Budapesten születtem 1944-ben, amikor a bombák hullottak. Vidéken nevelkedtem egy Tisza-menti kisközségben, ahol csodálatos gyermekkorom volt. Éltem a falusi utcagyerekek szép, vásott, de romantikus életét. A Holt-Tisza, a vadrécés, nádbuzogányos vadvilág egy életre belém oltotta a természet szeretetét. Felnőtt koromban 21 esztendeig voltam sportvadász és vadgazdálkodó. E motivációs élmények alapján írtam meg a VIDRATÁNC (Fekete István nyomán) verses és a TRÉFÁK és VADÁSZATOK című novelláskötetemet.

 

1956-ban, 12 éves gyermekként végigéltem az október 27-ei repülős sortüzet, egy kisebb szilánkkal a combomban és egy nagyobb sebbel a lelkemben. Ezen élményeknek köszönhető a Porszemek és kopjafák című verseskötetem, a Kiáltás és a Kötéltánc versciklusok.
1989-ben egy vadászbaleset hosszabb időre az ágyhoz kötött, így első verseskötetemet a kórházban írtam meg, amelyet az ’56-os kuratórium adott ki.

 

Jelenleg vezetője vagyok a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körének. Kecskeméten élek. Szeretem a természetet, a romantikát, a sportokat, a társaságot, a fiatalokat, a szerelmet. Mindezek az érzések máig is motiválják verseimet. Sok filozofikus, elgondolkodtató (sőt misztikus, ezoterikus) verset írtam, de témaválasztásom szerteágazó. Azt hiszem, nyugodt lélekkel és minden nagyzolás nélkül elmondhatom: Én “A versben élek”.  Ez lesz a következő versválogatásom címe is.
Irodalmi munkásságomért Pilinszky – díjat kaptam. A népi hagyományok és a népköltészet támogatásáért a Magyar Kultúra Lovagjává avattak.

 

A vers

A vers nekem hit és imádság,
Halvány derű, pajkos vidámság.
Zengő ének, keserű sirató.
Szendergő álom, ébredés,
harsány riadó!

Vadásznapok és tárlatok

Vadásznapok és vadászatok,
emlék-trófeák; mind-mind élmények.
Elmúltak mind a szép napok,
– felidézik újra a tárlatok –
A múlt ködén most felvillannak
a történetek, a régi képek.
Valami ősi szenvedély hevít,
s újra vadászösvényre lépek.
Valami megmozdult bennem újra,
felzúg a nádas és zsong a rét.
Erdő tisztásán nagy bika bődül,
egy pacsirta zengi énekét.
Kósza szél víg dalát dúdolja,
egy vén tölgy alatt turkál a konda.
Fácánok futkosnak szerte-szét.
Szarka cserregve bujkál a lombba’.
Virágzó réten őzsuta szökken,
kergeti hévvel egy büszke bak.
Horizont szélén a nagy messzeségben,
puszta varázsban túzok csapat.
Villanó képek ma már csak álmok,
Képzeletemben, mint film pereg.
A művelődési házban,
a csodás tárlaton el-elrévedek.
A trófeák, fotók és festmények,
a gereznák s preparált állatok.
Poszterek, reprók s költemények,
én újra vadászösvényen ballagok.

Margitsziget

Élmény volt újra a Margitsziget.
A zenélő kútnál hallgattam Debussy-t,
reneszánsz és barokk zenét.
Domonkosrendi apácák
léptei suhantak,
hallottam a kolostor neszét.
A kőtemplom kőkeresztjén
galambok ültek; fény bujkált
a susogó fák alatt.
A kék Dunán lent uszályok úsztak
lassan a vízfolyással szembe’.
Valami történt a nap alatt;
Szent Margit legendája lengett,
a múlt átszőtte a nyulak szigetet.
A hársak alatt zengtek a versek.
Ott a szigeten ismét megtelt szívem,
s lelkem szép érzésekkel,
dallamokkal, ihletekkel, vággyal.
Visszapergettem víg-diákéveim.
Régen jártam ott… ifjú, csodás tavaszban,
Emlékszem… egy szép szerelmes lánnyal.

 

Hunok tánca

Lobban a tűz,
dobban a láb,
csörren a lánc,
csendül a nóta.

Lobog a tűz,
dobog a Föld,
villan a kard,
nyerít a kanca.

Lobog a tűz,
dobban a szív,
hetyke a tánc,
csendül a nóta.

Lobban a tűz,
pereg a dob,
hajlik a kar,
érik a strófa.

Lobban a tűz,
a tiszta szűz,
harsan a kürt,
feszít a zabla.

Lobog a tűz,
sereget űz,
előretör, támad,
száguld a horda.

Remeg a láng,
bérceken át,
ezernyi égő fáklya,
halotti-máglya.

Kúszik a láng
hágókon át,
a hadak útján
repül a kopja.

Szoroson át
látunk csatát,
röppen a nyíl,
lecsap a szablya.

Ragyog a Nap,
az égi tűz,
árad a nép,
legel a csorda.

Lobog a tűz,
forog a nyárs,
pihen a tábor
apraja-nagyja.

Lobban a láng,
perdül a tánc,
csörren a lánc,
csendül a nóta.

 

Isten tenyerén

Isten tenyerén fénysugár,
versvirágot nyíló lélek,

szikraeső, tűzrobbanás
vagyok… írok és nem félek.

Leírom vágyaid ember,
keserved és boldogságod,
tengergondomban is hittel
megfestem színes világod.

Árnyékkal és fénnyel megáldva,
fényjelekkel, szóvarázzsal
égek… égek, s újra égek,
nem törődöm elmúlással.

Fényélet… villanó varázs,
porból nőtt porszemnyi élet,
tűz vagyok én… fénylobogás,
mert Isten tenyerén élek.

Weninger Endréné

Hozzászólások