Nyugdíj előtt állok, így korszerűen, “onlájn” beadtam a nyugdíjigénylésemet márciusban, ami szeptembertől lenne majd esedékes.

Biztos, ami biztos, mert hallottam, hogy várhatóan lelassul az ügyintézés a közigazgatásban.

Merem remélni, hogy az “onlájnosítás” ezen a fronton zökkenőmentes. Aggodalmaimat azért próbálom elhessegetni, mert az elmúlt tizenöt évben nem kevés “szívatásban” volt részem a betegség / leszázalékolás / visszaminősítés / rokantellátás mellett végzett munka díjazása kapcsán.

Egy biztos, a szolgálati időszámítás rendszere is nagy csalódást okozott számomra, amire a leszolgált időmben soha nem hívták fel a figyelmemet, csak amikor már késő volt.

Igaz, én még láttam Bem apót rövidnadrágban, ahogy egykori első főnököm, SiposÚr mondta.?

Ő volt az, aki az első munkanapon beleírta a nevem az ő „Nagykönyvébe” és kiszámolta, hogy 2011-ben megyek nyugdíjba, de azt is, ha 3 évenként szülök összesen 12 gyereket, akkor akár gyesről kezdhetem meg a megérdemelt pihenés éveit. E számítás szerint már kilenc éve boldog nyugdíjas lehetnék, ha nem emelték volna meg előbb 62 évre, utóbb 65 évre a nyugdíjkorhatárt. Valahogy mindig úgy alakult, hogy mire valamilyen időpontot elértem, éppen akkor emelték fel az én korosztályom nyugdíjkorhatárát. Csak amikor már egy évet végigdolgoztam leszázalékoltként a minimálbér feléért 55 évesen, akkor mondták a Nyufigban, hogy ezzel az egyébként sem magas nyugdíjamat csökkentettem.

Vajon erre miért nem figyelmeztettek előre a munkaügyi központban, akik az én érdekeimet hivatottak képviselni, hogy ne vállaljak ilyet?!
Rokkantellátott éveimben pedig önkéntes munkáim voltak fizetség nélkül (on-line újságírás és kreatív klubvezetés a rehabilitációs intézetben heti egy nap). Ezután persze senki nem fizetett semmilyen járulékot, így nem számít szolgálati időnek…

Ilyetén módon igazán balekságnak számít  az önkéntes munka a szolgálati idő szempontjából.

nyugdij elott

Most itt ez a járvány és mindent felülír, de már terveződőben a vírus utáni új rend a munka frontján is.

Szilveszterkor még elvileg nem volt itt a vírus Magyarországon, amikor újévi elmélkedés gyanánt egy cikket írtam A munka képe húsz-húszban?! címmel.

Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire aktuális/sőt húsbavágóan sorskérdés a mostanság és a jövőben nyugdíjba vonulóknak a munka és a szolgálati idő fogalmának precíz megfogalmazása.

Nekem úgy tűnik, eddig a Marx-Engels-féle munka-definícióban éltünk:

“A filozófiai értelemben vett munka célszerű emberi tevékenység, amely a természeti és társadalmi erők, források meghódítására irányul az ember történelmileg kialakult szükségleteinek kielégítése érdekében.
„Mindenekelőtt olyan folyamat, amely az ember és a természet között megy végbe, amelyben az ember saját tetteivel közvetíti, szabályozza és ellenőrzi a természettel való anyagcseréjét.” (Marx)
“A munka minden emberi élet első alapfeltétele…, azt kell mondanunk: a munka teremtette meg magát az embert.” (Engels) (Forrás: Wikipédia)

Azt gondolom, hogy engem nem a munka tett emberré, hanem az efféle munka elvesztése során újra megtalált a Jóisten.

“A dolgok önköltsége azonos a megszerzésükre fordított életmennyiséggel. Ha olcsónak tartjuk az életet, mi sem természetesebb, mint feláldozzuk a modern ipari fejlődés oltárán. De ha drágának tartjuk, akkor nem a kapitalista fejlődés, hanem az emberi boldogság lesz a társadalom célja.” (Henry David Thoreau)

Ha minden igaz, “nyugger” leszek szeptembertől. De azért a gyerekeim/unokáim jövője miatt is kíváncsi vagyok, hogyan alakul a karanténban végzett home-office munka megítélése. Hiszen ez a karantén után is működhetne tovább, megkímélve embereket a napi fölösleges 2-3 órás utazástól a munkahelyekre és vissza. Nem beszélve az autóban ülve töltött dugókról, a benzinköltségről, a zsúfolt BKV/Volán/MÁV járatokról, a kötelező nyakkendőhordásról az irodában, stb.

Valóban fölöslegessé válnak bizonyos munkák, ahogy írták a jövendölő tudósok?!

Rövidesen kiderül, hogy hol mennyi fölösleges munka van a világban, és ezeknek a fölösleges munkáknak a díjazása is mennyire furcsán fölülárazott volt eddig, míg az állami egészségügyben éhbérért dolgoznak sokan.
Ahogy egyre inkább elterjed az elektronikus eszközök összekapcsoltsága a neten, a dolgok internete nyilvánvalóan feleslegessé fog tenni olyan feladatokat, mint a mérőóra-leolvasás. A Top 10-es listában azonban akad néhány meglepetés is. Légiutas-kísérőből vagy szabóból miért lesz kevesebb? – olvasom az előrejelzést magam is.

Lám a “Zélet” igazol és cáfol egyszerre…

A repülők most egy kicsit leálltak… A szabóknak viszont lett munkája. Néhány hétre/hónapra maszkvarrás folyik, még a színházi jelmezvarrodában is… -igaz ingyen, önszorgalomból, maradékanyagokból.

