1947. október 22-én születtem Budapesten a Józsefvárosban, szegény viszonyok között. Édesapámat, aki a keleti fronton a légierő vezérkaránál volt térképész, az új kommunista honvédség elbocsátotta. Ezután volt szénkihordó, segédmunkás, minden, míg végül a KÖZTI nevű építészeti tervező intézményben kapott építészgépészeti rajzolói állást, amit nyugdíjazásáig végzett. Szegények voltunk, egy szoba-konyhában laktunk, anyám kétéves koromra beteg lett, minden kézujja megbénult. Ezután apa csinált mindent zokszó és fáradtság nélkül. Mondhatom, hogy nagy szeretetben nőttem fel, mert egyetlen gyermek voltam. Imádtam a bérházat és a barátokat, akikkel testvérek voltunk és focival meg gombfocival ütöttük el az időt. Nekem a futball nagyon jól ment, de soha nem jártam klubba, mert a kispályás focit szerettem.

Ifjúságom egyszerű volt. Az ország legjobb iskolájába, a Horváth Mihály téri általános iskolába jártam, amihez hozzá tartozott a Fazekas Gimnázium és az ELTE. Óráinkat olyanok látogatták, mint Kodály Zoltán. Rajztudásom miatt az osztályfőnök felmentett az irodalom órák alól, és hagyta, hogy azt firkáljak magamnak, amit akarok. Ezután felvettek a Képzőművészeti Gimnáziumba grafika szakra, ahol igazi mesterem Pásztor Gábor volt. A gimnázium után szinte azonnal behívtak katonának, és Keszthelyen egy légvédelmi ezrednél szolgáltam, mint apám: térképész, hadműveleti rajzoló.

Apai ágon én német és holland vagyok, apa a hadsereghez való hűségből vette fel a Selmeci nevet. Őseim között Klagenfurt-i érsek, anyai ágon császári jogi tanácsadó is volt. Én egyaránt büszke vagyok magyar és viking őseimre, akik megalkották a technikát, s a magyarságomra, amit József Attilától kaptam meg, a világ legcsodálatosabb nyelvét, amin MINDEN leírható, tisztán és világosan. Az érzelmi dolgokról legtöbbet az utóbbi négy évben tudtam meg. A kamaszkor kedves játék volt, a gimi pedig csodás, félszeg kamasz szerelmekkel.

A középiskola elvégzése után jött a főiskola. Hogyan teltek azok az évek?

Felvételt nyertem az Egri Tanárképző Főiskolára, amibe azonnal beleszerettem. Nagyon kedvelem Eger emberarányú német-barokk városmagját, de maga a főiskola épülete is csodás volt. Itt sem kellett erőlködnöm, mivel másodikban megszűnt az orosztanítás. Szabadon a földrajznak – amit legalább úgy szeretek és tudok, mint a képzőművészetet -, és a festésnek élhettem. Seres János professzorom harmadikban szabad kezet adott, hozzá egy grafikaműhelyt. Az órákra nem kellett bejárnom, csak ha akartam, vagy ha ő kért, hogy segítsek, így megint a szabadságnak élhettem. Talán ez volt életem legboldogabb korszaka. Volt egy csodálatos barátom, Szűts Ágoston, hiperintelligens és érzékeny, vele töltöttem az időt sétálva a szőlődombokon, vagy a Dobos cukrászdába mentünk. Sajnos, őt az alkohol tönkretette. Amerikába disszidált, aztán rá tíz évre nyoma veszett. Ez nekem óriási trauma volt. A magánéletem sem jól alakult: főiskolán egy nő feleségül vetette magát velem, szült egy gyereket is, és semmi más nem érdekelte, csak a pénz. 1976-ban, 7 évi házasság után elváltam tőle.

Úgy tudom, hogy már nagyon korán felfigyeltek a tehetségedre. Húszéves korodban már a budapesti lapok közölték írásaidat és rajzaidat.
Seres János professzorom biztatására elmentem az ÉS szerkesztőségébe, ahol akkor Nagy László költő volt a grafikai felelős. Az első rézkarcomat lehozta a következő heti számban, aztán egyre többet. Mivel könnyborítókat is terveztem, a Szépirodalmi Kiadó több fedéltervet megvett tőlem. Például Kafka: A per c. könyve akkor az év legszebb könyve lett. A szerkesztőséget Zsoldos Vera vezette, és lejött velem az Új Írás szerkesztőségébe, ahol Juhász Ferenc volt az illusztráció-felelős. Akár Nagy László, ő is több művemet közölt és verseket írt hozzájuk. A „Szerelmes hazatántorgás” című könyvében már disszidálásom után írt nekem egy verset, azon kívül megnyitotta Tápiószelén a diákjaimmal közös festménykiállításunkat. Az irodalom nálam sci-fi dolgokkal kezdődött. És próbaként beküldtem a Galaktikának talán egy 12 soros novellát, amit rögtön közöltek, sőt egy német újságnak is lefordítottak. Több művem található a Galaktikánál. Kuczka Péter még svájci létem elején is kért műveket tőlem, amit le is közölt.

