Lánc, lánc eszterlánc…

A sovány, sápadt ember lassan, óvatosan fésülgeti hároméves kislánya haját. Gondosan vigyáz arra, hogy a fésű ne húzza a kislány kóci-bóci hajacskáját. Csendesen beszél a barna szemű csöppséghez, hogy elterelje annak figyelmét a fésüléssel járó esetleges fájdalomról:
– Így ni! Na most még itt hátul fésüli meg édesapa a hajadat, s meglátod, milyen szép lesz!… Ejnye, ejnye, hogy ez a huncut hajszál így összegubancolódott!… De nini! Már kész is! Ugye, hogy nem fájt?
A kislány zokszó nélkül, de ijedt, tágra nyílt szemmel néz apjára. Aztán boldogan elmosolyodik, puszit ad édesapja homlokára, és kérlelő hangon megszólal:
– Édesapukám, engedd ki Ejzsikét játszani! Apja szomorkás mosollyal néz a kislányra. Megsimogatja annak fejecskéjét, és nyugtató hangon mondja:
– Mindjárt, Édes!
Az ablakhoz lép, mely a bérház udvarára nyílik. A kitárt ablakon át a friss levegővel és az áldott tavaszi napsugárral együtt vidám gyerekhangok áradnak be. Lent az udvaron a bérház lakóinak gyermekei játszanak. Felhallatszik vidám nevetésük, hangos zsivajuk. A kislány megfogja édesapja kezét, az ajtó felé húzza, és ismét kérlelni kezdi:
– Édesapuci, gyeje, Ejzsike játszani akaj az udvajon. Gyeje…- s egyre húzza apja kezét.
– Jól van, Erzsikém, megyünk azonnal. Nem olyan könnyű leengedni a kislányt az udvarra. Hátha valami baj éri. De bűn itt benn is tartania, amikor úgy hívogatja őket a jó levegő, meg a vidám gyerekkacaj.
– No, induljunk!
Egymás kezét fogva lépegetnek a lépcsőházban lefelé. A kislány boldogan csacsog, az apa azonban a gondolataival van elfoglalva. Lassan leérnek a földszintre. Az udvarra nyíló ajtó előtt megállnak. Az apa még egyszer megigazítja leánykája haját, egy mozdulattal végigsimítja ruháját, és megcsókolja homlokát. A kislány boldog izgatottsággal ad egy futó puszit apjának, s máris röpülne, ám édesapja még tartóztatja:
– Jó legyél, kislányom! Ugye vigyázol magadra?
Erzsike csak a fejével bólint.
– Na, menjél, de vigyázz magadra!
A kislány kifut az udvarra, apja pedig lassan felballag a lépcsőn. Nem sietett, mégis meg kell pihennie egy kicsit a nyitott folyosón. Kifulladt. Tüdeje sebesen szedi a levegőt. Nekidől a folyosó korlátjának és lebámul az udvarra, ahol a gyerekek két csoportban játszanak. A kislányok egymás kezét fogva kört alkotnak, és dalolva sétálgatnak hol jobbra, hol balra. Vidám énekük betölti az udvart: “Lánc, lánc, eszterlánc…” A fiúk az udvar másik részében labdáznak. Száll a piros pettyes labda, s nyomában felharsan sok fiúhang: “Fogd meg!” Az apa kislányát keresi a szemével. Erzsike ott álldogál a daloló lányok csoportja mellett, és csodálkozva, félénken nézi a most már sergőforgó leányokat. Azok azonban észre sem látszanak venni az újonnan jött csöppséget. Eltelik néhány perc, de a sergő-forgó, daloló kör még mindig nem vesz tudomást a félénken álldogáló Erzsikéről. A kislány végül kezeit nyújtogatja a lányok felé, s egyik ismerősének a nevét kiabálja:
– Majika!… Majika!… Ejzsike is játszik…
Egy pillanatra mintha kissé halkulna a dal és mintha a forgás is csendesedne, de a játék nem áll meg. Sőt, újra lendületesen folyik. Erzsike még mindig csak álldogál, és mondókáját ismételgeti makacsul:
–    Ejzsike is játszik… Ejzsike is játszik…
Mindhiába! A forgó leánykör nem áll meg. Az apa mereven néz lefelé. Le akar szólni, de meggondolja. Szégyell kérni. Inkább felhívja Erzsikét. De mit csinál az a kis butuska? Ni, most belecsimpaszkodik egy tíz-tizenegy év körüli kislányba, s vele együtt forog, szalad, közben kiabál:
–     – Majika!… Majika!… Ejzsike is szalad!
