Holécziné Tóth Zsuzsa bölcsessége II. helyezettként – Rád hagyományozom nagyszüleink bölcsességét… – Több településen átívelő történetírói pályázat zajlott nyugdíjasok körében, amelyet a Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület tagjai, a Bács-Kiskun Megyei Család, Esélyteremtő és Önkéntes Ház, valamint a Fülöpjakabi Faluház munkatársai hirdettek és szerveztek meg. A Montázsmagazin felajánlotta, hogy a legjobb pályaműveket közli, hetente egyet. Most Holécziné Tóth Zsuzsa II. helyezett írását olvashatjuk.

holeczine toth zsuzsa

Holécziné Tóth Zsuzsa

„Az Alföldön egy kis faluban – Jakabszálláson – születtem, ahol édesapám 1974-ben bekövetkezett halálos balesetéig éltünk. Ezután anyukámmal, később a férjemmel és fiammal Kecskeméten laktunk, de egy szakmai kihívás miatt húsz évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. 36 bankban eltöltött év után a solymári bankfiók vezetőjeként vonultam nyugdíjba. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot kerestem. Előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő” – így emlékezik Zsuzsa a korábbi életére.

Holécziné Tóth Zsuzsa írói működése három nagyobb irodalmi csoport égisze alatt történik: Kortárs Magyar Irodalom Verslista, az Irodalmi Rádió és a MANE, Magyar Alkotók Nemzetközi Egyesülete. Számtalan irodalmi pályázaton sikeresen vett részt. Novellái e-könyvek és hagyományos kötetek formájában is megjelentek. A történetírói pályázaton szülőfaluját, Jakabszállást képviseli az írásaival.

holeczine toth zsuzsa

Holécziné Tóth Zsuzsa átveszi a díját a Fülöpjakabi Faluházban

Holécziné Tóth Zsuzsa: Életszilánkok

Ma otthon jártam a szülőfalumban, Jakabszálláson. Virágot vittem a temetőbe. Amint odaértem a családi sírhoz, és megláttam a fejfán apukámnak és a nagyszüleimnek a nevét, elszorult a szívem. Megrohantak az emlékek: egy boldog gyermekkor képei, az az időszak, amikor az ő féltő gondoskodásuk mellett boldogan élhettem takaros kis tanyánkon. Nem volt akkor még villany a tanyavilágban, esténként petróleumlámpa fényénél olvastunk, malmoztunk vagy kártyáztunk apukámmal, vagy nyári estéken kint ültünk a verandán a csillagfényes éjszakában, és hallgattuk Tóth nagypapám elbeszéléseit.

Egy ilyen estén kérdezte meg anyukám a papát, emlékszik-e még a falubéli Szent Rózsika történetére? Nekem ez újdonság volt, hiszen jártam hittanra, így tudtam, hogy vannak mártírhalált halt, és szentté avatott emberek, de a plébános úr nekünk sohasem említette, hogy a mi falunkban is élt volna egy ilyen ember. Gyorsan letelepedtem a nagypapa mellé a lócára, és vártam a történetet.

– Hát, tudjátok, a jakabi temetőben nekem két kishúgom is van eltemetve. Ilonka kiskorában tüdőbajban halt meg, Rózsika pedig 17 évesen véletlenül lenyelt egy jégcsapot, és megfulladt tőle. Amikor Anyuskával kimegyünk a sírjukhoz, mindig eszembe jut Kovács Rózsika története, hiszen a mellettük lévő sírhelyen nyugszik az a lány, akit a köznép az 1940-es években szentként emlegetett.

Ez a kislány most pont annyi idős lenne, mint te, Pistám – fordult oda édesapámhoz – , de 24 éves korában sok szenvedés után meghalt. Azt mondják, lehetett 18 esztendős, amikor először fordult elő vele, hogy hamvazószerdán (húsvéthoz igazodva évente más időpontban van, a 40 napos böjti időszak első napja) a két kéz és lábfején sebek jelentek meg. Ezek aztán nagypéntekre mindig kivérzettek, és ez idő alatt minden áldott nap úgy dél tájban elájult, vagy önkívületi állapotba került. Sokszor órákon át csak feküdt aléltan.

