Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában már felnőttek, és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista.

Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek.

Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől.  Az évek során hivatásommá vált a munkám, örültem minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam.

Vagy tíz évvel ezelőtt becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik ezeket kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek a szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni onnan legbelülről, és én engedtem is, hogy jöjjenek.
Azóta, ha valamit látok vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom az érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.

Kozák Mari

Kemény gonosz

Kemény, gonosz szavak
kopognak talpam alatt,
hiányzol,
pedig elküldtelek,
valami nehéz itt bent,
esetlen lépteim
messze vezetnek,
hiányzol,
én akartam ezt,
hogy menj, s magamra hagyj.

Néha még várok, állok
és messze néző tekintettel
figyelem az éjszakát,
hiányzol,
merre jársz, gondolsz rám?
vagy puszta létem, s énem
ki elűzött, visszavár,
hiányzol,
nincs visszaút, az előre is
megfordult.

Kemény, gonosz szavak
mutatták neked az utat,
nélkülem
hagytad így legyen,
hiányzol,
hívnálak, fognám kezed,
érezném lélegzeted,
lépném a te léptedet,
s, ha lehetne újra,
vállamra terítenélek,
magamhoz ölelnélek.

Egyszer

Ha majd az ég a földdel összeér,
s a felhők a füvön alszanak,
ha a kis patak körbejár,
hogy megtalálja önmagát,
ha a hold az égen elbújik
és csak arra vár,
hogy a csónakos, majd rátalál,
ha az idő nem körbejár,
csak csendben álldogál,
akkor és csak akkor az élet megáll.

Ha majd a fény a földre ér,
az ember-emberrel megbékél,
és felejt majd minden bánatot,
barátnak tekinti a holnapot,
nem acsarkodnak egymásra az évek,
anyja után nem sír a gyermek,
az utak nem visszafelé futnak,
az álmokat mind elálmodtad,
szép lesz a kimondott mondat,
az élet akkor hoz majd jobbat.

Ha majd minden helyére kerül,
s viselkedünk majd emberül,
és a szeretet előttünk jár,
nem feledjük a sok csodát,
ha lesz bennünk még akarat,
s az idő is előre halad,
és nem dugjuk fejünk homokba,
de állunk kézen fogva,
no akkor majd elmondhatom,
megtaláltam végre a tegnapom.

Szivárvány

Szivárvány színe a szívemig ér,
képzeletem a felhőkkel kél,
csodákkal teli világ vagyok,
pedig egyedül élni, nem tudok,
de, ha látom az égen várni,
nem tudok könny nélkül állni,
vállamra terítem bársonyát,
lelkem valahol rajta jár,
hogy megköszönje, ezt a csodát.

Szivárvány ül az ég magasán,
zöld takaróját teríti ránk,
van neki kék és sárga is tán,
ha kérem, nekem adja talán,
betakarjam véle kedvesemet,
zöld szeméhez illene ez,
kéz a kézben messzi repülnénk,
szélfútta fákkal beszélnénk,
hozzá mindig visszatérnénk.

Szivárvány ébredj, nézz le ránk,
az eső, mint köd úgy szitál,
tisztárra mossa fehér arcomat,
szemembe hint egy kis pirosat,
elfeledteti a fájó tegnapot,
megkísérti majd a holnapot,
színes ruhába öltöztet,
meghagyja majd kincseimet,
szivárvány szemű kedvesemet.

Ha lehetne

Ha lehetne,
kezedbe hajtanám álmaim,
összegöngyölném vágyaim,
zsebedbe dugnám óhajom,
válladra raknám sóhajom,
ha lehetne,
ezt tenném.

Ha akarnád,
fejem öledbe hajtanám,
kezed kezembe kulcsolnám,
szemed tükrében elvesznék,
minden éjjelen vétkeznék,
ha akarnád,
megtenném.

Ha hívnál,
én mennék, úgy rohannék,
szállnék, ha nem is tudnék,
hegynek tetejéről ugranék,
felhő vizével ömlenék,
ha hívnál,
ott lennék.

