Mikor érez elégedettséget, ha az újságírói-lapszerkesztői pályafutására, ha az írói-költői alkotásaira vagy ha a magánéletére gondol?

Az elégedettséggel általában én is csak úgy találkozom, mint a mindennapi kis örömök utáni pillanatnyi kedélyállapottal. Ha elkészülök egy új lapszámmal vagy egy új könyvvel, s végre a kezemben tarthatom, lapozgathatom, akkor érzek ilyet ideig-óráig. Vagy

ha kiülök nyári estén családi házunk teraszára elmerengve a nejem gondozta gyönyörű kertünkön, mosolyogva játékos kutyánkon. S ha itthon van Skóciában élő fiam, koccintva a viszontlátás örömére, akkor ugyancsak rám talál ez az érzés. De az elégedettség olyan ünneplő ruhája az embernek, amit csak ritkán hord, és soha nem hízhat bele. Vagyis nem lehet túlzottan és folyamatosan elégedett, mert

akkor még mindig kőbaltával hadonászna. Ráadásul egy idő után – nálam legalább is – az elégedettség átbillen unalomba. És ez így van rendjén, hiszen ha minden nap ünnepnap lenne, akkor nem lennének ünnepek. Azokat dolgos, kemény mindennapoknak kell megelőzniük és követniük, mert csak azok közül kitűnve mutathatják meg meghitt szépségüket.

Tudom, hogy Gyomán született – ahol ugyancsak nagy lelkesedéssel fogadták Hőingadozás című legutóbbi könyvének bemutatását. Hogyan és mikor került Kecskemétre?

Az első diplomám megszerzése előtt (1979-ben) felkeresett a debreceni kollégiumban a Petőfi Népe akkori főszerkesztője. Akkoriban már több lapban publikáltam (nem csak verseket), s egy közös ismerősünktől tudta, hogy a katedra helyett jobban vonz az újságírás. Azt mondta, egy ilyen végzettségű fickóra van szüksége a lapjának, s ugyanannyi gyakornoki fizetést kínált, mint a Békés megyei Népújság meg a helyi Napló. A nejem – akkor még a menyasszonyom – hajdúsági, én viharsarki, s úgy döntöttünk, hogy új életünkhöz új megyét választunk. A nászutunkról visszatérve másnap már munkába álltam a teljesen ismeretlen Kecskemét főtéri sajtóházában.

Mennyire volt befogadó a város, milyennek látja a kecskeméti embereket, sikerült-e igaz barátságokat kötnie?

Sokkal közvetlenebbeknek, barátságosabbaknak tűntek a kecskemétiek, mint a cívisváros nyakasabb, szigorúbb elvek szerint élő polgárai. Persze az igazsághoz tartozik, hogy fiatalon én eléggé bohém figura voltam, aki az előbb említett elégedettség mibenlétén nemigen gondolkodott még. A munkámnak – és a sajtóklubnak – köszönhetően remek fiatal kollégák között lehettem, s gyorsan megismerhettem az itt élő művészeket is. Ezek a barátságok külön-külön és együttesen is igen inspirálóak voltak egy magamfajta, írásra vetemedett fickónak – gondoljunk az előző nemzedékek irodalmi kávéházaira, illetve az ott pezsdülő közéletre!  

Tudom, hogy zeneszerzőkkel is dolgozott együtt. Például a Bergendy együttes egykori frontemberével, Hajdú Sándorral, aki olyan nagy slágereket jegyzett, mint a De nehéz az iskolatáska. Vele musicalt állítottak színpadra, ha jók az információim. Ezzel a műfajjal és barátsággal mi lett?

Sanyi a kecskeméti színház karnagya volt, amikor megismertük egymást. Közös dalaink sikerei adták az ötletet, hogy az akkoriban egyre divatosabb musical felé forduljunk. De közben ő elszerződött Békéscsabára majd Zalaegerszegre. Az Öleljenek a hóemberek című közös produkciónkat már a Hevesi Sándor Színház mutatta be 1992-ben. Azután én a könyv- és lapszerkesztésbe bonyolódtam, ő meg színházi és városi kórusok karnagyaként a komolyzene felé sodródott Zalaegerszegen. A személyes találkozások nagyon megritkultak, a közös alkotások meg pláne. Pár éve azonban a technika segítségével újra egymásra találtunk. Azóta született néhány új nótánk, s újabban egy kecskeméti daljátékon agyalunk.