Amikor túljutott ezen az állapoton, még pihennie kellett – mint annak, aki egy nagy úttól teljesen kimerült -, de ezután felült az ágyán, vagy később kint az udvaron az eperfa alatt lévő asztalon, ahová a keresztszülei kivitték. Évről évre egyre többen voltak kíváncsiak rá, illetve az ébredése után mondottakra. Mert amikor híre ment a csodának, vagyis az évről évre ugyanakkor megjelenő stigmatikus sebeinek, és annak, hogy az eszmélése után prédikált – mivel szinte olyan szent beszédeket mondott, mint amilyet a tanult papok szoktak -, messze földről is elindultak látni és hallgatni őt.

Tudnotok kell azt is, hogy ez még akkor volt, amikor dúlt a második világháború, emberek vesztek oda a harcokban, vagy estek fogságba, és a családtagok tudni akarták, él-e még, hazatérhet-e valaha az ő elveszettnek hitt apjuk vagy fiuk.
– Mert ez a Rózsika látó is volt? – kérdezte édesanyám. Meg tudta mondani, kivel mi fog történni?
– Hát, hallottunk ilyen eseteket is, nem egyet, Ilkám. Csodákról, általa megvalósult jövendölésekről sokat hallottunk abban az időben. Meg olyat is, hogy egy ötéves forma néma kisfiút, akit a szülei azért vittek el a szentkúti búcsúba Petőfiszállásra, hátha a csodatévő Szűz Mária segíteni fog rajta, a hazafelé tartó közel 30 km-es gyalogúton a monostori erdő táján Rózsika a karjaiba vette, és beszélt hozzá.
A fiúcska csak nézte, nézte Rózsikát, hogyan formálja a szavakat, és egy idő után kinyújtotta a karját az anyja felé, és tisztén és érthetően azt kiáltotta: „édesanyám”. Többet akkor nem szólt, de pár nap után megeredt a nyelve, és rövid idő múlva tökéletesen megtanult beszélni.
– És az egyház? A papok elhitték neki, hogy a révületben Jézussal beszélt? Hogy isteni sugallatra mondta el az embereknek, kivel mi fog történni?
– Hát fiam, ezt én nem tudom. Annyi biztos, hogy vizsgálták orvosok is, sőt egyik húsvét előtt két hetet Kecskeméten az apácáknál töltött a zárdában. Ott állítólag ugyanazokat a jeleket produkálta, mint otthon, de hogy ezek után a papok mire jutottak, nem tudhatom. De azt tudom, hogy volt év, amikor csendőrök kergették szét a népet, akik a Kovács tanyán gyülekeztek, mert Rózsikát akarták látni, hallani.

Nehéz idők voltak azok, háborús évek, aztán ahogy szegény meghalt, feledésbe is merültek a tettei. Pedig a hozzá zarándokolóktól a falu számára gyűjtött pénzt templomépítésre, és ha ajándékot kapott az elébe járulóktól, azt mindig szétosztotta a tanyájukon rendszeresen vendégül látott árva gyerekek között.

A papa története itt véget ért, és mert késő este volt, mindenki aludni tért. Én még sokáig gondolkoztam azon, amit hallottam, és éjjel ezzel álmodtam. Egy hosszú copfos fekete hajú lány – amilyennek papa Rózsikát leírta – integetett álmomban, mintha hívott volna valami felé, de hogy miért, azt akkor még nem értettem.

*****

Másnap délelőtt a két nagybátyám, az anyukám és néhányan a rokon asszonyok közül kimentek a tanyánktól kb. egy km-re lévő ún. Dubecz gyepre vályogot vetni. Ez úgy történt, hogy az ottani agyaggödrökből származó sárból és szalmából taposással összeállítottak egy masszát, amit fa keretekbe tömködtek, és a téglalap alapú formákban hagytak kissé megszáradni. Majd „kivetették”, azaz kiütötték belőle egymás mellé a földre, ahol napokon át száradtak.

Mivel nehéz munka volt, és sok kéz kellett hozzá, általában összefogtak a szomszédok, – akik esetünkben anyukám testvérei voltak –, és több családnak is készítettek ilyenkor építőanyagot. Mi az unokahúgommal, Pannival a házunk előtt játszottunk. A keménypapírból kivágott babákat sablonnak használva, vékonyabb papírból különféle ruhákat készítettünk rájuk, és azt kivágtuk ollóval, majd kiszíneztük. Ezeket a ruhákat a váll részénél meghagyott, hátra hajtható fülekkel rögzítettük a babákra, és így lett nekik királyi palástjuk vagy télikabátjuk éppúgy, mint fodros szoknyácskájuk.

