Bemutatjuk Zalán Tibor írót, költőt, dramaturgot, aki mellesleg pedagógus, egyetemi tanár. Mit hagytam ki a felsorolásból? És melyik titulust érzi a legközelebb magához?

Lehetek őszinte? Mindig azt, amelyiket éppen művelem. Az íróság egyfajta állandóság az életemben, hiszen már egyetemista koromban megjelentek a verseim nagyobb folyóiratokban, és végzés után megjelent a kötetem is. Az író, költő és drámaíró között én nem teszek különbséget. Annál inkább nem, mert alanyi költőnek érzem magam, aki akkor is költő, ha prózát vagy éppen drámát ír. És épp ez az érdekes az egészben, hogy nem kötöm meg magam a műnemekben dolgozókra kötelezően érvényes szabályokkal, szabadon kezelem a regényt vagy novellát, illetve a felnőtt-, ifjúsági- vagy bábdarabot.

A dramaturgság az utóbbi tizenöt-húsz év állapota, amikor a bemutatott drámáim okán megkeresett a Kolibri Színház. Ott eltöltöttem több mint tíz évet, majd Zalaegerszegre kerültem, rövidebb ideig a Griff Bábszínházban dolgoztam dramaturgként, ahonnan a Békéscsabai Jókai Színházba kerültem. Itt nagyon jól érzem magam, jó a társulat, megértő velem Fekete Péter igazgató, tolerálja, hogy sokféle elfoglaltságom, feladatom és utazásom van az ottani munkán kívül. A színház fölfelé tart, nagyképűség lenne azt állítani, hogy ebben nekem ekkora vagy akkora szerepem van, de azt feltétlenül remélem, hogy az én munkám és színházi tapasztalataim is segítették ezt a színházi beérést.

A tanítás nekem szerelem, nagyon tisztességes emberi viszonynak tartom, hogy amit adok, azt vissza is kérhetem, és csak annyit, amennyit odaadtam. Én pedig igyekszem minél többet adni a mindenkori diákjaimnak. Sokfelé tanítottam. Középiskolákban kezdtem, elég sokat megjártam, hol engem rúgtak ki, hol én mondtam fel – egy biztos, a diákokkal mindenhol meghitt és bensőséges volt a kapcsolatom. Pedig szigorú tanár voltam, az volt az elvem, hogy aki nem követel, úgy akarja megnyerni magának a tanuló szimpátiáját, rövid távon gondolkodik, és előbb-utóbb elfordulnak tőle a kedvezményezettjeik, illetve, összenevetnek a háta mögött.

Tanítottam az egri Eszterházy Főiskolán, illetve az Iparművészeti Egyetemen. Most két művészeti intézményben, a Théba művészképzőben, illetve a Színház és Film Intézetben ismertetem meg a hallgatókkal a dramaturgia fogásait. Minden titulus közeli, mert mindegyik közel áll hozzám, és egyikben sem kell más-más szerepet eljátszanom.

Az író-olvasótalálkozó aprónépének azt mesélte, hogy szerelmes természete vitte a versírás „bűnébe”, és első megjelent kötete a Földfogyatkozás című verseskötet volt, mely sok szerelmes verset tartalmazott. Így volt-e, vagy kellene ezt még pontosítani valamivel?

Nem kell ahhoz szerelmes természet, hogy egy kistinédzserben felébredjen a szerelem, mint érzés, ez mindenkivel megesik. Velem is megesett, de nagyon apró termetű ember voltam nagykőrösi középiskolás időszakom első éveiben. Valahogy a lányok közelébe kellett kerülnöm, akik elnéztek a fejem fölött, ugyanis annyival magasabbak voltak nálam. A szerelem hiánya verseket gerjesztett bennem, melyeket összehajtogatott papíron a kiszemelt lányok kezébe nyomtam szünetben. Ha szerencsém volt, a „költemény” megindította a leányzókat, és akkor nem éreztem magam olyan magányosnak.