Hol tanítottál a diploma megszerzése után? Elégedett voltál-e a munkáddal, az akkori megbecsüléseddel? Hiszen te már húszévesen sikereket értél el.

Tápiószőlősön, egy Cegléd közeli faluban tanítottam 7 évet. Ebből három évet magányban éltem. De mivel az igazgatóság és a falu felfigyelt országos előrehaladásomra, itt is teljes függetlenséget élvezhettem. A gyerekekkel fociztam és pingpongoztam. Mindenki nagyon szeretett és én is őket. Aztán megismertem második feleségemet Budapesten, aki leköltözött hozzám, és két év múlva megszületett Barbara lányom. Ez boldog időszak volt. Ami véget vetett neki, az az, hogy Eger engem meghívott a Főiskolára tanítani, amit örömmel vállaltam, mert szívesebben tanítottam volna idősebb diákokat.

Ekkor jött a katasztrófa. Úgy is mondhatnám, hogy apámat egy orvos meggyilkolta a tudatlanságával. Azt mondta neki, hogy idegileg fáradt, s közben szívbelhártya-gyulladása volt, ami vérmérgezéssé vált, és teljes szepszisben egy hét alatt meghalt. Anyám nagyon egyszerű és fegyelmezett volt, ő kért minket, hogy hagyjuk el ezt az országot, mert ez itt a halál. Ekkor beadtuk az útlevélkérelmet. Kétszer visszautasították. Utána azt szabták meg, hogy mehetünk Svájcba, ha Barbarát itt hagyjuk. Ekkor a feleségem kihallgatást kért Kádár irodájánál, és elmondta, hogy a szüleit akarja meglátogatni, s hogy nincs szándékunkban – mint ahogy ez a lelkünk mélyéig igaz is volt -, elhagyni az országot. Utána szünet következett. És amikor Apa meghalt, rá két napra megkaptuk az útlevelet.

Mi történt 1981-ben? Melyik országba távoztál? Ma hol élsz? Megbántad-e valaha, hogy édesanyádra hallgattál és elhagytad a hazádat?

Svájcba jöttünk, mert a feleségeim szülei itt éltek. Ők egész nap kínoztak, hogy adjuk be az azil kérelmet. Végül összevesztünk. És elindultunk haza. Autónk volt, de Lenzburgnál megálltunk és visszatértünk Neuchatel-be. Ott, mint egy villanás, azt mondtam a nejemnek, hogy ma
radunk. Bementünk a rendőrségre és németül elmondtuk, hogy maradni akarunk, de szeretnék tovább menni Amerikába Ágostonhoz. Elkérték az útlevelünket, megkérdezték, mennyi pénzünk van, aztán egy rendőr elkísért egy hotelbe, ahol egy hétig kaptunk lakást és teljes ellátást. Ezután visszairányítottak Marin-Epagnier-be, mivel oda érkeztünk eredetileg. Ott is szállodát és teljes ellátást kaptunk három hónapig, amíg lakást és munkát nem találtunk. Minden ingyen volt, s az önkormányzat adott 2600 frankot bútorok vásárlására.

Négy éve nagyon kemény a lelkem, és úgy látok, mint Chirico. Széthullott a családunk, mint a magasan repülő madár tollazata, amelynek meglőtték a szárnyát. Hogy megbántam-e, hogy elhagytam az országot? Most úgy érzem, hogy nem.

Hogyan alakult a gyermekeid sorsa?

Nagylányom, Barbara Budapesten született, kisebbik lányom, Bereniké már itt, Svájcban. Barbara elvégezte a Sorbonne-t, – a svájci állam lakást bérelt neki Párizs belvárosában -, elvégezte a Bonn-i és Neuchatel-i Egyetemet, s doktorátust szerzett ó-, és modern francia irodalomból. Több egyetem hívta meg előadni a XVII. század francia irodalmából, jelenleg a Lausanne-i Egyetemen tanít francia irodalmat és német nyelvet. A kisebbik, Bereniké szociológiát végzett és földrajzot, fél évet Bangla Desh-ben dolgozott, hogy megszervezze a parasztok munkáját.