Ezeket a babákat azután „megszemélyesítettük”, és színházat játszottunk velük. Miután ezt meguntuk, úgy dél körül kitaláltuk, hogy kimegyünk a rétre a vályogkészítőket megnézni, körülöttük játszani, és ha megengedik, mi is tapossuk kicsit a sarat. Jó mókának tűnt. Én – tisztán emlékszem rá a mai napig – egy hosszúkás, magas piros kartondobozba sok-sok magam varrta babaruhát, és a tetején egy gumiból készült hajas babát is cipeltem magammal.

Tudni kell, hogy ezek a bányagödrök, ahonnan kinyerték az agyagot, legalább két-három méter mélyek voltak, és idővel megteltek vízzel. Nádas alakult ki körülöttük, vízimadarak és békák lakták – no meg piócák is, így a fürdés ezekben nem volt nekünk megengedve. Meg nem tudom mondani, hogy a nagy réten, ahol ezek az elszórt mély gödrök voltak, nekünk miért épp a vízparton kellett bóklásznunk, de az tény, hogy én egy meggondolatlan hátralépésnél belezuhantam az egyik vízzel telt gödörbe, a nád közé.

Annyi időm még volt, hogy kiáltsak, és a babaruhás dobozt kidobjam a partra, majd – Panni elmondása szerint – elnyelt a víz. Ő persze az első rémület után rohanni kezdett a szülei felé, jöjjenek, mert beleestem a vízbe, de arra a kérdésre, „és hol?” nem tudott pontos választ adni. Óriási szerencsémre Lajos bátyám meglátta a babaruhás dobozt, így annak irányában tétovázás nélkül beleugrott a vízbe, és meg is talált. Valami hínárféle tekeredett a bokámra, azért nem vetett fel a víz. Ha nincs ott a doboz, bizony ott fulladok meg, mire azt a jó nagy gödröt körbekutatják.

Azt hiszem, elég gyorsan magamhoz tértem. Ott feküdtem csuromvizesen, testemen jó néhány piócával, amiktől azóta is irtózom. Édesanyám szedegette le, majd ölbe kapott, és futott velem hazáig, hogy a feltámadó szélben meg ne fázzak az ázott ruhámban. Otthon aztán nagypapa gondjaira bízott, és amikor ketten maradtunk, neki el mertem mondani, hogy az éjjel álmomban Rózsikát láttam, aki azt a kisfiút is meggyógyította, és hogy én biztos vagyok benne, hogy engem is ő mentett meg a vízbefulladástól.

*****

Ahogy most ott álltam a nagyszüleim sírjánál, tekintetem a jobboldali sírra vetődött, melyen Kovács István és neje, valamint Kovács Rozália neve állt, és rajta az évszám: 1922-1946. Hogy én ezt az elmúlt 43 évben, amióta apukám is a nagypapáékkal közös sírban nyugszik, nem figyeltem meg? Hiszen emlegette anyukám, amikor a Tóth mama meghalt, hogy a papa testvéreinek a sírját váltják meg a paptól, és abba fogják őt eltemetni, mert lejárt az az idő, amit az ő szüleik anno megfizettek, és így nem vadidegent temetnek föléjük.

Nem hagyott nyugodni a gondolat. Lefotóztam mindkét sírt, és elhatároztam: hazafelé menet megállok egy kedves egykori iskolatársamnál, a falu nyugdíjas könyvtárosánál, és megkérdezem: Tud-e valamit a sírban nyugvó lányról, kutatta-e valaha valaki az ő történetét?

Erika örömmel fogadott, és azonnal egy óriási tál aranysárga őszibarackkal kínált. Kicsit csodálkozott, hogy az íz és illat hatására könnybe lábadt a szemem, hiszen nem tudhatta, hogy én utoljára ilyen csodás jakabi homokon nőtt „napsugár” barackot édesapám gyümölcsösében ettem. Hogy szerettem én ott vele dolgozni – ami így utólag, felnőtt fejjel már csak játéknak tűnik. Én voltam ugyanis apukám „előkóstolója”, vagyis az, akinek a legszebb, érett, zamatos barackokat azért „kellett” megennie, hogy jó lesz-e már a többi leszedésre?

