lángost sütni, melyet a házi tej tett még ízletesebbé. Tanyákon divat volt, hogy mi, gyerekek kenyérsütésnél sorbaálltunk a tejfölös lángosért.

Tovább folytatva a gondoltsort, az ebéd csirkepörkölt volt friss burgonyával, zöldséggel és kézzel gyúrt tésztával, a baromfiudvarban kitermelődött tojással. Frissen szedett görögdinnye volt a meglepetés számunkra, valamint a mama által sütött sütemény. Ebéd után beszélgetés, majd apánk bemutatta a háztáji gazdaságát. Felnézett a diófára, a szőlőlugasra, és mondotta „a tanya legnagyobb értéke a fa, és ha kivágjátok, ültessetek helyette újat!”

A 70-es évektől hagyomány, az összefogás szép példája volt a kalákába történő mezei munka, az építkezés, valamint a társadalmi munka. Személyesen részt vettem az általam megemlített munkákban. Akkoriban vályogból épültek a házak, cigányok verték ki a vályogot, töreket szórva az agyagba, volt fehér és fekete agyag, a fehér agyag az kiváló minőségű volt. A kellő száradás után a gúlába rakott vályogot traktorral szállítottuk a faluba, összeszedve a környékbeli gyerekeket, mert ők olcsó munkaerőnek számítottak, melyek között én is ott voltam. Ezek az összefogások eredményezték a modern falvak kialakulását.

Fájó szívvel írom le, hogy ez az út részben megvalósított egy álmot, és maga mögött hagyott egy olyan múltat, amit újraépíteni nehéz lesz. A tanyai iskolák megszüntetése a néptanítók szerepének minimálisra csökkenésével járt. Tanyák lebontása, elhagyása a háztájik felszámolásával járt. Az oktatási rendszer átalakításával, a fiatalok hozzáállásával, állami támogatással megvillant a fény előttem, hogy a remény hal meg utoljára, a mezőgazdaságnak lesz még jövője.

Az emberi értékek szerepe felértékelődött, minden embernek van értéke. Nekünk, az idősebb korosztálynak is feladata, hogy ezen értékeket ne hagyjuk veszendőbe. A családok jobban figyeljenek a felcseperedő gyerekekre, a helyes pályaválasztás, az anyagi támogatás mellett az erkölcsi támogatás előtérbe helyezésével. Ne akarjunk minden áron professzort nevelni a gyerekeinkből, állítsuk vissza a szakmák becsületét.

Alakítsunk ki olyan légkört magunk körül, hogy a fiatalabb korosztály példát vehessen rólunk. Az sem baj, ha magunk is példaképpé válunk. A hagyományok fontosak, osszuk meg a fiatalokkal is! Ezen gondolatok jegyében zárom írásomat, remélve, hogy segíthetek azoknak, akik nyújtják kezüket a minél több tapasztalatért és információért.

 

Szabó Mihály, Jakabszállás

 

Kapcsolódó cikkünk:

Holécziné Tóth Zsuzsa bölcsessége