,,Magammal, veled, velük. Így együtt a fél világgal.
A tükörrel mindig szemben, Istennek sohasem háttal.” (Jagos)

Kedves István! Kérlek, mesélj magadról, gyermekkorodról, a lázongó ifjúságodról!

1974-ben születtem Orosházán. Gyermekkoromat meghatározta, hogy nem a szüleim neveltek, hanem az anyai nagyszüleim. Ennek ugyanúgy megvoltak az előnyei, mint a hátrányai. Az ifjúságomat intenzíven és szélsőségesen éltem meg. 15 éves koromra elértem azt, hogy az iskolából eltanácsoljanak, illetve hogy belülről is megtapasztaljam – ha nem is hosszú időre – a nevelőintézet „illatát”. Úgy vélem, konokságom és a kiszabott útban való hitem volt az, ami átvezetett ezen a korszakon is.

Hány évig éltél szülővárosodban, Orosházán, és mikor kerültél Hódmezővásárhelyre?

Másfél éves koromban hozott el nagymamám a szüleimtől, mert nem tudta már nézni azt, ahogy bántak velem. 35 éves koromig éltem Vásárhelyen, amit azóta is a Városomnak hívok. Itt talált rám az első szerelem, az első gyermekem, az első csalódás, az első sikerek, egyszóval szinte minden. A mai napig látogatom, élem a várost. 

Mikor jött az az ,,első szerelem” amikor a versek íze megérintette a lelkedet?

1989-ben, 15 évesen írtam az első versféleségemet. Ne kérdezd meg, hogy honnan jött az ihlet, mert már én magam sem tudom. Koravén vers lett. A visszaemlékezésről szól. 15 évesen ez talán egy kicsit morbid.

A családdal

István, nem tudom elmondani, de valami lelki nyugtalanságot vélek felfedezni csodálatos verseidben. Tudom, hogy ma boldogságban élsz feleségeddel, aki nem csak életed párja, hanem költőtársad is. Van két csodálatos gyermeketek. De valami mégsem kerek. Mi történt veled gyermekkorodban? Elmondod, vagy nem szívesen beszélnél róla?

Persze, szívesen elmondom, nincs mit takargatnom. Nem volt épp zökkenőmentes a gyermekkorom. Anyám olykor meglátogatott minket, és olyankor pokollá változott az életünk. Nem volt ő olyan rossz az első egy-két pohárig. Ma is ezeket az emlékeket nyögöm, beleértve az anyátlanságot, a fizikai és lelki fájdalmakat egyaránt. 
Ágival hatodik éve élünk együtt. Mondhatnám azt, késői szerelem, de még épp időben, hogy legyen még pár évtizedünk egymás oldalán. Ágival egymás részei vagyunk. Kiegészítjük egymást. Ő az íráson kívül még fest és fotózik is. Ami a gyerekeket illeti, úgy szoktuk mondani, hogy kettőnknek van három gyereke. Mindkettőnknek van az előző kapcsolatunkból egy-egy fiunk (Geri és Dávid) akik már 11 és 10 évesek, és hát ott van még a kis gyümölcsünk  Lél, Barnabás aki másfél éves. A nagy srácok nagyon jól viszonyulnak a kicsihez. Hál’ Istennek, megvan az összhang mindhármuk között.

Úgy tudom, hogy hosszú időre mégis abbahagytad az írást. Mi vagy ki vezetett vissza a költészet világába?

Igen. Huszonéves korom közepére kiégtem. Lelkileg és testileg egyaránt. Nem volt cél előttem. Úgy éreztem magam, mintha egy öreg ház összekent kárpitja lettem volna. Taszítottak saját gondolataim, sejtjeim, illatjaim. 2007-ben kezdtem el újra írni. Tipikus sablonos út vezetett az újabb íráskényszerig. Olyan lelki válságba kerültem, hogy az írás már a végső kétségbeesés volt. Aztán szépen lassan belerázódtam. Újra függő lettem. Hiszem, az írás olyan, mint a drog. Az ember legmélyebb bugyraiból, illetve a legkékebb egeiből táplálkozik.

Visszatalálásod szerencsével volt kikövezve, mert Kárász József díjat kaptál, és még az Irodalmi Kör egyik vezetőjének is megválasztottak. Mesélj erről is nekünk. A Kárász József Kör nem Hódmezővásárhelyen található?