Miután előadtam jövetelem célját, és megmutattam a két sírról készült fotót, Erika szó nélkül odalépett a könyvespolcához, és levett róla egy dossziét. Benne volt Rózsika fotója a szüleivel, valamint egy körülbelül 40 oldalas, írógéppel írott könyvecske, és néhány egyházi feljegyzés fénymásolata is.

– Itt van, drága Ilonkám (az általános iskolában az iskolatársak még így hívtak, csak a középiskolában kezdtem el az édesapám által választott második nevemet használni), ezeket neked adom. A közelmúltban itt járt nálam a Megyei Levéltár egyik dolgozója, aki szeretné Kovács Rózsika történetét feldolgozni, tőle kaptam ezeket a másolatokat. Kérésére felkerestük a tanyát, ahol Rózsika a keresztszüleivel élt. (Azért velük, mert abban az időben szokás volt, hogy ha egy házaspárnak nem született gyermeke, de a testvérének 8-10 is, akkor tőlük egyet örökbe fogadtak, hogy legyen, aki öregkorukra ápolja őket, és megörökli a vagyonukat).

Azért mentünk oda, mert hallottuk, hogy a tanya udvarában a kilencvenes évek közepén egy idős kecskeméti ember kis kápolnát építtetett, és keresztet állított Rózsika tiszteletére. Ez az ember – róla majd ebben a fénymásolt kis könyvecskében olvashatsz – valaha nagyon jó barátságban volt Rózsikával, sőt udvarolni is akart neki. Elmondása szerint Rózsika közölte vele, hogy ő „Krisztus jegyese”, így nem mehet hozzá feleségül. Megjövendölte neki, hogy háború lesz, ahová őt is besorozzák, orosz hadifogságba esik, és mire hazaér, őt már nem találja életben. A jóslat igaznak bizonyult. A bácsi Rózsika halála után két évvel hazatérhetett a hadifogságból. Elhatározta, ha majd anyagilag megteheti, emléket állít az ő szeretett Rózsikájának. Közel ötven év telt el, amikor ezt a tervét megvalósíthatta.

– És megtaláltátok a kápolnát?
– Ó igen, de sajnos nagyon szomorú állapotban: gondozatlan, gazos környezetben, teljesen kifosztva. Csak a falak állnak, és a tanya jelenlegi román bérlői szeméttel, üres flakonokkal dobálták tele. Azt mondták a szomszédok, utoljára a kb. 20 kilós harangot vitte el a tanyatulajdonos narkós fia a MÉH-be, de szerencsére az átvevő értesítette a tisztelendő atyát, így az húszezer forintért visszavásárolta, és most a templomon belül őrzik.

A faluban felkerestünk két idős embert, akik rokonai voltak Rózsikának, de úgy tűnik, vagy nem nagyon emlékeznek már az akkor történtekre, – a húga mindössze négy éves volt Rózsika halálakor – vagy nem akarnak még ennyi idő elteltével sem beszélni róla. Tudod, Ilonkám, a háború utáni időkben a vallásos embereknek sok helyen üldöztetésben volt részük. Az ötvenes években jobb volt letagadni a vele való rokonságot, és ez sajnos nagyon mélyen beleivódott az emberek lelkébe.

Amikor elbúcsúztam Erikától, magammal hoztam a dossziét, mely Rózsika rövid kis életét, megmagyarázhatatlan, rendszeresen visszatérő sebeinek, szenvedéseinek és példamutató jócselekedeteinek történetét igazoló kordokumentumait tartalmazza. Elhatároztam: amint lehet, közreadok majd belőle, hogy ne feledjük el, a hősök és jótevők köztünk járnak. Még akkor is, ha nem viselnek stigmát, ami alapján egyértelműen felismerhetnénk őket.

Eredményhirdetés a Fülöpjakabi Faluházban

 

Weninger Erzsébet

 

Másik cikkünk a pályázatról:

Eredményhirdetés a Fülöpjakabi Faluházban