A kisebbik lányom anyja pártját fogta, Barbara hűvös, de mindig hozza megnézni a kicsiket. Találkozásaink ritkák, havonta egyszer-kétszer. Barbara tökéletesen beszéli a magyart és csodásan fordít magyart franciára. Az itt élt Ágota Kristóf azt mondta az írásaimra, hogy nagyon jók és óriási szerencsém van, mert Barbara művészettel fordít.

Mit szól a családod ahhoz, hogy te internetes kapcsolatban állsz Magyarországon élő poétákkal, és egyáltalán örülnek-e a te írásaid hallatán?

Valamiféle hűvös tisztelet vesz körül, de mindegyik el van foglalva a saját gondjával. Barbara férje például orvos egy hatalmas kórházban, ahol nagyon elfoglalt. De kitűnő jólétben élnek, nincs semmi problémájuk.

Nem gondoltál még arra, hogy hazatérsz? Hiszen vár téged Tápiószőlős, Eger és az egész ország.

Talán, ha a halálomat érzem, esetleg visszamegyek Tápiószőlősre. De most leköt az anyagi szabadság, amely kárpótol, hiszen évente kétszer mehetek a tengerhez, csodás helyekre, s furcsa, de ott érzem magam otthon, mert a klíma is szép, az emberek lelke nyitott, csodás és korrekt. Most jöttem vissza két hét Kréta után: valóságos paradicsom. Igazi otthonom a tenger, az úszás, akkor visszatérhetek mindannyiunk eredetébe, a vízbe…

Kedves Gyuri, a magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget és töretlen alkotókedvet. Kívánom, hogy találd meg azt, amit elveszítettél, mert társ nélkül valóban magányos az ember.

Az átélt élményeim szinte megölték bennem a Nő-képet, mert azt tapasztaltam egész életemben, hogy a ,,nő az élet megrontója”. Ezután keressek magamnak társat? Mit várhatok? Egy új gondot a nyakamba? Valakit, aki mos, főz, vasal, és semmi intellektualitás nincs benne? Vagy ápolót keressek? Erre semmi szükségem, mert jó formában érzem magam, s ami leköt, az a görög mitológia, az abszurd irodalom és a festészet. Az ember egy idő után rájön, hogy sajnos a MÁSIK a ROSSZ….

Azt kívánom, hogy találd meg a lelki békédet, és hidd el, ahogyan az idő halad, a fájdalmaid is enyhülni fognak. Számomra semmilyen anyagi jólét nem pótolná a hazámat, a barátaimat, a házmestert, aki reggel rám köszön, a postást, aki messziről integet, a sarki fűszerest, aki tudja a nevemet. Mert a Hazámat, Kecskemét városát szívből szeretem!

A te zárószavaid után úgy érzem, el kell még mondanom, hogy én is szeretem a hazámat, de az életem traumák sorozata volt, amibe belejátszott az állam. Ma is magyarul gondolkodom, kommunikálok, de azt kell mondanom, hogy ez az ország százszor többet adott nekem és a családomnak, mint a szülőhazám. Otthon az erkölcsi elismerés mellett nyomorognom kellett, és Barbarát akartam kimenteni ebből a valóságból, ami fényesen sikerült. Mivel magyarul gondolkodom, képtelenség, hogy elvesztettem a hazaszeretetet.

A szeretkezés csapdájában

(hommage a József Attila -II-)
1.
A test nem vérzett. Nyers volt.Valódi. A Leányka utca feletti bozótosban hevert előttem.
Combjait széttárta. A Keletkezés egy svájci óraművét láthattam, hallhattam, amint ketyeg.
Tavaszi este volt és rádöbbentem, hogy egy hússzobor fölajánlokozott nekem.
A génjeimre vágyott, s hogy a fiatal, meztelen férfitest tomboljon szőrös ölén.
Teljesítettem a neolíthikum feladatát.
Aztán összeszedelődzködve az esti úti árok partjára ültünk.
Andrea cigarettára gyújtott. Pontos agyamban a szeretkezés közbeni mondata lángolt. Megkérdeztem: „Szűz vagy-e édes?” Válasza csupán annyi volt: „Te hülye vagy..?”

