Egyszer még az is előfordult, hogy magunkra hagyott néhányunkat, és hát… szégyellem bevallani, de kissé megdézsmáltuk az ostyakészletet. Annyira kínálták magukat a szép, kerek ostyák, hogy elrágcsáltunk belőle párat. Vagy nem vette észre a tanár bácsi, vagy csak nem tette szóvá, ezt nem tudom, de sokáig meg voltunk szeppenve az eset után. Féltünk, hogy kitilt a szobácskájából bennünket. Nagy megkönnyebbülésünkre a feledés fátyla borult az esetre.

Én talán életem legnagyobb film-élményét köszönhetem a tanár bácsinak. Elkért a szüleimtől, és egy másik osztálytársammal, Virághalmi Elemérrel együtt, – akinek szintén vasutas volt az édesapja, tehát ingyen vonatoztunk -, felvitt bennünket Budapestre. Akkor került az országba a Bambi c. film, és még csak a fővárosban adták a moziban. Életemben nem felejtem el, annyira tetszett!

Máskor Kalocsára vitt magával egy egyszerű vasárnapon. Néhány családhoz benéztünk a főutcán. Arra emlékszem, a tanár bácsit mindenütt nagy szeretettel fogadták, marasztalták is ebédre, de ő nem fogadta el. Mikor már nem volt több meglátogatni való család, akkor elsétáltunk az Érsekkertbe, és ott vett nekünk valami harapnivalót, majd kicsit sétáltunk, nézelődtünk és indultunk vissza a vonathoz. Valahogy akkor olyan természetes volt Vele lenni. Nem kerestük az okot, miért-miért se, hogy ilyen sokat együtt voltunk. Családtagnak éreztük, hiszen osztozott a családok örömében, gondjában.

Amikor aztán nyolcadikban a továbbiakról kellett gondolkodni, ő szépen, okosan elrendezett mindent. Kecelen akkor indult egy gimnáziumi osztály. A jobb tanuló gyerekek szüleinél igyekezett elérni, hogy ide, helybe írassák be őket. Egyrészt, mert így olcsóbb volt a taníttatás, és a szegény családok könnyebben fel tudták vállalni, másrészt annak volt a híve, hogy a gyerek legyen közel a családjához, lássanak rá a szülei. Magam is e gimnázium tanulója lettem. A szeme persze továbbra is rajtunk volt, a családdal sem szakadt meg a kapcsolata. Még emlékszem, hogy az első udvarlómat is kitárgyalta anyukáékkal, kifejtve, hogy igen-igen korainak tartja a fiúzást. Nem mondom, hogy egyetértettem akkor vele!

Időskori arcképe

A gimnáziumi évek alatt kiderült, hogy Tihanyi Ildi, édesapja nyomdokába lépve, orvosnak készül. Mivel a tanár bácsi latin szakos is volt, hogy megkönnyítse Ildinek a felkészülést, indított egy ingyenes latin szakkört. Én is jelentkeztem, jártam szorgalmasan és csipegettem fel a morzsákat, mert a nyelv tanulásában már nem voltam annyira szorgalmas. Mégis nagyon hálás vagyok a mai napig ezekért az órákért, hiszen egy nagyon kicsi mégis csak ragadt rám. Ha más nem, a szállóigék, mondások, amiket ma is haszonnal olvasgatok.

Én nem jártam haza ebédelni, mert eléggé messze laktunk az iskolától, és nem értem volna vissza gyalog a tanulószobára. Volt, hogy a közelben lakó nagyszüleimnél ebédeltem, vagy éppen elrágtam egy kiflit egy Mackó sajttal. Egyszer előfordult, hogy az emelet egyik termében a nyolcadikosok elkezdtek néhányunkat táncolni tanítgatni. Ehhez persze énekelni is kellett. Nyilván megbolygattuk az iskola fenséges csendjét, mert az igazgató bácsi rátámadt a tanár bácsinkra, hogy a tanulószobásai randalíroznak, és ez tűrhetetlen. Ennek az lett a vége, hogy a tanár bácsink kitiltott párunkat egy hétre a tanulószobáról.  Ekkora szégyent!

Már nem tudom, hogy értem haza, égett az arcom, és tartottam is a szüleim haragjától, ha elmondom, mi történt. Lassan bandukoltam, húztam az időt, de egyszer csak elfogyott az út. Otthon rögtön látták rajtam, hogy valami nincs rendben, el sem tudtam volna titkolni. Anyukám már éppen dühösen emelte rám a kezét, amikor váratlanul benyitott a tanár bácsi. Persze, még jobban megijedtem, hogy mekkora nagy vétséget követtem el, ha személyesen is eljött megbüntetni az osztályfőnököm. De nem ez történt. Csendes hangon, mosolyogva elhúzott az anyai szigor elől, a térdére ültetett, úgy beszélgetett a szüleimmel. Elmondta, hogy muszáj volt valami büntetést kitalálni, mert az igazgató bácsi ezt követelte. Amúgy is szálka volt a tantestület szemében, hogy valaki csak úgy ingyen foglalkozik a gyerekekkel, vigyázni kell hát nagyon, ne okozzunk feltűnést, ne kövessünk el semmi olyat, ami más tanároknak esetleg nem tetszik. Tudja ő jól, hogy nem tettünk mi semmi rosszat, de meg kellett büntetnie bennünket.

Jezsuita szerzetesként

Ezen esemény után soha nem tettem olyat, amiért a tanár bácsi megszidott volna. Azaz, dehogyis nem tettem, olyat tettem, amit tán sosem bocsátott meg. Ezt is elmesélem. Mivel az általános iskola épületében kapott helyet a gimnázium összesen két osztálya, így mindig a mi tanár bácsink szeme előtt voltunk. Figyelt ránk. Ha rosszat hallott, fülön csípett bennünket, ha jót, akkor megdicsért.

