Csonka Géza

Nem vagyok jobb se rosszabb senkinél,
Vagyok, aki Vagyok.
Ezen érték elvén,
Talán nagyon nem túlértékelvén,
Tán, csak egy „idézetgyűjtemény”
Fura-ura .

 

Képzelt interjú József Attilával

Tisztelettel köszöntöm, és szeretném hálámat kifejezni, hogy elvállalta ezt a beszélgetést.  Elöljáróban annyit említenék, hogy lapunk, – melynek Ön volt szíves a rendelkezésére állni -, a Szegedi Tudományegyetem diáklapja, és nyelvészeti tanárunk, Horger professzor úr inspirálására alakult. Feladatom, hogy egykori diákjairól, akik valamilyen művészeti ágban vagy tudományos területen kimagaslót alkottak, egy életképet rajzoljak.

Megengedi, hogy egy kényes, de ki nem kerülhető kérdéssel kezdjem? Az Ön iskolai pályája nem volt göröngyöktől mentes, ugye?   

„Bizony, nem voltam sosem az, akit a családfők kegyelnek.”

Én úgy tudom, hogy Önt – elnézést a durva kifejezésért -, egyszerűen kicsapták.

„Lehettem volna oktató
Nem ily töltőtoll koptató
Szegény
Legény.”

Tudomásom szerint éppen Horger Antal tanár úr állt az ügy hátterében, az okát nem ismerem.

„ Intelme gyorsan nyersen ért
a Nincsen apám versemért.”

Nem szívesen lettem volna az Ön helyében. Döntését pontosan mivel indokolta?

„Ön, amíg szóból értek én
Nem lesz tanár e féltekén.”

Indulatos szavak, de talán ma már Ő is másképpen látná az akkori konfliktusukat. Igaz, nem tisztem Őt megvédeni. Sajnálatos félreértés lehetett, bár az Ön tanári hivatását derékba törte.

„Én egész népemet fogom
Nem középiskolás fokon
taní-
tani!”

Efelől semmi kétségem. Megkérdezhetem, hogy az Ön, néha végletekig menő nyíltsága változtat-e valamit a történteken?

„ Én nem fogom be pörös számat.
a tudásnak teszek panaszt.”

Igen, azt hiszem én is, hogy korunk alapvetően megköveteli a társadalmi átalakulást, új távlatok nyitását.

„Rám tekint a pártfogóm-e század.”

Úgy legyen! Rátérhetnénk a kezdetekre? A korai verseiből kiolvasható, hogy nagyon nehéz gyermekkora volt, de igen talpraesetten, szinte felnőttként viselkedett.

„Színes forgókat csináltam, eladtam, kerestem, volt eszem.”

Már nagyon fiatalon tollat ragadott.

„A költő olyan, mint a kisgyerek.”

Bizonyára a sok nélkülözés váltotta ki. A költészethez indulat is kell, ahogy azt Füst Milán is vallja. Elégedett költő nem létezik.

„Mikor születtem, a kezemben kés volt
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt,
Hisz itt születtem én.”

Néha olyanokat mond, hogy az ember beleborzong.

„Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,
vagyok, mint a hideg, világos és nehéz.”

Ez úgy hangzott, mint egy vers.

„Bocsássatok meg, ha jó a versem
és szeressetek értem.”

Higgye el, nagyon sokan vannak, akik rajonganak költészetért.

„Már sokszor alszom úgy a népligetben,
Mint egyszerű hajléktalan.”

Ez borzasztó! Pedig azt rebesgetik, hogy az idei Baumgarten-díjnak Ön a várományosa.

„De annyi mindenfélét hall az ember
hogy én csak hallgatok.”

Hát igen. A díj már régóta esedékes volt, csak úgy tudom, nem volt éppen súrlódásmentes a viszonya néhány kortársával, akiknek nem kis szavuk lehet az elbírálásban.

„Más költők – mi gondom ezekkel?
Én túllépek-e mai kocsmán,
az értelemig és onnan tovább:
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.”

De ez így elég kínlódásos élet.

„Értelmes kín: mert nincs értelme annak,
Ha az embernek üres kínjai vannak.”

Értem. Erről jut eszembe: Ön a párizsi évei alatt anarchistára valló verseket írt.

„Óh, hittem volna inkább, hogy van Isten,
Minthogy van énnálam különb.”

De óriási pálforduláson ment keresztül. Tudom, hogy a költészet a legintimebb alkotói szféra, ezért merem megkérdezni, hogyan jutott el az istentagadástól Isten megvallásáig.

„Gondolatban tán nem is hittem
De mikor egy nagy zsákot vittem
S ledobván ráültem a zsákra
A testem akkor is őt látta.”

Ez ekkor még csak sejtelem volt.

„Most már tudom őt mindenképpen,
Minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem,
Tetten értem az én szívemben.”

Igen, az ember ezzel az érzéssel már nem lehet magányos, nincs egyedül.

”Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták, bár velük
Voltam volna én boldogan.”

Ez szinte megbocsáthatatlan. Bizonyára nagyon fáj Önnek még ma is.

„Én nem emlékszem, és nem felejtek.”

Én viszont csaknem elfelejtettem a sok kérdést szerelemről meg a hazáról, de sajnos be kell látnom, hogy nem az én kérdéseim irányították a beszélgetést, hanem az Ön válaszai. Zárásként még egy utolsó kérdést feltennék: Mi az Ön ars poetica-ja?

„Éltem-és ebbe más is belehalt már.”

Köszönöm a beszélgetést.

Csonka Géza

Hozzászólások