2.
Azóta mediterrán alkonyokban ücsörgök,
Santa Maria de Llorell dús kertjei suhognak némán az esti, tengeri szélben.
Ülök a villa erkélyén és bámulom a Franciaország felé úszó óriás hajókat,
Amint kivilágított ketrecek haladnak kelet felé a spanyol partoknál.
(Egy-egy ilyen fényes ablakban tűztől pusztított totem vagyok.)
Visszatérek a villába, hogy a hálószobában szeretkezzek.
Nem tudom, ki ő? S már magam is veszve vagyok. Aztán balesetként kielégülünk.

3.
Elgondolom múltamat. Soha, senki számára nem voltam senki.
Öt perc autóút után lemenekülök a Tossa de Mar-i vörös kavicsfövenyre,
Hallgatom Afrika morajlását az ismétlődő hullámokban
És értelmemben komikussá válik Shakespeare Romeo és Juliája,
Mert nem más, mint zombikról, robotokról készült műszakirajz,
Az átok: amivé Apa, a gennyedző erkölcs elleni katona sorsa változott…
Nézem a Vila Vela falait, tornyait, házait és elmerengek a múltidőn, a
mi makacsul él bennem.

4.
Minden tézisemben tévedtem. Cigány vagyok.
A Calle kis terén kerengő gyermekcsoport körtáncát látom,
Ahogy éneklik tele torokból, semmiért: „Viva la montagna!”
Aztán odahagyom Barbarát, Berenikét s Lorian-t is, aki angyalok közül érkezett, hogy fenntartsa lelkem, de mindhiába, elhagyok mindenkit,
S vajúdó állatként könyörgöm a predator metszőfogaiért, melyek átmetszik aortámat.
Méltó sírt követelek: a Bókay utca 33. proli szobakonyháját, hol még vergődött a szeretet…

(Marin-Epagnier, 2009. augusztus

A halott rokonaival beszélget

Egyáltalán nem meglepő a történet. Úgyis mondhatnám, köznapi (több ilyen eset leírása szerepel a Himalaya kolostorainak könyvtáraiban, ahol évezeredes tekercseket, furcsa alakú, harmonikaszerű régi könyveket őríznek). Az én históriám a Rákoskeresztúri Köztemetőben zajlott le. A ravatalosházban ott hevert a nyitott, virágok tömegétől körbevett Selmeci Ödön koporsója kényelmes belsejében. A hátán feküdt és cigarettázott (soha életében -a katonaságot kivéve-, nem cigarettázott Apa). Fújta a füstöt, bámulta a komor plafont, s néha a körmét piszkálta. A koporsó körül ott kuporgott a család. Elég régóta hallgattak. Mihály arkangyal digitális fotókat készített a holttestről a Mennyország Times megrendelésére. Én szólaltam meg unatkozva, közönyösen, tehetetlenül: „Mondd Apa, mit csinálsz majd halálod után..?” Selmeci Ödön fiára fordította vérmérgezéstől eltorzult arcát, s csak ennyit mondott: „Végre kedvemre lomfűrészelhetek. Tevéket fogok kivágni furnérból.” Anya fölzokogott. Bözsi néni csóválta a fejét: „Lomfűrész…”. Váratlanul belépett a ravatalozóba Shleer István, Apa féltestvére, akit mély meggyőződéssel gyűlöltünk, mert Anya szerint zsidó anyja sunyi manipulációi révén nagyapám halála után kisemmizte Apát az örökségből. István a koporsóhoz jött, barackot nyomott Apa fejére, fölnevetett és egy kis csokor, fonnyadt ibolyát tett a mellére: „Sajnos sietnem kell a CHINOIN-ba, új patkánymérgen dolgozunk. Ha az állat eszik a csapdába tett mérgezett húsból, akkor a legparányibb sebe is állandóan vérezni fog. Annyira, hogy idővel az egész csatornapatkány populációja a városnak elvérzik. Kampec.”-, amikor S.István elment, még visszaintegetett a koporsó felé. Apa nem törödött vele, mert műfogsorán keresztül valami dallamot fütyürészett, ami inkább sziszegésnek hatott és semmiképp nem füttynek: „Ezek tényleg beásnak engem a földbe?”-, kérdezte aztán csodálkozva. Hajnáczky néni azt mondta Apának (folytak a könnyei): „Állítólag jó a föld alatt. Nincs szükség télikabátra, ébresztőórára és a heti lottót is céltalan kitölteni, hiszen nem dughatjuk ki a sírból, két méter mélységből ilyen rövid karokkal… Bizony, Ödön bácsi, a szegény mindig csak szegény marad…”. A pap megelevenedett: füstölőjével szórakozott, keresztet hányt a koporsóra és latinul mormogva körbejárta a koporsót. A sötétben meghúzódó kis kórus pedig előadott néhány rövid munkásmozgalmi dalt, aztán elhallgattak és libasorban, lábujjhegyen távoztak. Néztem takaros matrózruhájukat. Telve voltak bájjal. Elgondoltam, hogy néhány évtized és én leszek majd Apa helyén és Nellyvel meg Barbarával beszélgetünk. Valószínűleg könyörögni fogok nekik egy gombfocicsapatért. Netalán új spanyol vakációról álmodozunk, amihez – hitem szerint -, a jóságos Huitzlipochtli megadja írásos, pecsétes engedélyét. Fölrémlett: addigra talán atomháború végez a Földdel, s nem lesz lehetőség semmi koporsósdira, mert már pernyévé égtünk családostól együtt. A pap leült a koporsó emelvényének sarkára és elővette Rubik-kockáját, hogy mély logikai játékba merülhessen. Forgatta azt a színes szart ide-oda, azt hittem, hogy mindjárt belerúgok. Jöttek a Temetkezési Vállalat dolgozói és közölték, hogy vége a beszédidőnek. Le kell zárniuk a koporsót és sírba kell tenniük. Apa még kiintegetett a résen, aztán még hallottuk, hogy beszél odabenn, a tevéit emlegeti és körmével kaparja az olcsó, farostlemez-koporsó belső falát. Maga a temetés hamar lezajlott, aztán a gyászoló család és az ismerősök szétszéledtek, ment mindenki a saját útjára.