Jól tudod, kedves Éva. Valóban Vásárhelyen található a Kárász József Kör. Bár mostanában Szegeden élek, nem tart vissza attól, hogy visszamenjek a régi műhelybe, ha időm engedi. Anno nagyon szívesen fogadtak. Megismerkedtem az akkori vezetőséggel, akiket a mai napig is barátaimnak tekintek. Fehér Józseffel, aki akkor a Kör elnöke volt, Haranghy Gézával, a mostani elnökkel és Arany-Tóth Katalinnal, aki velem együtt tölti be az alelnöki posztot. Kétszer nyertem Kárász József díjat. Mindkettőt 2010-ben nyertem. Az elsőt még tavasszal vers kategóriában, a másodikat ősszel egy prózámért. A mai napig büszke vagyok rájuk. Olyan emberektől kaptam, akikre felnézek.

A Dél-Alföldi Művészeti Kör alapítója, illetve elnöke lettél. Ez ugye Szegeden működik? Milyen minőségi munka folyik az általad vezetett körben? Ugye itt nem csak könyvkiadással foglalkoztok?

A DéeMKá az én gyermekem. Régi vágyam volt, hogy a barátaimmal létrehozzunk egy olyan művészeti csoportot, ahol az embereket a művészet baráttá, társsá kovácsolja, illetve hogy ihletforrásként használva egymást, különböző művészeti ágakat összekössünk. Szegeden, a lakásunkon alapítottuk meg öten ezt a csoportot, és így valóban lehet azt mondani, hogy szegediek vagyunk, ám ez így ebben a formában nem igaz. Én magunkat inkább regionális művészeti körnek tartom, hiszen a Dél-Alföld számtalan helyéről vannak tagjaink. Sőt ezt is kezdjük már kinőni, hiszen elértük már Budapestet, a Dunántúlt és Írországot is tagjaink által.

Úgy tudom, hogy már megjelent egy könyved, és készül a következő. Mondj nekünk erről is néhány szót!

Két kötetem jelent meg eddig és most készül a harmadik, ami egyfajta számadás lesz. Az első kötetem 2011-ben jelent meg a Neo-transzilvanista Irodalmi Páholy gondozásában, Made in az idők hajnalán címmel. A második kötetem Félresértett szavak cí
mmel látott napvilágot 2012-ben és hát most jön egy hosszú szakaszt lezáró verseskötet, amelynek a Múló percek sínjein címet adtam. Ebben 25 év versei lesznek elhelyezve, természetesen az én szubjektív szelektálásom alapján.

Mit jelent számodra egy-egy vers megírása?

Erre egy versemmel szeretnék válaszolni.

A vers (Jónás Tamásnak)

A vers: fogantatás. A vers: szülés.
Ébrenlét, álom, hófehér gyermek.
Évek között bölccsé törpülés,
megroggyant idő kényes kegyelme.
 
A vers szerelem. Vergődő szajha.
Anyámmá váló mágikus szavak.
Valami erő. Nem t’om mi hajtja.
Szelíddé váló elvérző vadam.
 
A vers gyötrelmem, kolduló titkom.
A legutolsó feltörő kétség.
Ma engedd, kérlek, borom meginnom.
Holnaptól szép leszek neked. Én szép.

Tudom, hogy már egy pár éve a 7torony Irodalmi online magazin egyik megbecsült tagja vagy. Milyen hatással volt költészetedre az ott töltött idő, a költőtársak verseinek megismerése, a saját verseid dicsérete, véleményezése, avagy a lektorok kifogásolása, ha egyáltalán volt ilyen?

Hogy megbecsült vagyok-e, azt nem tudom, hiszen a megbecsülést az ember nem magának osztogatja, hanem azt kiérdemelni lehet. Még nem jöttem rá arra, hogy megbecsült lennék, de az ellenkezőjére sem. Természetesen vannak olyan személyek, akikkel mondjuk úgy, jobb a viszonyom. Azt tudni kell, hogy én elsősorban a Poet.hu-n publikálok, ahol moderátor is vagyok. Viszont utána egyből a 7torony következik, ahol a szerkesztők miatt véleményem szerint jó kis műhelymunka folyik. Ebben elsősorban Nagy Horváth Ilona az, aki az élen jár, és véleményem szerint nagyon jól végzi ezen feladatát. Úgy mondom ezt, hogy anno napokat elvitatkoztunk egy-egy versen vagy soron, hogy kimenjen-e a főoldalra vagy ne. Adok a véleményére a mai napig is. Nem egyszer elküldöm neki még mostanság is a verseimet. Sőt a kéziratom digitális változata is megtalálható a gépén valamelyik mappájában. Végezetül, szeretem a tornyot. Úgy vagyok vele, mint a vándor, aki ismerős réten hajtja le fejét. Nyugodtabb álmokat hoz.