A Hőingadozás című kötetének megjelenése előtt is olvastam már öntől verseket, amelyek nagyon kedvesek, szívhez szólóak, érthetőek, a versírás magasiskoláját tükrözik. Viszont díjakról, kitüntetésekről nemigen hallottam önnel kapcsolatban. Bár tudom, hogy ezek az elismerések nem mindig a tehetséget tükrözik, mégis megkérdezem: Nem érzi azt, hogy elfecsérelte tehetségét, vagy nem használta ki a lehetőségeit, amelyek adottak voltak? Nem érzi azt, hogy rossz vonatra szállt?

Gondolja, hogy ha csak versírással foglalkozom, egy masszívabb, maradandóbb életmű tornyosulna most mögöttem? Ezen el lehet merengeni, ahogy azon is, hogy ha a zenei vagy a színészi, rendezői pályát választom, mire jutottam volna. Az említett könyvben írtam: „Elindulsz a sorsod dirigálta ismeretlenbe, és az utak szélén buszokra meg csodákra vársz. Valahová mindig megérkezel, de mindig csak ott derül ki, hogy jó vagy rossz járatra szálltál-e, s hogy csodák nincsenek. Helyettük ott várnak a kemény küzdelmek, amik által talán mégis elérheted a sikert meg a nőket. Mert ők ketten teszik teljessé egy normális férfi számára a morzsolódó időt. És a lényeg, hogy mennél tovább lehessen hinni bennük az úton, ahol ma már: minden lépésnél poros és álmatag / emlékek emelgetik a lábamat…

Ilyen egyszerűen történt és történik minden. De amikor visszanézel, megrémülsz, mert úgy érzed, alig maradt szavad szólni a múltról, hiszen szinte mindet eladtad út közben. Ezért hiteles csak úgy lehetsz, ha maradsz mindörökké hiszékeny vándora e földi létnek, aki naponta motyogja magának, hogy csupán hőingadozás mindaz, amit csodának vagy varázslatnak hitt egykor. Még akkor is, ha közben ilyen sorokat kensz papírra: volt hogy sötétbe menekültem / fény csak vaksi szemeimben égett / míg nyűtt csizmái elé ültem / a vándorként lopott messzeségnek…”

Nem tudom, hogy jó vagy rossz járatra szálltam-e. Ahhoz újra kellene élnem mindent a számomra vonzó költői, zenészi, színészi életutakon is, hogy leltárt készíthessek. Máshol is nyilatkoztam már, hogy nekem az újságírás, a lap- és könyvszerkesztés kedves munka, a költészet meg egy szép szerelem. De aki volt már szerelmes, az tudja, hogy milyen lelki göncökkel, kétségekkel, félelmekkel párosul ez a csoda. Ha valaki a költői pályát választja, egy életen át vesződhet a lelki göncökkel, ezért maradtam inkább alkalmi versfaragó. Azon, hogy ez helyes vagy téves önértékelés, esetleg önkímélet vagy gyávaság, lehetne polemizálni, választ találva talán arra is, hogy jó vagy rossz járatra szálltam-e. Tény azonban, hogy az elmúlt 33 évben igyekeztem szinte mindent megtanulni, amit egy jó újságírónak, l
ap- és könyvszerkesztőnek tudnia kell, ezzel a tudással szolgálva azt a környezetet, amiben éltem, élek. Én legalább is így érzem.

Ezt a szolgálatot megköszönte valaha önnek ez a város? Legalább egy plakettel, oklevéllel?