Combes délután…

Lassan értünk fel a szűk úton a Combes-i tanyákhoz, melyek közül a templom a három tóra néz, s tekintete nagy szőlők között kószál, ahol a délutáni fényben darazsak zöngenek: látod őket, majd tovatűnnek. Minden barátságos, szelíd és kihalt, mintha ez a templom a világvég közelében állna. Az épület kívülről román, vaskos tornya akár egy bástya. Vad, buja növényzet veszi körül, s a tanyákon kutyák vakkantgatnak, majd lecsendesednek. Várunk Gérard-al, hogy a Le Landeron-i ember elhozza a templom kulcsát. Lézengünk az óriás bokrok között, aztán a teraszról a három tó csodáját próbáljuk szerény értelmünkkel felfogni. Látszik La Neuveville és Erlach is, 700 éves bourgade-ok, érintetlenül. Megjön az ember, szimpatikus, kinyitja ezt az inkább nagy kápolnát, amely a Compostella-i Zarándok út láncszeme volt Észak-Németország, Skandinávia szerzeteseinek. A templomot az 1600-as években újították fel, a késő barokk paraszt stílusában. Svájcban egyedülálló. Ahogy belépsz, azonnal az extázis rabja leszel: gyermekien szerkesztett belső, és éppoly szobrok, aztán a főoltár, aminél szebbet eddig nem sok helyen láttam. Amit látok: az oltár alakjai ÉLNEK, titokzatosan sugározzák az arámi Jézus szeretet-hitét. Lábaiknál friss, mezei virágok, elítélt gyomok vannak, színpompát adva az ezüst és arany szobroknak. A mennyezet érdekes módon fából van, mint a protestánsoknál, de fantáziája sokkal kozmikusabb…. A torony külön világ, ez Szent Anna oltára. A tetőtér fókuszában fenn üvegablak van, ahonnan árad a fény. A szobrok légiesek, és még a gyertyatartók megmunkálása is ünnepi. Elbűvölnek ezek a tompa színek, a szinte lebegő szobrok, és a hatalmas béke, ami a kápolnát uralja… Sok fényképet készítek, bár ismerem, mint a tenyeremet.
Eredetileg azt terveztük, hogy Lorian, első unokám keresztelése itt lesz. Barbara meg is ígérte, de aztán elhalt az ötlet, sivár krátert hagyva maga után.
Mindegy.
A kávézóban megiszok egy esspresso-t. Aztán elbúcsúzunk a kulcsos embertől, beszállok Gérard Peugeut-jába, elhagyjuk a szőlőhegyet rátérve az autópályára, ami a Marin-i szupermarkethoz visz, ahol megveszem napi boromat. Gérard hazavisz. S én rettenetes szemekkel látom húsz éves múltját, amikor 5 éves kisfiát egy részeg nő halálra gázolta a zebrán… Ezután Gérard végső stádiumban szenvedő rákosok elfekvőjében szolgált mint diakónus, s emberi lelkeket kísért gyöngéden a halálba…

(Marin-Epagnier 2013.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné

2013. október 4.

Hozzászólások