Ön már régóta nem Magyarországon él. Mikor hagyta el hazáját, és hol lakik azóta?

1987. április 6-án mentem el. 1988 óta San Francisco-ban és környékén élek. Gyakran időzöm Mexikóban is, ami számomra rendkívül fontos. Életszagú, izgalmas, és talán a legmagasabb szintű és legváltozatosabb náluk az, amit mi Kultúrának hívunk. Kitűnő színházaik vannak, ami Amerikára nem jellemző. Nagyszerű filmeket készítenek, ami messze magasabb szinten áll, mint a Hollywood által piacra dobott szemét.

Mi a végzettsége, foglalkozása? Mivel kereste és keresi a kenyerét idegenben?

A kimenekülés után az alapvető megélhetés rákényszerített rengeteg mindenre: házakat építettem erdélyi stílusban sárból, aranyat mostam és zongorákat szállítottam éjjelente. Ahogy lassan-lassan az angoltudásom valamennyire megfelelővé vált, drámát és színházat tanítottam középiskolában, majd ugyanezt főiskolán is. Aztán alapítottam egy színházat, ami elég hamar közönybe fulladt.

Ezután találtam rá a computer adta lehetőségekre, és rövid időn belül az egyik legkérdőjelesebb security szakértő lettem. Lehetővé vált a számomra, hogy saját üzletet indítsak el az Open Source Foundation elveinek alapján. Az Irodám – Computer Education Center – leginkább az arra rászorulóknak nyújt valós segítséget ebben a dzsungelben. Nagyon sok különböző tanítványom van, idősebbek, fiatalabbak és így tovább. Ugyanakkor rendszereket építek hátrányos helyzetű gyerekeknek és árvaházaknak. Leginkább Mexikóban és Peruban támogatok iskolákat előadások tartásával és adományokkal.

Meséljen valamit a családjáról!

Három leányom és egy fiam van különböző feleségektől! A legidősebb lányom, Ágnes Ausztráliában él. Őt és csodálatos családját, na meg az unokáimat és a dédunokáimat látogattam meg a télen, három hónapot töltöttem náluk. A középső leányom, Mária Krisztina Magyarországon él, a legkisebb, Eszter pedig Dániában. A fiam, Dávid, aki 25 éves, San Francisco-ban él és filmrendezőnek tanul. Magyarországon él még az unokatestvérem, Radó Denise, aki kitűnő színésznő. Ők az én családom.

Bizonyára sokat utazgatott az elmúlt évtizedekben. Merre járt, mit látott?

Amerikát, Dél-Amerikát keresztül-kasul utaztuk. Mint írtam, számomra Mexikó a legfontosabb, mindig úgy érzem, hogy hazamegyek! Ausztrália fantasztikus ország! Csodákat csináltak azzal az országgal az elmúlt években. Gyönyörű, tiszta, és rendkívül magas szintű morált képviselnek. Teljesen lenyűgözött! A mindennapi életben a biztonság és a megelégedettség tükröződik. Miután februárban visszatértem Amerikába, nagyon elmaradottnak tűnt Ausztráliához képest. Azt talán Ön is tudja, hogy mi itt rendkívül nehéz helyzetet élünk át minden tekintetben. Politikai és pénzügyi káosz van, teljes csőd!

Nyugat-Európa nem igazán tud megfogni engem, és a közép-és kelet-európai országok túlságosan kiszolgáltatottak a környező nagyoknak. Nehéz ezer éven keresztül csak a túlélésen dolgozni és megőrizni a nemzeti karaktert mindenki ellenére. Magyarország megint egyedül maradt. Szomorú ország, de még mindig százszor különb, mint Amerika! Sok a hasonlóság Mexikóval!

Sikeres és boldog embernek tartja magát?

Nem tartom magam sikeresnek, és azt hiszem, ezt senki sem mondhatja el magáról, aki bármilyen indokkal elhagyta a hazáját, és a nagyvilágban próbálta újrakezdeni az életét. Az a típusú siker, ami nagyobb szabású anyagi biztonságot ad, soha nem érdekelt. A sikereim aprók de rendkívül fontosak. Például: tanár barátaimmal gyerekeket viszünk pecázni egy csodálatos tóhoz. Némelyik még soha nem volt víz mellett. Fényképeket csinálnak, élvezik a kirándulást, és utána az Education centeremben megtanulják, hogyan működik a computer, és hogyan manipulálhatják, hogy a kifogott halak nagyobbaknak látsszanak a képen.