A családokkal továbbra is szoros kapcsolatot tartott, így nem egyszer előfordult, hogy nagylánykodván, mikor udvarlóval mentem haza a moziból, a tanár bácsi ott volt nálunk. Alaposan szemügyre vette a fiút, aki hazakísért, majd kifejtette szüleimnek, hogy korai ez még, nincs itt az ideje annak, hogy udvaroltassak, mert elvonja a figyelmem a tanulásról.

De az történt, hogy nem csak udvaroltattam, hanem bizonyos családi okok miatt, de elég hirtelen úgy döntöttünk az udvarlómmal, hogy összeházasodunk. Amikor ez a döntés született, akkor negyedik év elején voltunk, még tán szeptemberben. Persze híre ment gyorsan, hogy Fici férjhez megy. Csengődy tanár bácsi, amikor ezt a nevelői szobában meghallotta, onnan kirohant, és be a mi osztályunkba! Éppen tízóraiztunk. Én megláttam a felém bőszülten rohanó tanáromat, felpattantam a helyemről és hátra szaladtam a teremben. Azt hiszem, ha akkor nem futok el, irgalmatlanul felpofozta volna a menyasszonyt. Így csak kiabált, már igazából nem tudom, mit, de nagyon dühös volt.

Mire én az iskolából hazaértem, otthon is állt a bál, a tanár bácsi rettenetesen leszidta a szüleimet, kérdőre vonta őket, hogy egyezhettek ebbe bele. Az én anyukám – és sok más szülő is így gondolkodott – úgy tartotta, akkor kell a lányt adni, amikor kérik. Így hát tanár bácsim nem tudta meggyőzni anyukámat, és persze engem sem. Akkor, na, akkor nagyon haragudott.

Mai eszemmel megértem, és tudom, hogy nem volt tán helyes dolog tizenhét évesen férjhez menni, hogy jogos volt a tanárom felháborodása. Neheztelése ellenére sem engedte el a kezem. Ott volt az esküvőmön, ott a lakodalomban. Fényképezte az ifjú párt, majd meg is kaptuk a fényképeket. Petőfi összest kaptam tőle ajándékba, kétkötetes, bőrkötéses gyűjteményt. Amikor befejeztem esti tagozaton a gimnáziumot és leérettségiztem, ő volt az egyik az elsők között, akit erről értesítettem.

Jó sorsomnak köszönhetem, hogy az iskolám visszavett, vagyis alkalmaztak képesítés nélküli nevelőnek. Kicsi korom óta az volt az álmom, hogy tanító legyek, és ez megadatott. Nagyon boldog és tettrekész voltam. Akkor az én tanár bácsim már nyugdíjasként a Solymár iskola egyik szobájában lakott, én meg ott kaptam osztályt. Ő nagyon sokat beült az óráimra, nézte, mit hogyan csinálok. Felvettek Bajára a Tanítóképző Intézetbe, na akkor, s miután lediplomáztam, éreztem, mintha tán megbocsátott volna, de ebben nem vagyok olyan biztos. Közben két fiam is született, és ő néha meglepett egy-egy látogatással, de ez egyre ritkult, ahogy egyre nehezebbé vált a mozgása.

Aztán a tanár bácsi 1980-ban elkerült Kecelről. Mi úgy éreztük, hazament, hiszen Pannonhalmán a szeretetotthonban viselték gondját haláláig. Osztálytalálkozóinkon mindig szóba jött, hogy egyszer egy busszal elmegyünk Józsi bácsi sírjához, de ez sajnos eddig csak terv maradt. Most itt van előttem a kapott kép, a sírhely, ahol nyugszik. Az isten áldja meg halálában is!

Amikor ismerőseim és osztálytársaim meghallották, hogy írok Róla, egy-két mondatot eljuttattak hozzám. Néhányat idézek:

Kothencz Ági:

„Szia Icám! Örülök, nagyon szép dolog, hogy Józsi bácsiról írsz. Azt hiszem, én is azt tudom Róla, amit Te is. Csupa jót. Többször eljött hozzám, mikor születtek a gyerekeim, mindig megjelent. De levelet írt a diplomaosztómra, az esküvőmre, ott volt, akkor is, amikor Anyukám elment. Képeket kért a gyerekeimről, azokat is ott őrizte, ahol a tanítványaiét.”

Benyákné Fejes Teri:

„Én nagyon szerettem, igaz, hogy mikor rossz jegyet kaptam tőle, akkor eljött hozzánk és elmondta anyáméknak, hogy többre vagyok képes! Attól függetlenül nagyon jó tanár volt. Szegényről mindig eszembe jut a zsíroskenyér. Már itt laktunk, és hetente legalább 2-szer eljött, de mindig csak zsíros kenyeret fogadott el vörös hagymával.”

Kovács Ilon: „Mindig nagy szeretettel gondolok a Tanár bácsira. Pannonhalmán egyszer megkerestük a sírját.”

Petrécs Eszter: „Egyik kedvenc Tanár bácsim volt, Isten nyugosztalja.”

Kovács Gáborné: „Engem is tanított egy rövid ideig. Betegsége miatt más vette át a helyét. Emlékét én is őrzöm, nyugodjon békében”

Hát ilyen volt ő, így emlékeznek rá a keceliek. Egyszer talán megvalósulnak a következő tervek:

1. Emléktábla elhelyezése róla az iskolában.

2. Az iskola egy termének elnevezése róla.

3. Egy emlékkönyvbe rendezni a róla rendelkezésre álló információkat.

Tóth Lászlóné Filus Ilona

Kecel, 2013. augusztus 14.

Hozzászólások