Egyetemista koromban már nem volt bajom a természettel, de, gondoljon csak bele, akkor következik a második komolyabb szerelmi időszak az emberek életében. Az már a párkeresés időszakának a kezdete. Hát persze, hogy szerelmes verseket írtam többnyire. Mi érdekel egy fiatal embert a szerelemnél jobban? Nem hiszem, hogy bármi is, ha normális. Nincs ezen sok pontosítani való, a költészet két alaptémája a szerelem és a halál, s hogy ezt továbbvigyük, csak az a szerelem érdemes igazán a megörökítésre, amelyik valamilyen fokon halálos. Én úgy gondolom, és ezt képviselem a költészetemben, hogy a szerelem és a halál nagyon két egymáshoz közeli fogalom, csak az utóbbinak nem mindig értjük meg a lényegét.

Az előbb említett kötet 1980-ban jelent meg. Hány évnek kellett eltelnie, hogy azt mondhassa magáról: az irodalmi élet ismert szereplőjévé vált?  

Két dolgot válasszunk külön. Egyik a költő, a másik a költő létezése az irodalmi életben. Költőként nehezebb az irodalomba betörni, mint irodalmi figuraként. Nekem, teljesen ösztönösen, az utóbbi elég hamar sikerült. Írtam egy hatalmas botrányt kavaró esszét Arctalan nemzedék címmel, amelyben a fiatal irodalom helyzetét próbáltam meg definiálni a hetvenes évek végén. Mindenki fölkapta a fejét, ki ez a bátor, vagy pimasz, vagy helyét még nem tudó alak, hogy szinte ismeretlenül kiosztja a teljes magyar irodalmi intézményrendszert?

Érdeklődni kezdtek irántam, volt, akik elátkoztak, volt, akik nagyon szerettek – ismeretlenül. A hivatalosság bekeményített, s bár első kötetemre két díjat is kaptam, négy évig nem találtam kiadóra új kézirataimmal, az akkori két létező kiadó annyira megharagudott rám. De az irodalomban élők és lévők, tehát az írók, befogadtak maguk közé. Aztán, hogy meggyőződjenek arról, van-e valami a nagy duma mögött, amit az esszében levágtam, a verseimet is elkezdték olvasni. Nem lehettek annyira rosszak, ha azóta is benne maradtam az irodalomban.

Könnyen születnek-e a művek a keze alatt, vagy nagyon meg kell dolgoztatnia a szürkeállományát, ahogy Poirot mondaná?

Az írás munka, mégpedig kemény munka. Amikor megkérdezi valaki, írogatsz-e még, mindig elönt a méreg. Írni ugyanolyan munka és erőfeszítés, mint bármi más, amit az ember végez. Nincs könnyen született mű, csak gyorsabban vagy lassabban elkészült munka van. Sokat dolgozik az ember fejben, mielőtt az íróasztal mellé ül. Régen papírfecnikre jegyzeteltem villamoson, buszon, vonaton, vagy a nyílt utcán hirtelen támadt gondolataimat, váratlanul megformálódott soraimat, később diktafonnal róttam útjaimat, ma már telefonra mondom rá, ha valami eszembe jut.

Nagyon sokat kell dolgozni ahhoz, hogy az ember érvényesen tudjon megszólalni, sokszor kell maga ellen dolgoznia, nagyon kell ügyelnie, hogy elkerülje a könnyebb, de hamarabb felkínálkozó megoldásokat. Dolgozik olyankor a szürkeállomány, de az egész ember teste szinte beleszáll egy-egy mű elkészítésébe. Csoda, hogy nem jelentkezik izomláz egy-egy nehezebben megformálódó munka után az izmaimban.

Kiknek a számára ír szívesebben: gyerekek – felnőttek, határon innen – határon túl stb?

