2015. május 16-án a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Köre rendezvényén a Kecskeméti Kulturális Központban Menyhei József Agyaggalambok című regényét mutatta be dr. Bereznai Zsuzsanna muzeológus-etnográfus, valamint dr. Turai G. Kamil esztéta.

 

turai-menyhei-bereznai

 

BEREZNAI Zsuzsanna: MENYHEI JÓZSEF: AGYAGGALAMBOK
(Kecskemét, 2014)

Menyhei József falugazdász kiváló szakember az agrárium területén, ám az irodalom művelése terén túlzás nélkül egyszerűen csak őstehetségnek tekinthető. Elmondása szerint ugyan rengeteget olvasott mindig is, az olvasottság ízlésformáló ereje nem kétséges – ám mindaz, amit ő megalkot, magasan túlszárnyalja azt a színvonalat, amit pusztán tanulással el lehet sajátítani. Különleges érzelmi erő sugárzik írásaiból, írói hangja pedig olyan egyéniséget tükröz, aki a maga útját járja, senki máshoz nem hasonlítható.
Olyan természetes hangon szólal meg, mint a leggyakorlottabb mesemondó. Elbeszéléseinek stílusa olyan, mint maga a szerzőjük. Amikor elbeszéléseit olvasom, úgy érzem, mintha most is éppen ott ülne az irodámban, amikor meglátogat, és derűs kedvvel, kedélyesen, szép szóval mesél. Szinte a keletről jött népek nyugodt derűje árad soraiból.  A gondolat, a szó – mint mesefolyam – csak árad belőle és meg nem áll…

Nem véletlenül, hiszen Menyhei József még beleszületett abba a paraszti társadalomba, amikor mindennek rendje és ideje volt. Amikor az emberek még nem sajnálták az időt a kedélyes időtöltéstől, ha mesélni kellett, szinte megállt az idő, és mindenki a mesélőt hallgatta, figyelte. Menyhei József prózai műveit olvasva ugyanez az érzése támad az embernek, hiszen lebilincselő módon képes mesélni, egy percig sem fonja lazábbra az elbeszélés fonalát. Valószínű, még gyermekként a lehető legtermészetesebb módon szívta magába az életnek ezt a leheletét, és mintegy őserőként éltette mindez, majd egyre gazdagította, gyűjtötte az élményeket, hogy egyszer csak meseként fogalmazódjon meg, szenvedélyes erővel törjön elő belőle mindaz, amit átélt. Az alföldi tájhoz, népéhez való erős érzelmi kötődés minden sorában jelen van. Ő nem kívülről, hanem belülről látja és láttatja a tanyák népét: benne van nemcsak a saját élete, hanem ősei fájdalma és öröme is.

 

bereznai1

 

Lehet említeni vele kapcsolatban a műkedvelő vagy amatőr író kifejezést, mint olyan tollforgatók esetén, akik tisztes mesterségük mellett írogatnak – ám ez esetben nem ez fejezi ki a valóságot. Menyhei József ugyanis egy olyan műkedvelő író, aki az írás tudományának, a szépírói képességeknek teljes birtokában van.  Túlzás nélkül mondhatni, hogy a kisujjában van a prózaírás technikája – és még csak fáradságába sem került, hogy elsajátítsa. Szinte ösztönös módon – nem holmi kimódolt szépírói technikaként – alkalmazza az irodalmi hatáskeltés eszközeit. Mindez olyan könnyed és természetes módon tör elő belőle, mintha mindig is a stilisztika eszköztárát tanulmányozta volna.

Prózai műveit említettem, ám esetében valójában lírai prózáról és drámai epikáról beszélhetünk. A három műnem, az epika, a líra és a dráma sajátosságainak összefonódása jellemzi elbeszéléseit. A lírai tájleírás és lélekábrázolás mestere. A magyar paraszti mesemondás – mint örökség – szinte kiragyog elbeszéléseiből, különösen a dramatikus részek előadása az erőssége. A népmesekutatók úgy szokták jellemezni a magyar népmesét, hogy „dramatikus”, vagyis „tömör”, „párbeszédes”. A folklórkutató a drámaiságot tartja a magyar népköltészet fő jellemzőjének. Számos európai nép meséit olvasva a cselekményt többnyire elbeszélés útján ismeri meg az olvasó vagy a mesehallgató, nem pedig párbeszédes elemekkel. A dramatikusság a magyar népmese egyik stiláris sajátossága. Ez a mesemondói mentalitás arra vezethető vissza, hogy a magyar népnyelv a múltbeli eseményeket gyakorta párbeszédes formában eleveníti meg.

