Délután jönnek haza a lányok az iskolából, akiket jó szóval, mosollyal és érdeklődéssel fogadunk, hiszen mi vagyunk az anyukájuk és a családjuk is. Akiknek lelki vezetője vagyok, azokkal hetente legalább egyszer külön is elbeszélgetek. Együtt vacsorázunk és imádkozunk. Ha minden jól megy, éjfél előtt ágyba is kerülök. Hetente másfél napot magunkra fordítunk, ilyenkor pihenünk, olvasunk, kikapcsolódunk és lelkileg is feltöltődünk.

A börtönlátogatások mellett sokszor tárgyalok ügyvédekkel, bírókkal, ügyészekkel és a legfelső bíróság tagjaival. Beszélgetek rendőrökkel, börtönőrökkel, és néha még a szenátorok közelébe is sikerül férkőznünk, hogy a törvényhozásba is bele tudjunk szólni. Én soha nem voltam valami nyelvzseni, de Isten segítségével mindig sikerült a megfelelő szavakat megtalálnom vagy tagalogul vagy angolul. Ehhez persze rengeteget olvasok es tanulok: jogot, törvényeket, szabályokat, pszichológiai és szociális munkás témájú írásokat is.

Gyakran vagyunk sofőrök is, és még hegyi túrákra is elmegyünk a fiatalokkal, hogy közelebb kerülhessünk hozzájuk. A zenéjüket is meghallgatjuk, érdeklődünk minden iránt, amiben ők is jártasak, hogy érezzék, nemcsak nevelők és apácák vagyunk, hanem édesanyák és barátok is. Nagy öröm számomra, hogy édesanyának szólítanak bennünket, nővéreket azok a fiataljaink, akiket már hosszú évek óta ismerünk. Megmelegíti az ember szívét, hiszen ez azt mutatja, hogy bíznak bennünk és nyitottak felénk.

A misszióban nehéz sorsú fiatalokkal és a szüleikkel foglalkozunk. A lányokat 15 éves koruktól fogadjuk, és egy maximum 3 és fél éves programmal neveljük őket, amíg egyedül meg nem állják helyüket az életben. Állami és magániskolákban tanulnak, mi pedig otthont nyújtunk nekik teljesen ingyen. Ha vannak szüleik, azokkal is foglalkozunk, összefogjuk a családot, ha lehet. Ha nem, akkor a lányoknak mi leszünk a családjuk, de mindenképpen önállóságra neveljük őket.

Akik csak tehetik, főiskolát végeznek, akik pedig nem, azok szakmát tanulnak: varrást, kozmetikát és más egyebet. Ők szervezik a házi munkákat, nincs mosónőnk, szakácsunk az otthonban, mindent a lányok csinálnak. A piacra is ők mennek bevásárolni és ők főznek. Iskolába kijárnak a városba, olyan szintű képzésre, amit az otthonunkba kerülés előtt abbahagytak. Az iskola mellett minden szabadidejüket arra fordítják, hogy tanuljanak. Sokan osztályelsők lettek, vagy általában a tíz legjobb között vannak. Angolul is tanulnak nálunk, mert csak azzal érvényesülhetnek felsőbb szinteken.

Mindent megteszünk azért, hogy ezek a lányok ne érezzék kevesebbnek magukat, mint egy átlagos, tanult ember. Az iskola mellett kézművességgel is foglalkoznak, hogy ebből pénzt tehessenek félre, mert amikor tőlünk kikerülnek, pénzre lesz szükségük, hogy az életben elindulhassanak: albérletfizetés, ennivaló, útiköltség a suliba, ha még nem végezték el a főiskolát. A tandíjat mi fizetjük a szponzorok pénzéből, de ők fizetik a mindennapi költségeiket, ha majd nagykorúak lesznek, és kikerülnek tőlünk. A lányoknak az otthonban meg kell tanulniuk megbecsülni a pénz értékét, és megtapasztalni azt, hogy a munkájuk gyümölcse előbbre juttatja majd őket az életben.

A másik missziós programunkban börtönből szabadult kiskorú bűnözőkkel foglalkozunk. 17 éves kortól 24 éves korukig fogadjuk őket. Amikor a börtönbe kerülnek, még kiskorúak, de a hosszú jogi procedúrák miatt itt 5-10 évig is eltartanak a tárgyalások, még ha ártatlanok is. A fiúk előbb dolgoznak a szabadulás után, és pénzt tesznek félre. Annyi pénzt össze kell gyűjteniük, hogy a tanulmányaik felét ők fizessék, és csak akkor iratkozhatnak be a szakmunkásképzőbe.

Ez azért van, mert a fiúknak meg kell dolgozniuk a saját taníttatásukért, hogy megbecsüljék azt. Fonalból font karkötőket is készítenek szabadidejükben, ezeket aztán európai iskolákban árusítják, hogy segítsék a missziót. Az ebből kapott pénzt a gyerekek szakmunkásképzésére illetve más fontos költségek fedezésére használjuk fel. Ők otthon, a szüleiknél laknak a szabadulás után, és hozzánk járnak az irodába, illetve a vidéki missziós központunkba képzésre. Itt megtanítjuk őket normálisan gondolkodni, felkészülni a társadalom kihívásaira és munkát keresni.

