Megkérlek, Aranka, mesélj a gyermekkorodról az olvasóknak!

Aranyparmen almafa, repüljünk föl magasra! – rigmusoltuk a szőlőháton, egyik kedvenc fánkon lógva előre-hátra lengve. Rigmusoltunk, ha bosszantani akartuk a másikat, és akkor is, ha vigasztalásra szorultunk magunk is, mintegy öngyógyító versikét faragva. De mondogattunk saját költeményt állatokról is, vagy édesanyámnak, ha valamit el akartunk érni nála. Valahogy úgy működtek ezek a mondókák, mintha varázserőt rejtettünk volna el bennük. Szinte mindig hatottak, legalábbis nagyon szerettük volna, hogy hatással legyünk a környezetünkre. De hatottak saját magunkra is, mert együtt mozdultunk a szóval, és így valami nagy harmóniát élhettünk át. Volt olyan, hogy egyedül szólt a szó, eloszlatva a csendet, a magányt, máskor együtt az öcsémmel, hogy nagyobb legyen az erő benne. És megint máskor egymással szemben, bosszantva a másikat. Sok-sok a pillanat, a vágy vagy a kín szülte mondókánk, versikénk, amelyek most is itt lüktetnek bennem. A helyzet szülte, s a helyzetnek szólt, s nekünk, rólunk.

Hogyan jött az ötleted, hogy egy ilyen csodálatos, szép óvodát megnyiss a gyermekek számára?

Talán a gyermekévek örök jelenlétének igénye, vágya is késztetett arra, hogy óvodát építsek, működtessek. Így mindennap többször is velük, köztük vagyok, figyelve, segítve fejlődésüket, növelve örömeik számát. Leülve a kicsik közé rögtön az ölemben terem vagy a térdemen ül egyik vagy a másik. Együtt mozgunk, együtt lélegzünk, együtt verselünk, vagy csak mély torokhangon morogva, dúdolva, énekelve mondókázunk. Hálóban ringatva segítem őket az ellazulásban. Ekkor nem figyel kifelé, együtt vagyunk, híd van közöttünk, a szó, a vers, a mozgásból épített híd, amelyen sok-sok más öröm vagy intelem is átjár. Megérintem őket kézzel.

Fogom a kezét, simogatom a hátát, érintem az arcát, ölelem teljes lényét. És megérintem szóval, mosollyal. De megérintem. Ebben az embert, a lényeget, a mélyeket érintetlenül hagyó világban. Úgy élünk, mintha együtt, egymásért lennénk. De csak többnyire a felszín, a látszat mozdul, a lélek egyedül remeg, érintetlenül marad. Vagy fájdalmat, magányt, veszteséget, bizalmatlanságot hagyunk magunk után. Igen gyakran élem meg ezeket a tapasztalatokat is.

Az óvoda vezetése mellett délutánonként gyermekekkel, családokkal dolgozom. Úgy tapasztalom, hogy a gyermekpszichológiai rendelésre a szülő a gyermekét hozza, mert “vele van baj” – mondja. A baj, a probléma hátterében legtöbbször a családi élet zavarai állnak. A családot kell segítenem abban, hogy jobban – a gyerek igényeit is szem előtt tartva – tudjanak együtt élni. Családterapeutaként abban igyekszem segítséget nyújtani, hogy bizonyos változás, változtatás bekövetkezzen a család működésében.

Én tudom, hogy van egy fő tevékenységed is. Kérlek, mondj erről is valamit!

Fő tevékenységem, munkám a legkisebbeket nevelő-oktató pedagógusok képzése. Leendő óvónőket, tanítókat segítek abban – a tanítóképző főiskola docenseként -, hogy pszichológiai ismereteik, tapasztalataik e korosztályról megalapozottak legyenek. Közel 35 éve tanítok, de nem szakadt meg a terápiás munkám sohasem.

Szerinted mit jelent a gyermeknek a vers, mit él át verselés közben?

A gyermek úgy működik, mint a természeti népek. Szívesen versel, mondókázik és mozog egyszerre. Eközben tanulja saját beszédképességeit. A hangzókkal, szavakkal való játék, a zeneiség, a lüktetés találkozik teste belső ritmikájával. Különösen nagy szüksége van erre a mai gyermeknek, aki a természettől, az aranyparmen fától távol, azokat már nem ismerve nő fel. Kemény, tárgyi művilágban él, ahol minden készen van, csak el kell fogadni. Verselés közben pedig gyakran alkot, képeket hív életre, de mégis a legfontosabb a ritmus, a rím, a zeneiség, amely könnyen továbbviszi, és észrevétlenül tanul közben.

Az óvoda a verset nem tanítja direkt módon a gyermeknek. Valami varázslat történik a csoportszobában; képi, zenei vagy más érzéket megcélzó történés, amire a gyerek felfigyel vagy odamegy, ahol a varázslat létrejött. Az óvónő verset mond, s közben zene szól, kép vagy báb hívogat, esetleg játék készül vagy egyéb. A gyerek utánozva a szeretett óvónőt, önkéntelenül mondani kezdi a verset. Mondja egyszer, kétszer, sokszor, a többiekkel, a társával, majd egyedül is akár. De lehet, hogy nem mondja, és oda sem megy, de hallja, s közben a terem másik felében játszik. Lehet, hogy a következő ismétléskor már megszólal ő is, és próbálgatja. Nagy boldogság, amikor rájön, hogy kigurulnak belőle a sorok, a versszak, a vers, s a környezetéből pedig az elismerés. És így megy ez máskor is. Szereti, ha humoros, ha rímes, ha képes és ha állatos, vagy ha csak életes a vers. Legfőbb közvetítő a lüktetés, a rím. Emlékezete pedig határtalan. Szinte észrevétlenül szívja magába, s hatalmas személyes varázslatot él át.

Három hónapja járnak oviba a 3-4 évesek, s már több mint 20 verset ismernek. Szinte a környezetük minden tárgya, történése, állata, virága, s az óvoda ünnepei is arra késztetik, hogy mondja, mondja, csak mondja… Ez az ébredő, születő ÉN kompetenciája, eredménye, melytől még erősebb, örömtelibb ÉN lesz belőle. Mondja, s a MÁSIK öröme és büszkesége is nő. Így erjeszti az ÉN a MÁSIKat, a MÁSIK az ÉNt.

Mivel foglalkozol még azon túl, hogy szereted a gyerekeket?

Jelenleg egy féléves alkotói szabadságon vagyok itthon, hogy megírjam a családterápiás tapasztalataimat is felhasználó Családpszichológia című könyvet. Így most csak jó dolog történik velem. Végre átadhatom azt, amitől talán mások jobban működnek majd, mint eddig, és közben át-átszaladva az óvodába, ahol megszólal a zene, s a szó zenéje, mely pihentet, felold, segítve most engem. Töltekezem bennük és általuk, hogy még többet és könnyedebben adhassak a velem élő 94 éves édesanyámnak és az én kis-nagy lányomnak, Lillámnak.

További munkádhoz kívánok neked jó egészséget, kitartást és egy kicsit hadd legyek önző: azt kívánom még, hogy minél több kisgyermeknek szerezz boldog pillanatot az én verseimmel és meséimmel is.

Nagy L. Éva
Forrás: Üzen a homok

Hozzászólások