,,Ősszel, amikor egy lámpás fénye elég ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat – valójában az emberi sors, az emberi helyzet misztériumát éljük át. A természet elalszik – s mi fölébredünk. Látszatra leszűkül életünk; bezárkózunk. De ez a kiterjedés nélküli hely – ahol szobánk áll, és lámpásunk világít – a “kör középpontja”. Valódi helyünk.

Mivel az ember, bár a természetben él, igazában a mindenség, az univerzum polgára. Mi több, az idő természetes folyamán túl az öröklété: Isten meghívottja. Valódi helye ezért jelképes. Látszatra egyetlen kiterjedés nélküli pont. Valójában az öröklét időtlen tágassága. Égessük lámpásunkat!”(Pilinszky János)

Neve maga szent költészet. Harminc év óta ismerem s láttam, hogyan érik bele névtörvénye küldetésüzenetébe. Azóta már teljességgel betöltötte-kitöltötte kozmikus missziója úrfényi űrét. Tökéletes (szinte tökéletes, lásd: a tök élete se tökéletes) bárány. Nem birka, nem bégető. Szelíd és gyöngéd és szeretetszomjas. Áldozatra-kiszemelt mitikus lény. Megadóan hajtja oda fejét az oltárra. Áldozatkészsége oltalmazza, áldja. De nem gyengeelméjű, nem oktalan.

Okosan mindent lát, s bízva a Gondviselésben hagyja rá gondját az égi erőkre, gondolatokra felszabadultan. És kincses, aranyló trezor is ő: Trézi és Rézi. Ősmélyi bányája elfeledett s kellően még meg nem élt archetípusoknak. Légyen ez anyaság, gyermekség, mátkaság vagy éppen számszakiság, betegszolgálat, háztartás. Teljes erőbedobással, gondosan, sohasem kapkodva, elmélyült beleérzéssel.

Maga a boldogság szemmel kísérni, ahogy személyisége egyre szebben bontakozik ki. Szerves egységben nemzetével, a keresztény kultúrával, Istennel. Tapinthatóan, foghatóan érezni-észlelni lehet közelében-mellette a Lelket, Animát, Athmant, magát a megtestesült Jóságot, de legalábbis a Jóra-törekvést. Nos, mindezekből ( s még mennyi mindenekből) kifolyólag avatott látnok és művész ő, vérbeli-hivatott író (sőt vaj!). Látnok, mert lát, mert alá-lát látomásosan a közönséges-mindennapi dolgoknak. Szívja tárgyak és jelenségek atomsugárzását, sejtsejtelmét.

Művész, mert megműveli percei-pillanatai gazossá lombosodó kör-kertjét. Lábal, hozzánk hasonlóan, a sokszor holdtalanul holdkóros létfeledés homályosságában, de felfigyel parányi parázsderengésre, s ráreflektoroz remek szeizmográfjával, szívével. Mert B. T. (mely betlehemi betéti társaság tagja?) szívével ír és szemével szigonyoz, észrevehetetlen. Utóbbi heteim legnagyobb, megrendítő, megrázó, könnyes és könnyed élménye volt pazar-pazarló regényének olvasata.

Úgy szőtte egybe jelenlegi külhoni sorsát kesernyés lányságával, véletlenek és ostorcsapások szálaival, ismeretségek-szerelmek tilalmas titkaival, hogy magam is nagyobbá, megtisztultabbá, tudóbbá válhattam tőle. Messze felülmúlta hírneves írósztárok képességecskéjét, tekintve meztelenségi szintjét, őszibarackhamvas őszinteségét. Szóval, valahogy letehetetlen volt letenni. Jobban mondva: le kellett tenni, olyan sugárzó súlyokkal sújtott. Hogy felvéve feltétlen érvénnyel vigasztaljon.

Remekmű? Nem. Több. Létlélek-napló. Látomás-lázgörbe. Örökkévalóság-rózsáskosárja. Persze, csak elhivatott olvasás-hívőknek. Csak olyanoknak, akik szívesen olvadnak bele a magánlét kohótörténelmébe, esendő események sorssodrásába.

Bárány Terézia szívósan küzdő embertársunk, aki szívjóságával apró-cseprő kudarcokon túli végső győzelemre született. Kútarcát emeli a sírkerti sikerességbe, segít beavatódnunk borzasztó boldogságunk misztériumába.

Hozzászólások