Ha küldenél,
belehalnék a bánatba, kedves,
az életem így is keserves,
nincs éjjelem sem nappalom,
szomorú minden pillanatom,
ha küldenél,
belehalnék.

Most várj! Most várj,
hozzád búvok kedvesem
s a mosolyt, ajkadra nevetem,
úgy, mint egykoron
azon a csodás hajnalon,
szerelmünktől megrészegült ágyamon.

Most figyelj,
láthatod még a csodát,
mit a hajnal ujja bontogat,
zöld szemed tükrében nézem
a csillagokat,
s téged, én napomat.

Most ne félj,
nincs semmi, ami közibünk fér,
s ijesztene mellőlem messze
valami távoli szigetre,
el, fájó emlékekbe, magányos
társ nélküli rettenetbe.

Most várj,
éjfénye vállamat takarja,
öled még testem akarja,
halkan neszez a mély csend,
lélegzeted bőrömön érzem
s figyelem, csak figyelem,
ahogy az éj elaltat szelíden.

Üzentek…

Üzentek a hegyek
hagyjam a sáros várost,
induljak merészen délnek,
reméljek és ne féljek,
higgyek a szépben a jóban,
tiszta vizű folyókban,
apró, lekopott kavicsban,
hegylábát ölelő fűben,
homlokukat csókoló szélben,
halk zenével üzent,
a szél a vállamon pihent.

Üzentek az erdei fák
itt mindig megállnak az órák,
a levelek halkan sírnak,
a bokrok is téged hívnak,
puha avarban járhatsz,
mindig a széllel játszhatsz,
ülhetsz csendben a vén padon,
álmodhatsz minden hajnalon,
az ágak válladhoz hajolnak,
füledbe vidáman dúdolnak,
ők mindig veled maradnak.

Üzentek a felhők és csillagok
utamon meg nem állhatok,
bolond a világ, amiben élek,
de semmitől se kell féljek,
s ha egymagam vagyok,
minden szomorú éjjelen,
emeljem szemem az égre,
nézzek a messzeségbe,
meglátom majd álmaim,
elviszik hozzád vágyaim,
hallgatják nehéz imáim.

Egy ölelés

Csak egy ölelést még,
aztán magadra hagyla
k,
fájó emlékekkel nem zaklatlak,
hagyom, hogy a mosoly ajkadon,
grimasszá váljon
egy hideg hajnalon.

Csak egy ölelést még,
és semmi mást nem kérek,
majd lassan tovább lépek,
hátra sem nézek kedves,
mindent elfelejtek,
ha, ennyit érdemlek.

Csak egy ölelést még,
szól halkan a száj,
de mást mond a szív, mert fáj,
hideg, szép szemedben
nem csillan már a vágy,
nem kell az ölelés,
már ez is úgy fáj.

Csak egy ölelést kértem,
csak egy utolsót,
arcomon ég a búcsúcsók,
vállam megőrzi az ölelést,
kezem is tudja az érintést,
szemem a pillanatot,
mikor kértem, az utolsó csókot!

Neked szól minden szó!

1.

Elengedlek,
ahogy a fa engedi el
a földre vágyó leveleket,
ahogy a szél engedi el
a gyáva kis pillét,
ahogy a fény küldi messze
a sötétséget,
ahogy kezem kerüli
az ölelésed,
elengedlek,
nem veled lépek,
elengedlek,
bárhogy is féltlek!

2.

Néha még várlak kedvesem,
ölelésed vállamra terítem,
hangod fülembe dugdosom,
nevetésed ajkamon hagyom,
a széllel üzenem,
még várlak vissza kedvesem.

3.

Nem bánom,
hogy elengedtelek,
már nem látom többet
csillogó szép szemed,
nem érzem karod
mikor engem ölel,
nem szólok
ne menj még el,
nem bánom meg amit tettem,
hisz, nem lehettem már
neked a minden!


Hozzászólások