A tapasztalat azt mutatja, hogy azokat, akik korábban loptak, gyilkoltak, kábítószerrel kereskedtek, csak úgy lehet tisztességre nevelni, ha kiizzadják magukból a sikert. A módszereinkkel több, mint 90%-os sikert értünk el a 10 év alatt. Kevesebb, mint tíz százalékuk esett vissza illetve került újból börtönbe. A világ nem sok országában dicsekedhetnek hasonló sikeraránnyal. Ebben természetesen a lelki háttér is benne van, a személyes lelki vezetés.

Van egy nagyszerű csapatunk: a nővérek mellett ott vannak a képzett szociális munkások, nevelők és a francia önkéntesek. A srácok tehát professzionális képzést és lelki törődést kapnak tőlünk. Vannak olyan fiúk, akik a kézzel készített tárgyak árából fizették vissza, amit elloptak áldozataiktól, és ezzel elérték, hogy a börtön helyett nálunk csinálhatták végig a rehabilitációt. Az egyik ilyen fiú most számítástechnikai főiskolára jár, holott 10 éves korában börtönbe került, 10 évet töltött ott, háromszor fogták el és harmadszorra majdnem kivégezték a rendőrök, csak miattunk nem tették meg.

A fiataljaink sokszor mondják, mennyire jó velünk lenni, mert ha nem lennénk, ugyan ki szeretné őket így, mint egy igazi anyuka. A múltkor felhívott az egyik fiunk, akit 13 éves korában ismertünk meg az utcán ragasztóval való szipózás közben. Ez 15 évvel ezelőtt történt. A segítségünkkel tisztességes felnőtt ember lett, van egy stabil munkája egy autószerelő műhelyben, és feleségével szépen neveli a gyerekeit. Ezt mondta nekem a telefonba:

„Jó estét, édesanya! Tudnál-e segíteni nekem, tudod-e, hogy hívták a nagymamámat? A születési bizonyítványomat csináltatom meg, és ahhoz kell a neve. Éppen ott volt nálam a dossziéja, és meg tudtam adni neki a nagymamája nevét, akit egyébként ismertem a családlátogatásaink révén, de azóta már elhunyt. Erre majd elsírta magát és hálás volt, hogy én, a messziről jött magyar ember anyaként gondoskodom róla és családjáról. Az ilyen pillanatok bizonyítják, hogy egy misszionárius asszimilálódik és eggyé válik a többivel, ha a bőrük színe nem is azonos. Talán nem is egyformán gondolkodnak az élet dolgairól, de ez nem baj, mert ettől a találkozástól az ő életük is gazdagodik.

Sokan kérdezték már tőlem: „Edit nővér, hogy bírod ezt idegekkel, azokba a borzasztó zsúfolt börtönökbe bejárni? Meghallgatod őket, segítesz rajtuk, de közben nem félsz?” Én ekkor azt szoktam mondani: aki hívást kapott Istentől valamire, az nem érzi a félelmet, és nem is foglalkozik önmagával, csak a másikkal, aki bajban van. „Gondoljatok a foglyokra, mintegy osztozva sorsukban, és az üldözöttekre, hiszen magatok is testben éltek.” (Zsid 13, 3)

A francia fordítás sokkal jobban illusztrálja, amit én ott a misszióban megélek, amikor látom ezeket a fiatalokat a börtönben és hallgatom a borzasztó történeteiket: „Gondoljatok a rabokra úgy, mintha ti lennétek a rácsok mögött, és azokra, akiket testükben megaláznak úgy, mintha ti lennétek az ő testükben!”

Ebben a mondatban van a válaszom a fenti kérdésre, és ettől szárnyakat kapok. Minden fiatal szemében azt látom, hogy nagy szomjúság és szeretetéhség van bennük. Arra vágynak, hogy valaki HIGGYEN bennük. Nos, én már az első személyes beszélgetésnél szinte látom magam előtt a jövendőt: az örömteli, nyílt, bizalommal teljes és a világgal megbékélt fiatalt. Azért vagyunk, hogy segítsünk kihozni belőlük a legjobbat. Közben mi is változunk, mert a fiatalokkal való törődés hatására mi is jobb és türelmesebb emberré válunk.

Mint egy kagyló, mely igazgyöngyöt rejt: a tengerben belekerül egy porszem, ami fájdalmat okoz majd a kagylónak és elkezd küzdeni. Hosszú küzdelem után, évek múlva a küzdelem IGAZGYÖNGYÖT fog szülni a porszemből. Ilyenek a mi fiataljaink is. Sok türelem és megértés kell, rengeteg áldozat, lemondás, álmatlan éjszakák és ima.

Ha kedvet kaptál az ilyen kihívásokhoz, szeretettel várunk Manilában önkéntesként hosszabb vagy rövidebb időre. Nagy szükségünk van segítőtársakra.

Fabian Edith Myriam: edith.fabian@gmail.com

https://www.facebook.com/edithmyriam?fref=ts

Weninger Endréné

Hozzászólások