Nem, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy az olvasónak mi a véleménye azokról, amiket az ember publikál. Ha kilincselni kell a címekért, plakettekért, akkor azok semmire sem inspirálnak, s az elégedettség apró örömét sem hordozhatják. Lényegesebb, hogy önmagunkban találjunk motivációt az alkotáshoz, ami azután tükrözni próbálja mindazt, amiben élünk. Évek óta hordozom ezt a két sort magamban: ott nem szabadna soha sírni / hol nincs kéz a könnyet lesimítni…- (Ez a legutóbbi könyvemben is olvasható.) A minap, egy álmatlan éjszakán írtam néhány strófát e két sor elé, Az ország közepén címmel. A fenti kérdéseire talán vannak válaszok ebben a mellékelt versben is.  

Kedves Elek, köszönöm, hogy életének egy kis darabkáját megoszthattam az olvasókkal. Tiszta szívből kívánok önnek a munkájához erőt, egészséget, töretlen alkotó kedvet, hogy mindenki számára írjon még olyan sorokat, amelytől a szívünk felmelegszik. Manapság igen nagy szükség van az ilyen alkotásokra a széthúzásoktól szenvedő kicsiny hazánkban.

Nagy L. Éva

Koloh Elek: Az ország közepén

Az ország közepén az egész ország ölel.
Innen minden messze és minden közel,
mint imáikat mormolóknak az Isten.
Ide fúj össze a csalfa szél is minden
rosszat és jót – nagy-nagy halmokba,
hogy küzdeni és örvendezni naponta
tudjon, ki a kiskunsági homokdűnék
között vert tanyát. Dicsfényét és bűnét
már nem fedi el zord homokvihar,
bár a porfelhők olykor igen bizarr
látomással lepik be ezt a furcsa tájat,
hunyorítva szemed és eltátva a szádat.

Az ország közepén az egész ország ölel.
Mégis félsz, mint szerető, hogy nem jön el
a szívednek oly nagyon kedves.
De ki mer lenni itt nagyon szerelmes?
A csendes létezés nem mozgat meg semmit,
ám a hatalom hibás és harsogó tetteit
szó nélkül hagyni öngyilkosság csupán.
Maradj a mindennapok lüktető pulzusán
kéz mely érzi, meddig tart a gyógyulás,
a vert seregek előtti vesszőfutás.

Az ország közepén vágytak rád a lányok,
ahogy te is rájuk, de csak hangfoszlányok
jelzik ma már ezt a beléd sajduló érzést,
mint süllyedő csodákból való visszatérést.
Hiába vonzó a hormonokból élő látomás,
csak a küzdés után megivott áldomás
az egyedüli megszentelt nyugtatód.
Kivetnek majd arra is kitalált új adót
flegmán röhögve, míg te tátod a szádat,
eladják legszebb dalod és hazádat.
Itt a süllyedés ellen hol van valami?
– üvölti még néhány őrült hazafi,
fuldokolva ebben az ízes mocsárban.
Csak a kakas rikolt, hogy korán van
örülni a későn elmondott szavaknak.
Szemfényvesztés nem gyógyír a vaknak,
nem védjegy a hazugságok ellen azoknak,
akik hiszik: az égi jelek nem hazudnak,
csak tesznek némi kitérőt azon a pályán,
hol érdemes magyarnak maradni talán.

Az ország közepén az egész ország ölel.
Az egyik nagyot üt, a másik szövegel.
Ha jót tenni képtelen, inkább árt is,
nem emelve szeretettel új katedrálist:
ezt már több költőnk is siratta szentül,
sajnálva ki nyomorult sorsára szenderül.
Belénk merevedett a dac, az önérdek,
s nem görbülnek imához a térdek,
azt mormolva minden magyarnak:
csak lelked ad erőt konok agyadnak.
Hiába vagy te nyakas kecskeméti,
hit nélkül nem lehet élni és remélni.
Álom, hogy e város főterére vésned
sikerülhet egyszer minden ténfergésed.
Álom, hogy a felriasztott csendben,
öleléssé szelídül az ütés a kezedben.
Légy hát észnél a végső ébredésnél,
miután a semmi több lesz a kevésnél!

