Mi volt a szüleid foglalkozása? Egyenes utad volt a humán szak felé? Magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szereztél.

Apa jogász volt, édesanyám főkönyvelő. Rajongva szerettem apámat, ő volt mindenben a példaképem. Gyerekkori álmom volt egy közös ügyvédi iroda vele. Nem jött össze. Felvettek ugyan az egyetemre, de két év után fel kellett adnom. Nem bírtam idegileg, lelkileg azt a megterhelést. „Átnyergeltem” a tanítóképzőbe. Tanítónő lettem, majd magyar szakos tanár. Ma már tudom, hogy soha nem lett volna belőlem jó jogász. Nem az én világom. A gyerekek között vagyok otthon.

Hol tanítottál, mit jelentett számodra a tanítás?

Újraindítása óta, – már 20 éve, – a kanizsai Piarista Iskola tanára vagyok. Hiszem és vallom, hogy az Isten tudja, kinek hol a helye, mi a szándéka vele. Nekem ez az iskola, ez a szakma volt a hivatásom. Felső tagozatban egy-egy irodalmi alkotás boncolgatása, kollégiumi nevelőként beszélgetés a lányokkal, … csodás évek voltak.

A Krúdy Szalonban mutatkozott be 2011. szeptember 8-án Riersch Zoltán és M. Kovács Ildikó. Mindkét szerző könyvét a Krúdy Kör adta ki.

 Mikor érezted, hogy kikívánkoznak belőled a gondolatok, és ezeket papírra kell vetni?

Fiaimmal esténként mesét „szőttünk”. Elképzeltünk egy kutyát, Lator volt a neve, s a vele történt kalandok kitalálása volt az esti mesénk. Ezeket a történeteket leírtam, később önállóan is alkottam meséket. Van egy kis kötetem is, Polclakók a címe. Apa halála után az egyik legfájóbb gondolatom az volt, hogy velem együtt eltűnnek az emlékei. Írtam egy dokumentumregényt, melyben feldolgoztam – eléggé eseménydús, izgalmas – életét. Kallódó levelek a címe. Ez a regény arra is jó volt, hogy rájöjjek, a regény nem az én műfajom. Novellákat, egyperceseket írok. Ez nem éppen női műfaj, mert szűkszavúságot követel meg az embertől, szigorú mederben kell tartani az áradó gondolatokat.

Kinek, kiknek mutattad meg első írásaidat?

Pék Pál kanizsai költő jó kritikái, írókörbeli barátaim kedves szavai mutatták, hogy jó úton járok.

Szerepeltél novellapályázatokon is. Milyen eredményt értél el?

A Reader’s Digest Magazin írt ki irodalmi pályázatot, itt két alkalommal is nyerő voltam. A kanizsai HETIMIX második helyezést adott, a gödöllői Lélekkalauz szintén.

Hogy kerültél kapcsolatba a Krúdy Irodalmi Körrel, melynek pártoló tagja is lettél?

Riersch Zoltán költő barátom hívta fel a figyelmemet rájuk. Az ő közbenjárása segített a kapcsolat felvételében.

Hol jelentek, jelennek meg írásaid?

A Kláris irodalmi magazin mindig biztosít helyet novelláimnak. A Kanizsa Antológia, a Kláris Antológia, a Krúdy Antológia szintén megtisztel a megjelenés lehetőségével. Az utolsó antológia a kanizsai írók egyesületének, a TALK-nak a kötete volt.

M. Kovács Ildikó, Solymosi Gabriella és Riersch Zoltán a Krúdy Szalonban 2011. szeptember 8-án

Mikor fogtad kezedbe az első megjelent kötetedet és mi a címe?

2010 áprilisában jelent meg Pillanatok címmel. A Krúdy Kör bábáskodott a születésénél, Riersch Zoltán volt a szerkesztője, és a bájos illusztrációkat Imrei Boglárka készítette. Zolival a borítóval kapcsolatban volt egy kis vitánk. Azt mondta, tegyük a hátsó borítóra a fényképemet. Nem tartottam jó ötletnek, így került a bal alsó sarokba egy szürke veréb rajza. Engem szimbolizál.

Mit jelent számodra az írás? Szeretnél-e még kiadni könyvet?

Nemcsak időtöltés számomra az írás. A gondolatok, érzések áradnak az ember lelkében, ezeket muszáj papírra vetni. Elviselhetőbb a gond, feldolgozhatóbb a probléma, ha kiírhatom magamból. Írás közben válasz is érkezhet a kérdésekre. Igen, tervezem egy újabb kötet kiadását. Az anyag már az íráshordozón van, csak rendszerezni kellene.

Eddigi irodalmi munkásságodért kaptál-e valami elismerést?