Marika bosszús, türelmetlen mozdulattal fordul meg, és lerázza a nem kívánatos terhet. Erzsikét a forgás lendülete is leszakítja a körről, s arccal a földre bukik. Keservesen felsír. Lassan felkel a földről, és maszatos, poros kezeivel hulló könnyeit kezdi törölgetni a szeméből. Egyre csak azt hüppögi: “Majika.”
Az apa fehérebbé váló arccal már indulni készül leánykájáért, de a lent lejátszódó jelenet megtorpanásra készteti. Ott alant egyszerre megszakad a dalolás is, meg a forgás is. Még a fiúk is abbahagyják a labdázást. A kislányok mindnyájan a síró Erzsikét nézik gyerekes tehetetlenséggel. Marika, a szép arcú kislány, ki a legnagyobb közöttük, bosszúsan néz a hüppögő Erzsikére. Megrántja vállát és rákiált:
–     – Mit sírsz?!… Mit akarsz itt, te kis buta?! Miért jöttél ide?!… Menj innen, te nem való vagy közénk, mert mi egészségesek vagyunk, a te apád meg tüdőbajos. Biztosan te is az vagy.
A többi lány felé fordul és azoknak mondja:
–     – Anyuka mondta, hogy ne álljunk vele szóba, mert könnyen megkaphatjuk tőle a betegséget..
Még mondana valamit, de véletlenül felpillant az emeletre. Erzsike apja a szokottnál is jóval sápadtabban, döbbenten néz le éppen őrá. Marikának torkán akad a szó. Ijedten húzza be fejét a vállai közé. De csak pillanatokig tart nála ez az ijedtség. Újra kihúzza magát. Nem érdekes, hogy meghallotta ennek a kis butának az apja. Hát nincs igaza? De igen! Vidáman kiáltja:
– Na, játsszunk tovább! De a többiek csak tétován álldogálnak, és zavartan néznek Erzsikére. Elment a kedvük? Az apa sápadtan, megtörten ballag le a lépcsőkön. Mintha nehéz súly nyomná a vállát. Kimegy az udvarra, és kislányához lépked. Erzsike még mindig ott áll, ahol az imént elesett. Nagy, tágra nyitott szemei csodálkozást, értetlenséget tükröznek. Már nem hullnak a könnyei, de még könnyfátyolosak a szemei. Arcocskája maszatos. Egyre csak azt hüppögi:
– Ejzsike is játszik…, Ejzsike is játszik.
Édesapja leguggol hozzája, és gyengéden magához öleli. Letörli zsebkendőjével leányának arcáról a sírás nyomait. Ruháját gondosan leporolja. Csendesen, vigasztaló mosollyal, de meg-megremegő ajakkal beszél leánykájához:
–    Ugye, nem nagyon ütötted meg magadat? … Persze, hogy nem… Semmiség az egész! Ilyen bátor kislány, mint te, fel sem veszi az egészet… Az meg nem igaz ám, hogy édesapa nagyon beteg… Ha az volna, nem engedték volna haza hozzád a szanatóriumból… Te sem vagy ám beteg. Nem is leszel az, mert most már a doktor bácsik meggyógyítják az ilyen kis gyermekeket is, mint te… Na, gyere, Kicsim, menjünk fel a szobánkba. Majd játszunk a Kati–babával meg a macikával… Jó?
A gyerekek szoros gyűrűt vontak köréjük. Jól hallják az apa minden szavát. Csöndben vannak, hallgatnak. Az apa és kislánya egymás kezét fogva megindulnak a feljáró felé. A gyerekek tisztelettel nyitnak nekik utat. Erzsike engedelmesen követi apját, de vissza-visszanéz a gyerekekre, akik némán kísérik tekintetükkel őket. Szó nem esik közöttük, de egyszerre csak megmozdul egy kislány, és a távozók után szalad. Még utoléri őket az ajtóban:
– Bácsi, kérem – szólal meg bátortalanul. Az apa és leánya meglepetten visszafordulnak. Mindketten némán néznek a lehajtott fejű Marikára. – Kérem, – szólal meg újra Marika-, tessék itt hagyni közöttünk Erzsikét, majd játszunk vele. Ígérem, nagyon fogunk rá vigyázni, s ha megunja a játékot, én majd felkísérem a bácsiékhoz. Az apa lehajtja fejét. Kis hallgatás után csendesen mondja:
– Hát, ha akarjátok, akkor veletek maradhat Erzsike. Köszönöm, hogy vigyázol rá. Menjél, Erzsikém a Marikával játszani. Csak jó legyél ám! A kislány boldogan fogja me
g Marika kezét, s már mennek is a többiekhez. Az apa lassan, fölemelt fővel megy felfelé a lépcsőkön. Mire felér az emeleti folyosóra, már felhangzik hozzája vidáman az egyszerű kis játékdal:
– “Lánc, lánc, eszterlánc…”

Hozzászólások