 

kozonseg2_05_16

 

A magyar parasztembert hallgatva, a mindennapi beszédben is gyakori jelenség az, hogy életük legegyszerűbb és évtizedekkel korábban megtörtént eseményeit párbeszédes formában mesélik el. Amikor a félegyházi mesekirályt, parasztember mesemondómat arra kértem, mondja el az életét, párbeszédeket adott elő gyermekkorától kezdve. Vagy amikor egy petőfiszállási tanyán a gazdától, Czombos Józseftől arról érdeklődtem, hogy ittak-e lótejet, az idős ember rögtön előadott egy párbeszédet arról, hogy gyermekkorában hogyan gyógyították a szamárköhögést lótejjel: a történet három szereplőjének szavait szó szerint idézve, avagy újraköltve. Lehetséges, hogy Menyhei József dramatikus készsége is paraszti élet mindennapi nyelvszokásaiban gyökerezik.

Egy olyan ember világszemlélete és életérzése fogalmazódik meg elbeszéléseiben, akinek nem adatott más, mint a földadta sors – ezekben az elbeszélésekben benne van az egész mikrokozmosz, az ő valós és vágyakban megfogalmazott kicsiny világa.
Ha néhány szóval kellene jellemeznem: ő egy szelíd szenvedélyes ember. A bölcsessége okán szelíd, ám népéhez elkötelezetten szenvedélyes.

 

kozonseg_05_16

 

Eddig a következő művei láttak napvilágot nyomtatásban:
2011-ben A parasztmonológ– ALL-01-es kavics kisregény,
2012-ben a Kakukk ranch című kisregény,
2013-ban a Konzumnyitány kisregény és a Múltba néző című verses kötet,
2014-ben pedig az Agyaggalambok című kisregény. Ez utóbbi mű bemutatása a tisztem.

A regény Prológusában ezt írja a szerző:
„Az Agyaggalambok című kisregény egy vidéki közösség útkereséséről szól, és mint a borító is, szimbolizálja a tágabb értelmezés lehetőségét, módunkban áll a befejezést kedvünkre tovább gondolni időben és térben, szabad képzettársítással.” Az olvasáshoz és értelmezéshez mintegy mottóként idézi Weöres Sándor versét:

Rejtvény

Jövök egy erdőből,
ahol sose voltam.
Kerülök egy erdőt,
pedig benne élek.
Megyek egy erdőbe,
hová sose érek.

 

agyaggalamb1

 

A regény első elbeszélése az Agyaggalambok címet viseli – ennek a bemutatásával szeretnék ízelítőt adni a műből, és olvasásra serkenteni a tisztelt hallgatóságot.
Az író közvetlen, bensőséges hangon indítja az elbeszélést, az olvasóban rögtön felötlik a gondolat, mintha írója a saját érzéseit, gondolatait fogalmazná meg. Az író embertől természetesen nem idegen dolog az, hogy a beleérzés és az átképzelés eszközével bármely történelmi kort és egyéni szituációt képes megjeleníteni. Én mégis ragaszkodom ahhoz, hogy itt már magával az íróval személyesen találkozom.

Szinte idilli kép tárul elénk, ahogy a férfi és fia, a gyerek a pusztán, a pusztai szélben lovagol:
„… csak szabadon, a tiszta fuvallatok között képzelte el, hogy kószálnak az alföldi sztyeppén, vagy mint a szél fiai vadulnak egy kicsit a rekettyések közötti tisztásokon. Magában néha elbizonytalanodott, hogy a gyerekbe miként neveljen tartást. Mikor megtehette, vitte magával templomba, kocsmába egyaránt. Piacon és vásárokon együtt fedezett fel vele sok-sok új csodát. Megtanította titkot tartani, no, nem az elvakult formátumok szerint, mert igen jókat nevettek, mikor kellő helyen kikotyogtak valamit, mikor már úgy gondolták, hogy szabad a gazda.” Elindul a beszélgetés apa és fia között, ám ahogy haladnak, a táj képe is bensőséges, lírai módon tárul elénk:

„A zuzmós, mohás homok elnyelte a mozgás zaját. A paták a talajt behálózó lágy növénytakarót hangtalanul taposták, és csak a szerszámok meg a nyereg körüli zörejek és halk szusszanások hallatszottak a csöndben. Növények változatos sokasága bontakozott elő a tavasz és a nyár egymásba váltó hullámzásában. Bandi gondolataiba szöget ütött a különös csend ereje. Hiányoznak a méhek, mert, ahogy átgondolta, már dongani kellett volna a rét körüli határnak, de mintha a Marson jártak volna a csend birodalmában.”

Majd egy rövid vágta után folytatódik a párbeszéd mindarról, amit a természet pillanatnyi bűvölete nyomán apa és fia megbeszélhet egymással, és folytatják útjukat a tanya felé. Közeledve baljós jelre lesznek figyelmesek: valami füstöl… Majd közelebb érve már nyilvánvalóvá vált: ég a nádtetős tanya. A tanya, ami annyit jelent a parasztember számára, mint maga az élet. Az alföldi parasztember minden vágya benne testesül meg, és most terjednek a lángok, egyre magasabbra emelkednek. Az író a tanyáért vívott küzdelmet, a tűzoltás eseményeit olyan érzékletes módon ábrázolja, mintha ugyancsak részesei lennénk mi is: a drámaian pergő párbeszédek nem tűnnek megszerkesztettnek, inkább valósághűnek. Csak az képes ezt megjeleníteni, aki a valóságban is átélhetett hasonló tragédiát. A párbeszédek között újabb lírai részek törnek előre, egyszer az ember gondolatait, másszor a lángok félelmetes erejét költői képekben érzékeltetve:

„Egyszer csak megállt az épület előtt, kiejtett a kezéből egy rádiót és egy képet. Ha ezen múlott volna az élete, akkor sem tudta volna rekonstruálni, hogy került a kezébe pont az a két tárgy az asztalról és a falról. Megállt a ház előtt, melynek lángok fedték a tetejét, és mintha folyt volna, a tűz az eresztéknél csöpögött, mint ahogy az eső szokott, csak nagyobb cseppekben és ünnepélyesebben. Még nem terítette le a szomorúság, inkább csodálta a látványt.
– Hihetetlen, de hol itt a rendező erő? – motyogta, ahogy a másik épület felé nézett, melynek a tetején már hajlottak a nádszálak, ahogy végigfutottak rajta a hosszú lángnyelvek sűrű, izzó csapásai.
A fuvallatok ritmikusan, ütemváltásokkal táplálták a fényarcú sodrást, melynek energiája a fékezhetetlen szabadságra tört. A kivedlett energia zöme az ég felé tornyosulva az eget nyaldosta, kisebb részét meg a gravitáció a földre kényszerítette. Lent a porban a lehullott szikrák zsarátnokoltak, aztán feketére fürödték ki magukból a fényt.”

A parasztember évszázadok óta megadással tűri, hogy a természet erői hogyan teszik tönkre az éves termést vagy akár generációk keserves munkáját és reménységét. Az író kifinomult lélektani ábrázolással érzékelteti a mindenét odaveszni látó embert:
„– Katasztrófa, katasztrófa – mondta.
Persze teljesen mindegy, hogy ő miket gondolt, mert a tűz volt itt a kemény dió, csakhogy ő már elkönyvelte, hogy ma vesztett. Nemhogy latolgatta volna a szerencsét, incselkedne a lehetőségekkel, vagy, hogy véleménye lehessen, hanem sokkal inkább elborította a tudat, hogy lepadlóztak. Mindig is ez a beállítottság uralkodott a lelkén, hogy előre döntött a veszteségről meg a győzelemről is. Ennek nem örült, de nem is tiltakozott ellene, mert a realitás talaján szerette megvetni a lábát. Küzdött, de a határokat nem feszegette. Hadakozott, ahogy tőle tellett, de légvárakat nem épített. Ment a kapu felé a poros, piszkos csizmájával, lépkedett, de nem érezte a teste súlyát, és az izmait sem érezte, mintha magától működött volna minden, csak a vállain érzett mázsás súlyokat.”