Erre a kérdésre nem tudok igazán válaszolni. Amikor írok, nincs közönségem, azaz, nem a közönségnek írok. Ugyanúgy kell írni gyerekeknek, mint felnőtteknek, határon innenieknek és határon túliaknak. A műnek kell megszületnie, csak aztán jön az olvasó. Persze, más kérdés, hogy nyilván más eszközökkel írok gyerekeknek, mint felnőtteknek, de az igény, hogy a szöveg érvényesen és minőségileg támadhatatlanul szólaljon meg, minden munkában ugyanaz kell, hogy legyen. Sokat írok rendelésre, elsősorban színházi darabokra gondolok, ilyenkor a megrendelő igényeit és színpadi lehetőségeit is számba kell venni, de ez nem befolyásolhatja sem az alkotókedvet, sem az alkotás létrehozásának komolyságát.

A határon túli fogalmat azért említem, mert amikor tavaly önnek ítélték oda a rangos Mészöly Miklós-díjat, többek között az is szerepelt az indoklásban, hogy sokat tett a határon túli magyar irodalomért. Hogyan történt ez és milyen eszközei vannak ehhez?

Igen, mindig érdekelt azoknak a sorsa, akik elszakítva élnek körülöttünk, vagy elszakadva tőlünk a nagyvilágban. Értük akkor teszem a legtöbbet, ha jó munkákat adok ki a kezem alól, amelyek esztétikai örömöt okoznak a számukra. Elsősorban akkor volt fontos nekem konkrétabban is foglalkoznom a külhonba szakadt magyarsággal, amikor a szocializmus rossz keretei között valóban megpróbálták elszakítani tőlünk őket.

Sok kritikát írtam a kint megjelent magyar könyvekről, ami akkoriban szokatlan és nem is veszély
telen játék volt. Publikáltam nyugaton, ami tiltott volt, demonstrálva, hogy nem ismerek igazi magyarokat és elcsatolt magyarokat. Sokáig (társ)szerkesztettem Mózsi Ferenccel egy Szivárvány című chicagói folyóiratot, amelyben minden megjelölés és különbségtétel nélkül jelentek meg nyugatiak, kisebbségben élő, és természetesen hazai szerzők is. Fontosnak tartottam, hogy legyen egy ilyen lap, azért is vállaltam el a szerkesztést. Nem bántam meg.

Az Életünk című folyóirat tavaly októberi különszámában bemutatta és köszöntötte Önt. Úgy tűnik, oszlopos tagja a folyóiratnak, noha azt Vas megyében adják ki. Hogy jutott Ön el Vas megye irodalmi lapjához? Mi a története a kapcsolatuknak?

Kettős kapcsolat köt az Életünk folyóirathoz. Akkor indult Pete György szerkesztésében, amikor mi csikóírók voltunk, és ennek a lapnak volt bátorsága megjelentetni az Arctalan nemzedéket, sőt, egy vita-sort is erről a lapban. Alapfolyóiratnak tekintettük, mi, fiatalok az Életünk-et.

A másik kötődés a két szerkesztőhöz fűződő barátságomból adódik. Alexa Károly és Bokányi Péter rögtön kért tőlem anyagot, amikor átvette a lapot, és azóta is rendszeresen közlöm náluk a munkáimat. Remélem, nem csak a barátság miatt. Alexa nagyon fontos elemzéseket közölt már egyes munkáimról, beszélt rólam a rádióban. A barátságon túl tehát van egyfajta szakmai megbecsülés, tisztelet egymás iránt.

A különszám nagyon jól esett, volt is visszhangja. Érdekes, hogy szinte ezzel egy időben egy másik folyóirat, a Napút is különszámot adott ki – Prágai Tamás fiatal barátommal közösen. Zalán 57, Prágai 43. Így kijött éveink számából a kerek száz. A két Zalán-tematikus szám után el kellett gondolkodnom azon, hogy én csak öregszem-e, vagy már meg is öregedtem…

Milyen egyéb irodalmi körökben, társaságokban, újságszerkesztőségekben otthonos? Az ország mely színházaiban játszották már a színdarabjait?