Véleményem szerint a boldogság egy nagyon relatív megfogalmazása annak, hogyan tudjuk magunkat érezni egy meghatározott szituációban. Változik ez az érzés, ahogy mi magunk is. Reggel talán boldognak érezzük magunkat és este már nem, vagy fordítva! Állandó boldogság nem létezik, és ez nem is érdekel. De hálás vagyok a sorsnak, hogy csodálatos szerelmekkel ajándékozott meg. Hogy ennyire veszettül tudom utálni a háborúkat.

De hatalmas hátralékaim vannak a gyerekeimmel szemben. Valójában soha nem sikerült Apának lennem, és ezért mindig szégyellem magam. Persze, kifogásokat mindig találhatok, de végeredményben ezek csak önáltatások. Ma már sajnálom ezt. Hogyan érezhetnék tehát boldogságot?

De talán sikeresnek mondhatom magam: részese lehetek egy világméretű változási folyamatnak a politikusok és kiszolgálóik hazugságainak leleplezésében. Ez az igazi munkám a cégemen keresztül. Ez az, ami látható a Facebook-on lévő maszkos fotón.

Mikor járt utoljára Magyarországon? Mikor jön újra?

2001-ben halt meg az Édesapám, akkor voltam itthon. Még két évig tántorogtam jobbra-balra, nem találtam a helyem abban a világban, amit elhagytam. 2003-ban jöttem vissza Kaliforniába. Tipikus emigráns szindróma: otthon már nem vagyok itthon, és itthon meg nem vagyok otthon. Lógunk a magunk által csomózott kötélen és reméljük, a második generáció megtalálja azt, amit mi kerestünk. Már ha kerestünk egyáltalán valamit. Lassan az önámító hazugságok mögött nehéz megtalálni mindazt, amit valamikor szerettünk volna elmondani.

De talán ez már nem is érdekes, hiszen az elfogadása annak, ami megtörtént, már ad egyfajta megnyugvást. És így telnek a mindennapok, de keserűség nélkül. Nem tudom, mikor megyek haza legközelebb. Ami hiányzik, az a magyar színházak illata. Igen, az illata, a keserűsége és a nagyszerűsége a magyar színészeknek. Ez hiányzik, és erről, ezzel álmodom. De amit hallok, látok – hírek jönnek-mennek – elkeserít és elidegenít. Persze tudom, hogy nem kerülhetem el. Ott az Apám, Anyám sírja…élnek még a barátaim…és néhány csodálatos ember, akit szeretnék megölelni…az életem egyik legcsodálatosabb szerelme, akivel 35 év után találtuk meg újra egymást…szóval: akárhogy is csűröm-csavarom, vannak dolgaim arrafelé!

A Facebook oldalán sok régi, talán gyermekkori ismerős üdvözölte nemrégiben. Emlékszik még az arcokra, a történésekre?

Mindenre emlékszem. A sors valamifajta fotografikus emlékezettel “vert meg”. Minden, ami megtörtént velem: barátok, szerelmek, kóborlások és kalandok, itt keringenek bennem véget érhetetlenül. A gyerekkori barátok, iskolatársak, színészek, akikkel szerencsém volt együtt dolgozni – mind-mind itt élnek bennem, mint egy nonstop film. Egyfajta sajátságos sátántangó ez a dimenziók között. Néha élénkebb, mint a valóság, de örülök ennek és boldoggá tesz, hogy van, hogy vannak.

Mit üzen haza?

Nincs jogom ehhez. Nevetséges lenne üzenni. Az otthoni emberek ezerszer nehezebb helyzetben tartanak ki, mint amikor én eljöttem. Tehetségesebbek és elkötelezettebbek, mint én voltam. Büszke vagyok rájuk. Minden magyar színészre és minden gyerekkori barátomra büszke vagyok és felnézek rájuk. Mit üzenhetnék? Talán csak annyit, hogy: Jó napot kívánok!
 

Weninger Endréné

Hozzászólások