Most a családfők is dolgozhatnak otthonról, és végre szembesülhetnek a “láthatatlan” női munkával is, amiről korábban fogalmuk sem volt. Remélem, mostani és leendő munkaügyi miniszterek is vannak közöttük, akik a szolgálati idő fogalmát esetleg újratervezik. Gondolnak arra is, hogy ezeket az éveket is kiszámlázhassák azok a nők, akik a családot választják főállásnak. Ja, és a kormányváltások ezt nem írják folyton felül.

Az iskola, a tanulás új dimenzióihoz Csíkszentmihályi Mihály gondolatai válhatnának valóra. A karanténban töltött dologtalanság most jó alapja lehetne.

“Több régi gondolkodó szerint az ember igazán akkor tudja felmérni adottságait, amikor nincs semmi dolga. Görög filozófusok szerint a szabadidőnkben bontakozhat ki igazán emberi mivoltunk, ekkor van lehetőségünk saját magunk fejlesztésére…
A szabadidőben végzett tevékenységre használt görög scholea szóból ered az iskola szó, ami jól tükrözi azt az elgondolást, hogy a szabad idő legjobb hasznosítása a tanulás.

Társadalmunk három jellemző szabadidős tevékenysége nagyon távol áll a fenti elképzeléstől. Első a tömegkommunikációs eszközökre fordított idő. … Második a beszélgetés… Harmadik áll legközelebb az eredeti elgondoláshoz: a hobbitevékenységek, sportolás, muzsikálás, étterembe, moziba járás.
Életünk tehát lényegében olyan élményekből áll, amelyeket a munka, a birtokunkban levő tárgyak fenntartása és a szabadidős tevékenységek közben szerzünk. Ilyen feltételek közepette zajlik az életünk. A közöttük való választás és hozzáállás dönti el, hogy napjaink összessége formátlan masszát alkot, vagy műremekké áll össze.”

Teszem hozzá, az on-line tanulás a tudást szolgálhatja, még a projekt alapú tanulásszemléletet kellene meghonosítani. A gyermek “rákattantható” hamar egy őt érdeklő témára, aminek alapos kidolgozása, minden irányból való körbejárása lenne a feladat egy adott tanulási időszakban.

H. Hesse Üveggyöngyjátékában is találtam erre a módszerre hajazó alternatívát. A szabadság napjaira, éveire a Kasztáliában tanuló diákoknak az volt a feladata, hogy rendre ÉLETRAJZOT kellett írni: egy úgynevezett életírást, azaz egy kitalált s tetszés szerinti korba helyezett önéletrajzot. A tanuló feladata az volt, hogy valamely régebbi kor környezetébe és kultúrájába, annak szellemi égöve alá képzelje vissza magát, abban kitaláljon egy neki megfelelő létformát.

“Ebben a szabad játékos formában az ősi ázsiai újjászületés- és lélekvándorláshit maradéka élt tovább – minden tanár és diák jól ismerte azt az elképzelést, hogy mostani létét korábbiak előzhették meg más testben, más korokban, más feltételek között. Szigorú értelemben véve ez persze nem volt hit, még kevésbé valamiféle tan. Gyakorlat volt, a képzelőerő játéka, hogy megváltozott helyzetekben és környezetben képzelhessék el Énjüket. …óvatos behatolást gyakoroltak letűnt kultúrákba, korokba, országokba. Megtanulták, hogy álarcként, egy entelecheia mulandó öltözeteként szemléljék saját személyiségüket. “

Új időkben / Életdíjért ÖrömMunka

„Az idővel kapcsolatban sokszor használunk pénzügyi kifejezéseket: beoszt, ráfordít, tartalékol, elveszteget. Ezért állítják egyesek, hogy az időhöz való viszonyunkra a kapitalista múlt nyomta rá a bélyegét. Való igaz, hogy a kapitalizmus nagy hívének, Benjamin Franklinnek a kedvenc mondása volt: Az idő pénz. A két fogalom összekapcsolása azonban valószínűleg régebbről ered, és inkább épül általános emberi, mint csupán a mi kultúránkra jellemző tapasztalatra. Jó érvek szólnak amellett, hogy inkább a pénz nyeri értékét az időből, mint megfordítva.

A pénz egyszerűen csak valaminek a véghezvitelére vagy előállítására fordított idő legáltalánosabban használt mértéke. És azért becsüljük a pénzt, mert életünk korlátait kitágítva képes némi szabad időt biztosítani számunkra.

Egyes antropológusok szerint a technikailag kevésbé fejlett társadalmak felnőtt tagjai ritkán fordítanak négy óránál több időt létfenntartásra – a fennmaradó időben pedig pihennek, csevegnek, énekelnek és táncolnak.” (Csíkszentmihályi Mihály)

Életdíj, ami mellett olyan munkája lehetne minden felnőtt Földlakónak élete végéig, amiben örömét leli, amit önként(esként)/hobbiként is végezne akár fizetség nélkül, s ha elfárad – mert megöregedett vagy beteg -, megpihenhet és csak úgy bűntudat nélkül “lehet”…, szemlélődhet… szerető családja és barátai közelségében.

Így teljesülne a Thoreau-féle gondolat, hogy nem a kapitalista fejlődés, hanem az emberi boldogság lesz a társadalom célja.

Antalffy Yvette

forrás: SzemLélek – Figyelemem önéletrajza blog

A szerző korábbi írásai:

A munka képe húsz-húszban?! – Egy kis újévi elmélkedés

A megtestesülés – Elmélkedés egy mai születésnap okán

 

Hozzászólások