A parasztember főleg a lovat féltette, nem pedig a fából faragott szobrait:
„Mikor a művész rábólintott, elindultak a szomszéd tanyára, és ők ott maradtak szemlélődni hárman. Ilona, a gyerek és őket átölelve Pagony Máté, és nézték a remegő levegő táncoló életét, miközben Ilona megszorította az emberét a vállán, hogy érezze, biztosan a valóságban van-e, vagy csak érzékcsalódás kegyetlenkedik velük. A művészt, a faragó embert, a parasztvésnököt megnyugvás szállta meg, ahogy átölelte Ilonát és a kis Bandit, miközben a természet erői dolgoztak és iparkodtak volna gyorsan bevégezni, de a tűzoltók már fojtogatták a lángok gátlástalan habzsolását. A háromdimenziós valóság egy pillanatra csodálattal és bizonytalansággal töltötte el Máté lelkét. Nem érezte a félelmet, pedig asszonyán szinte lázas remegés lett úrrá, a gyerek Bandinak meg néha megkoccantak a fogai. Ő erősen szorította őket, és néha nyugtatóan meglapogatta a vállukat, hátukat, aztán végigsimítva újfönt átölelte mind a kettőt.”
E rövid idézet is jól példázza azt, hogy az író a lírai lélekábrázolás nagymestere. Tökéletes beleérző képességgel fogalmazza meg és láttatja mondanivalóját.

 

agyaggalamb2

 

A veszély elmúltával gazda az állatokat veszi számba, majd az asszony hirtelen felkiált:
„– A galambok! – kiáltott fel Ilona. – Nézzétek, a galambok a mező felett köröznek!
– Látod, és őket nem kerestem – szégyellte el magát Máté.
Mindhárman nézték az eget, ahogy a falka körözött. Nem siettek. Néha ráfeküdtek az áramlatokra, és úgy tűnt innen, a földről, hogy figyelnek. Mind együtt körözött. Köröztek, és aztán ráfeküdtek az áramlatokra, amiből a három ember semmit sem érzett.
– Mióta lehetnek fent? – kérdezte Bandi.
– Szerintem, ahogy elkezdődött.
– Annak mennyi ideje?
– Nem tudom.
– Ha agyon ütnének, sem tudnám megmondani, hogy mikor kezdődött – szólalt meg Ilona. – Galambot még nem faragtál – szólt Mátéhoz, és a szemébe nézett.
– Galambokat agyagból szoktak önteni, de azok földhözragadtak – felelt az ember –, meg festik a békegalambokat.
– A városban meg irtják őket – mondta a gyerek.
– Ígérd meg, hogy faragsz egyet – szólt Ilona, és odabújt Máté testéhez.
– Majd ha megérik bennem – mondta Máté.
– Jó, addig formázok egyet agyagból – szólalt meg az asszony, és érezte, hogy a gyerek megszorítja a kezét.
– Én festenék egyet, de csak fényképezni tudok.
– Még telefonálni sem tudunk, nemhogy fényképezni – mondta Máté, és a galambok szárnyalását nézték, szinte megszállottan.
Az evezőtollak látszólag a semmit lapátolták és a galambok bravúros dinamikával lebegtek.”

 

turai2

 

A program második részében dr. Turai G. Kamil  esztéta elemezte Menyhei József regényét a tőle megszokott alapossággal. Közben kérdéseket tett fel az íróhoz, ezáltal személyesebbé, közvetlenebbé tette a mondanivalóját. Mindkét előadónak köszönjük az érdekes, precíz és színes  bemutatást.

 

halasiak1

 

A rendezvényen kedves vendégek is voltak: bemutatkozott a kiskunhalasi József Attila Irodalmi Kör vezetője és néhány tagja. Szeretettel várják őket más alkalmakkor is, egyik rendezvényükön pedig ők mutatják majd be írói munkásságukat. Mivel a Baráti Kör Bács-Kiskun megyei lefedettségű, ezért örömmel fogadják az egész megyéből az érdeklődő, irodalomkedvelő és alkotó csoportokat.

 

Nagy L. Éva

Fotók: Kiss András fotóművész

 

Hozzászólások