Nem járok irodalmi körökbe, társaságokba. Régen szerettem az ilyesmit, de ezelőtt húsz évvel szakítottam az irodalomban benne járkálás szokásával, nem nagyon megyek manapság már ilyen helyekre. Magányos író vagyok, ahogy pártokhoz sem kötődöm, úgy az irodalmi csoportosulásokat is kerülöm. Újságszerkesztőségekbe sem járok, elküldöm a szövegeimet, ők meg értesítenek, ha megjelennek. Szerkesztőként szerettem a nyüzsgést, íróként a dolgozószobámban vagyok otthonos.

Nagyon sok helyen játszották már a darabjaimat, nem tudnám felsorolni mindet, így nem is akarom, mert megbánthatnék vele olyan színházakat, amelyeket nem szívesen bántanék meg a feledékenységemmel. Játszottak és játszanak Pesten, játszottak és játszanak vidéken, a Vajdaságban, Erdélyben, voltak bemutatóim a Felvidéken is. A múltkoriban, a Széchenyi Könyvtárba hívtak meg egy beszélgetésre, és a fiatal moderátor azzal lepett meg, hogy közölte, eddig 43 bemutatóm volt. Ez meglepett, ez nagyon sok, akár abba is hagyhatnám. Lehet, hogy abba is hagyom. Ki tudja…

Úgy tudom, két leánykája van. Mennyiben befolyásolták ők az apukájuk irodalmi tevékenységét, témaválasztását, karaktereinek leírását, műfajok közötti kalandozását az irodalomban?

A leánykák, Sára és Judit, már felnőttek, önálló életet élnek. Mára már ők is csak az olvasóim. Persze, máshogy olvasnak nyilván, mint aki nem ismer, de nem befolyásolnak az írásban. Régen más volt, amikor még kicsik voltak, sokat meséltem nekik, a gyerekkönyveimet is nekik írtam nagy részben. Meg nekik a sok gyerekverset. Ma már, ha gyerekeknek írok, nem ők lebegnek a szemem előtt, hanem az igazán gyerekek. A lányaimra visszatérve, azt hiszem, szeretik a sokféleségemet, mindenben találnak maguknak valami használhatót. Kritikusaim is, és fontos, hogy vannak számomra.

Gondolom, ma nemigen akad Magyarországon olyan irodalomszerető és értő ember, aki Önt és műveit ne ismerné. Valószínűleg Ön is ismer mindenkit, aki ma számít a magyar irodalomban. De mit üzen azoknak, akik még nem találkoztak az ön műveivel? Mi jellemző az életfelfogására? Van-e ars poeticá-ja?

Ars poeticám nincs, vagy legalábbis nem körvonalazódott még bennem. Legfeljebb annyi, hogy az embernek a legjobb tudása, és nem a közönség elvárása szerint kell írnia. Ha valami népszerű, ne azért legyen az, mert felad az elveiből, és az olvasó kegyeire apellál. Az olvasók nagy része ma is elmegy a könnyebb ellenállás felé, és ezt nem is lehet felróni nekik. Versolvasó mindig kevesebb lesz, mint a bestsellereket olvasók, de ez nem is baj. A versolvasás olyan, mint a komolyzene-hallgatás. Felkészültség, vájt fül és nyitott lélek kell hozzá.

Én nem szórakoztatni akarom az olvasóimat, hanem elgondolkodtatni, érzelmeket, érzéseket megnyitni bennük. Mit üzenek azoknak, akik még nem olvastak? Talán, hogy szerencsések. Talán, hogy ezzel is veszítenek valamit. Így tehát csak annyit, hogy olvassanak bele abba, amit csinálok, és döntsék el, érdekli-e őket. Ha nem, nem fogok megsértődni. Ha pedig igen, akkor örülök, mert nem dolgozom, nem élek hiába.

Weninger Endréné

Hozzászólások