Az ország közepén senkinek sem hívnak.
Fényért pislogva koldul minden csillag,
hol a zenékből kivetkőzni kevesen tudnak,
üres tenyér maradsz a dobott garasoknak.
Mégis hajt valami csalfán szép őrület,
azt súgva: itt komám már csak jobb jöhet…
Bár a csodák veled tévednek a ködbe,
örülj, mint újszülött és fogadj örökbe!
Örülj, ahogy álmodók a hideg verejtéknek,
jobb törölni azt, mint könnyeit e népnek.
Hisz sosem akartál itt megváltót játszani,
csak szeretni s picit a ködben is látszani.
Tenni, amit szerény tehetsége szerint
megtehet az ember – összes keserveit
titkolva haláláig, míg vak csöndet ingerel
a félelmek mögött viháncoló reggel.

Az ország közepén mindent megérthetsz,
távoli jövő marad az enyészet,
ami mindenkire vár, ha megszületett.
De ha megtette mindig, amit meglehet,
már nem élt e terméketlen homokon hiába,
hol az újszülött helyett nem sír fel a bába,
ott a bolond bánat bambán araszol,
és meghal a félelem benned is valahol.
Ha fáj a világ gyógyír lesz szeretni.
Vagy elég csak szenvedni és elfeledni,
amit az élettől csalfa hitelben kaptál,
amikor a semmi fájó farkába haraptál?
Belesírhatsz itt a köd nyakába te is,
makogva sanda sorsod torzult téziseit,
pusztán azokért az engesztelő szavakért,
amiket bűnös ember mormol, ha haza tért.

Az ország közepén maradj a barátom!
Nehéz egyedül, hátamon sok lábnyom
őrzi a tájnak és hibáimnak határait,
sebzett szavak fénybe tört szárnyait
nem gyógyíthatják buta kis verseim,
simogató kézként a népünk keservein
babrálva szalmaszálak után szüntelen.
Fáj ez a szárnyszegett küzdelem,
mint csalfa csodákra érkező pusztulás.
Csak barátokkal élhető túl a vesszőfutás
és bugyraiban minden olyan rémség,
amikre ma sem a kecskemétiség
rakott halált rémisztő maszkokat:
ha éles a kard – véres a markolat.
De mikor fogja igaz ember azt a kardot,
hol sandaság csak a szebb jövőt akarnod?

Az ország közepén az egész ország ölel.
Mint szerelmed messze és túl közel
a kapott jótól, meg a keserű mától,
csalódásod csahol az álmok otthonától
messze. Ahol olvadó hómezők előtted:
nyomodba éhes farkasok szegődnek.
Mit érsz itt a szerelemmel vándor?
Elbuksz majd, de kinek hiányzol,
ha nincs mögötted semminek súlya,
homlokodon fáj az angyal sarkantyúja,
ahogy az öleléstelen mozdulat,
ami hiába sajog, kiutat nem mutat.
Elnyomott csikk hamujában tegnapok.
Keresd hol ered a könny, én itt vagyok,
ha megérinted az égi titkok kincseit,
bár fáj a szeretet a semmin átlépve kicsit.

Az ország közepén te és Kecskemét.
Tékozló fiad hiába térdel most eléd,
szögesdrót szemében minden pillanat,
ha álnok álmokra mordul a pirkadat,
s a csendre mutató szavak sokasága
jelzi: beléjük pusztulsz nem sokára.
De addig maradj kecskemétinek,
nem kérdezve soha minek és kinek,
bár a szemedből szökött felhő vala
hol,
csodaszép kék égre mászva maszatol
össze időt, teret és minden mást.
Hogy ne láthasd: a remélt változást
tolvajok hordják a hideg éjszakába,
hol árva gyerek sír meleg fényre vágyva,
mert nem tudja: ott nem szabadna sírni,
hol nincs kéz már a könnyet lesimítni.

AZ ÚT

indulj el újra meg újra mert neked ez az élet
az út mint testeden az erezet
ha a semmibe igyekszel
nem kell félned
hisz minden út oda vezet
(1981)

Hozzászólások