Elismerés barátaimtól a csendes bólogatás, egy-egy biztató szó. 2012-ben a Kláris magazin Nívódíjjal is kitüntetett.

Kedves Ildikó, magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok számodra minden elképzelhető szépet és jót.

Consummatum est (bevégeztetett ….)

Még akkor is ízlelgette, mondogatta az orvos diagnózisát, mikor a garázs elé ért.
Non Hodgkin lymphoma malignum. Szinte énekelhető. Dallama, lágy íve van.
Bíborszínű, tolakodó illatú egzotikus virágnak lehetne ezt a nevet adni, nem egy halálos kórnak! – vágta az asztalra a kulcsait, és a falnak támaszkodva lassan lecsúszott a földre. Kitört belőle a sírás.
Térdét átkarolva előre-hátra ringatta magát, míg a zokogás lassan hüppögéssé csillapult. Mire elapadtak a könnyek, megtalálta a szavakat is, hogyan mondja el a családjának.
Nem került rá sor.
Lánya szinte dübörögve vágtatott fel a lépcsőn, falat rengetően csapta be az ajtót, és egy fényképet lobogtatva állt meg az anyja előtt.
– Látod? Ő az unokád! Lány! Nem mondtam eddig, biztosra akartam menni! Mit szólsz hozzá, nagymama! – hadarta ragyogva.
– Nagyon boldog vagyok – ölelte át a lányt.
A következő hetekben minden a kismama körül forgott.
A névválasztás, a kicsi ruhák megvásárlása jó időtöltés volt, elterelte a figyelmét önmagáról. De nem lehetett sokáig hazudni. Le kellett ülni a gyerekekkel, el kellett mondani, hogy tulajdonképpen egy csere fog bekövetkezni. Egy pici élet érkezik, ő pedig távozni kénytelen. Ahogy a születést nem lehet elodázni, úgy az ő halálát sem. Már késő. A kicsi lány is, a rosszindulatú sejtek is győzni akarnak. Ez az élet rendje – simogatta meg lánya könnyes arcát.
Ahogy nőtt a pocaklakó, úgy sorvadt a nagyanyja. Mintha belőle táplálkozott volna, az ő erejét szívta volna.
A szülés előtt pár nappal vijjogó mentő vitte az intenzív osztályra. Tiszta pillanataiban azért imádkozott, hogy megvárhassa unokáját. Az éjszakás nővér súgta meg, mikor bekötötte az infúziót, hogy megindult a szülés. Pár óra, és megnézheti a laptop monitorján a kis jövevényt. A kispapa azonnal elküldi a képet – ígérte a nővér.
A hajnali derengésben nem lehetett mást hallani, csak a szívmonitor pityegését, nem lehetett látni mást, csak a monitoron cikázó sárga vonalat, és a laptop szürkés villódzását.
A pityegés egyre ritkult, és mikor a számítógépen megjelent egy vörös képű, bömbölő kis jószág, a sárga vonal kiegyenesedett.

Akkor és most

Akkor
Fáradt volt és gyenge.
A vállába fúródott nyílvessző elzsibbasztotta bal oldalát. A – valaha fehér – tunika mocskos volt, és a szíve fölötti vörös, nyolcágú keresztet a vér is átáztatta. Óvatosan, hogy ne okozzon magának újabb fájdalmat, levette magáról a skapulárét, és kibújt a láncingből.
A kimerültségtől zihálva húzódott a várfal hűvösébe.
Csend vette körül, a csata zaját itt nem lehetett hallani. A csatáét, mely vége felé járt és vereséget hozott a lovagoknak, győzelmet a muzulmánoknak.
Lüktetett, sajgott a seb a vállán.
De jobban fájt a látomás, mely lelkét gyötörte: Müezzin hívta Allah dicsőítésére az igazhitűeket ott, ahol korábban lovagok emelték égre a tekintetüket, és őszinte megrendüléssel verték láncinges mellüket: mea culpa, mea maxima culpa.
A haldokló a nap lebukó tányérját nézte, még látta, hogyan kúszik fel a sötét égboltra a hold. „A Te katonád voltam Uram” – suttogta, és lehunyta a szemét.

Most.
A lelkesen ásó fiatalok vidám beszélgetése hirtelen elcsendesedett.
A régészecset egy koponyát tisztogatott.
A szakállas fiatalember megrendült tisztelettel dolgozott. Óvatosan söpörte le a csontokról a közel hétszáz éves földtakarót. Hamarosan láthatóvá vált a törött kulcscsontba ékelődött nyílhegy.
A régész felállt, levetette átizzadt, földmocskos ingét, és letörölte magáról a verejtéket.
Bal vállán vöröslött a tetoválás: nyolcágú kereszt körül latin felirat: Miles Christi.

Nagy L. Éva

2013. október 17.

Hozzászólások