Magyarok Nagyasszonya Katolikus Általános Iskola, Sükösd – Szeretettel kérjük Mihálovics Ferenc igazgató urat és a tantestület tagjait, hogy népszerűsítsék ezt a játékot diákjaik körében, melyet a Montázsmagazin Íróklub rovatában találhatnak meg. (www.montazsmagazin.hu)

Kedves sükösdi felső tagozatos diákok! Internetes játékra hívlak benneteket a Montázsmagazin segítségével abból az alkalomból, hogy 2017. április 24-én ellátogatok hozzátok Mihálovics Ferenc igazgató úr meghívására. Egy író-olvasó találkozó keretében megismerhetjük majd egymást, és belekóstolhattok diákoknak (is) írott regényembe, melynek címe: Kölyökkorom kalandjai.

Most egy novellámat osztom meg veletek, amelyet szülőfalumról, Sükösdről írtam néhány évvel ezelőtt. Benne három színnel is kijelöltem szavakat, amelyekből egy-egy mondatot kéne összerakni: egy piros színűt, egy kéket és egy zöld mondatot.

A helyes megfejtést, azaz a három mondatot egy írólapra írva (nevedet és osztályodat is!) magyar szakos tanárnőtök, Gálosné Ádám Edit várja, az ő kezébe adjátok április 20-ig!

A helyes megfejtők között az író-olvasó találkozó alkalmával kisorsolunk egy nyertes diákot, aki ingyen részt vehet a családjával egy előadáson a Bajai Fiatalok Színházában. A színház vezetője, Ottmár Attila személyesen fogja átadni ezt a díjat, mivel ő is részt vesz a könyvtár programjában április 24-én. A másik két nyertesünk értékes könyvet kap jutalmul. 

Íme a novella! Játékra fel, kedves sükösdi iskolások! Szeretettel üdvözöllek benneteket, hiszen 50 évvel ezelőtt én is ennek az iskolának a diákja voltam!

SÜKÖSD

 (Kedvenc magyar falum)

Hatalmas volt a világ körülöttem, amikor megszülettem! Ahogy a pici babából egyre jobban felcseperedtem, rácsodálkoztam és ráismertem a sokszor látott szomszéd nénire, a postás bácsira, a teheneket a legelőre kihajtó pulikutyára. Amikor mesét hallgattam, a falunk végére képzeltem az Óperenciás-tengeren is túli Üveghegyet. Hosszú volt a falu, lustán nyújtózott végig a Duna mentén. Lustaságában észre se vette, egyszer csak kiöntött a folyó, és hatalmas haraggal fenyegette meg a települést. Annak csupán az volt a szerencséje, hogy az első letelepedők egy magas partra építkeztek. De földecskéiket és vele az összes termést mohón nyelte el a falánk folyó.

Szüleimnek is volt egy kis földje a falu határában, ott dolgoztak minden nap. Egy kanális folydogált a szélső utca kertjei mögött. Mint későbbi földrajzi tanulmányaimból megtudtam, Duna-völgyi főcsatornának hívták. Kisiskolásként nagyon büszke voltam rá, hogy ilyen szép, komoly neve van.

Tündéri, pelyhes kislibáink voltak. A mezítlábas kis lurkók, köztük én is, naponta lehajtottuk a kislibákat a kanálisra, hadd ússzanak meg igyanak a vízben, és legeljenek a partján. Mi is bele-belementünk a patakba, fröcsköltük egymást, játszódtunk.

Közben óvodás lettem. Az óvoda furcsa hely volt számomra. Idegen. Nem értettem, miért volt ott olyan sok gyerek. Hiszen mindenkinek volt otthona, voltak szülei, miért nem mehettünk hát haza?

Az iskola? Az már jó dolog volt! Nagy, érdekes, izgalmas kaland! Olyan volt tanulni, okosodni! Meg sok-sok dicséretet kapni. Biztos pont, jó hely volt az iskola.

Délutánonként sokat bringáztunk a barátnőimmel, így megismertük a falu minden zegzugát. Vasárnap még a Dunához is lekerekeztünk! Sajnos, a szüleim nagyon féltettek, hogy belefulladok a folyóba, ezért nem tanítottak meg úszni. Meg nem is volt lehetőségük rá. De a faluban mindenütt otthon éreztem magam.

Az iskola mellett a templom volt a második otthonom. A legjobb volt ott lenni! Beszélgetni a többi gyerekkel, énekelni, imádkozni. Nagyon jó barátságban voltam a tisztelendő bácsival. Egyszer én játszottam el Szűz Mária szerepét a karácsonyi pásztorjátékban. Az egész falu engem nézett és hallgatott! Csodálatos élmény volt! Csak később tudtam meg, hogy az általam gyakran látogatott templom főoltárát a híres pap-festő, Prokop Péter festette. Igazi remekművet alkotott.

Valódi otthonom volt ez a falu. Mindenki ismert engem, és én is mindenkinek mindig köszöntem, ha találkoztunk. Úgy tudom, kb. 5-6000 ember élt a falumban akkor, és mind a hatezer nagyon kedves volt.

A mozi! De szívesen emlékszem a mozira! Akkor még nem volt TV, vagy csak nagyon keveseknek. Minden vasárnap délelőtt elengedett édesanyánk a moziba. Persze, előtte szentmisén voltunk a templomban. Előbb a komoly dolgok, aztán a szórakozás. Még mindig emlékszem a vasárnapi matinék ízére! Mire hazaértünk, a finom ebéd már ott várt az asztalon. Hmmm! Az élet szép volt gyermekkorunkban!

Lássuk csak! A falu legnevezetesebb helyszínei: óvoda, iskola, templom, mozi, kanális… Aztán bolt, ahová kicsi koromtól kezdve egyedül jártam bevásárolni. A cukrászda! Jaj, a cukrászda! Képes voltam fél órát várni egy gombóc vízízű fagyira, mire elkészült. Több zsebpénzem ugyanis nem volt.

A temető… Az árnyas, nyugalmas, virágos, sírós kert. A temető nem volt borzalmas hely a számunkra. A szülők az egészen kicsi gyermekeiket is elvitték temetésekre. Benne nőttünk, gyökereztünk a falu életében, szokásaiban. Beleolvadtunk.

Volt a községben könyvtár is, amelynek majdnem minden kötetét elolvastam. Szívesen segítettem rendezgetni a könyveket, jól éreztem magam közöttük. Amikor középiskolás lettem, pince-klubbot alakítottunk ki a többi fiatallal egy pincehelyiségből. Volt benne minden, ami kellett. Mindannyian sokat dolgoztunk rajta. De jó volt összegyűlni, jókat beszélgetni, műsoros esteket szervezni!

Aztán lassan hűtlenné váltam a falumhoz. Városi lány lettem. Előbb főiskolás diák, majd tanár és anya. Az esküvőmet azért Sükösdön tartottuk, és egy volt osztálytársnőm esketett bennünket.

Múlnak az évtizedek. Sorban érkeznek a meghívások a falumból. Temetésekre. Már csak ez a köldökzsinór köt össze a szülőfalummal. De mindhalálig hálás leszek érte, hogy kőkeményen meghatározta sorsomat.

 

 

Weninger Endréné (Pécsi Erzsébet)

(A novella 2009-ben íródott, nyomtatásban is megjelent egy antológiában.)

 

Hozzászólások