Hogyan képzeled el a hátralévő, mondjuk hatvan évedet? Szerinted ebből a sok remek versből, vajon egyetlen vers fent marad-e? Bekerül-e egy is majd egy iskolai tankönyvbe? Mit szeretnél, milyen álmaid, vágyaid vannak a költészet területén?

A válaszom az, hogy nem lesz hatvan évem. Most 40 vagyok. Örülnék már annak is, ha 25 évet kapnék ajándékba. Olyan sebességgel éltem az életem, hogy kizárt dolog, hogy megérjek 70 évet, nem hogy a százat. Valamilyen szinten biztosan fent marad egy-kettő. Esetleg azok, amelyek meg lettek zenésítve.  Itt az egyik: https://www.youtube.com/watch?v=c6e5EEih4r8

Ha iskolai könyvbe nem is kerülnek be a verseim, létezik egy verses antológia, amit tudtommal Erdélyben adtak ki pont azért, hogy a kortárs versekből is tudjanak táplálkozni az iskolai ünnepségekre készülő tanárok. Ebben a kötetben három verssel szerepelek.

Kedves István! A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, boldogságot, töretlen alkotókedvet. Kívánom, hogy minden álmod és vágyad váljon valóra. Legyen mindig elég alázat benned a költészet iránt. Legyen szerencséd, hogy sikeres szelet fogj ki a költészet tengerén!

Igyekszem, kedves Éva. A vitorlák kibontva már. Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné

2014. április 18.

Így lettem végül az

Tegnap ördögnek neveztek. Szárnytalan fenevadnak.
Halálba csoszogó szentelő papok. Sosem adtak
nekem semmit. Hitemet én ástam ki két kezemmel.
Uram minden nap vert, ha kellett: igennel és nemmel.
Téboly helyett az akarat volt, mi életben tartott.
Voltak csendes és még inkább dübörgő, konok harcok.
Magammal, veled, velük. Így együtt a fél világgal.
A tükörrel mindig szemben, Istennek sohasem háttal.
Mégis bőrömre tették azt a hatszázhatvanhatot,
amit Isten valaha egészen másnak szánhatott.
Így lettem végül az, kinek sohasem rendelt a sors.
Túl hamar lemegy a nap és túlontúl szoros a gyolcs.

Íme, vagyok

Ha most néznék szemébe a Végnek,
mondaná: Ezek a szemek égnek,
és látom benne élt negyven éved.
Mint vízben a nap: rétre csillanok.

Fényemben él mindaz, mi gyönyörű,
melyeknek talán Isten is örül.
Szétszórt és megtalált szerelmek,
felvállalt rabságaim szabadon.

Árnyaimat magam mögé csapom.
Volt mi volt, hagyom. Igen, otthagyom.
A kihűlt kezeknek szorítását.
Sorsom összepiszkolt démonjait.

Íme, vagyok. Ember, apa, férfi.
Barát, társ. Lesz, aki sose érti.
Két fiam az, ki végül leméri
negyven évemnek szórt szén-köveit.

Csillaghalál

Messze mentél. Túl messzire mentél.
Csak kellene nekem több is ennél.
Szavaid, a nyelved, a véres húsod.
A szádon kiszáradt, érdes rúzsod.

Messze mentél. Túl messzire mentél.
Én meg maradtam itt, felkent szentté.
És magam felé hajlik két kezem.
Jó, amikor vérzem. Ha vétkezem.

Messze mentél. Túl messzire mentél.
Hiányod fáj, mégis szebb a szebbnél.
Kerubok szeme kísért az úton.
Beléd szerettem alvadt tejúton.

A gyertyaszínű temető

A gyertyaszínű temető
csodákra képes:
előás és elás titkokat.

Mint kőszobor, úgy álltál ott.
Válladon galamb,
(Isten lássa lelkem)
hátadon szemem.
Már ittam eleget ahhoz,
hogy megszólítsalak és
elmondjam, nem találom halottaim.
Nem nézted, mi vagyok
(legalább is nem utaltál rá).
Mosolyod angya
linak tűnt
ott a gyertyák fénye között.
Itt vannak előtted –
mondtad, és én gúnyosan nevettem.
Igen. Minden nap előttem vannak.

Nem köszöntem, csak elfordultam
és mentem mámoros fejem után.
S akkor megláttam arcotokat.
Engem néztetek
fizetett márványfalakról.
Mind ott voltatok. Még ti is, kiket
más városban temettem el.
Ott voltam én is.
Szemem nem volt, csak
mély üreg.

Gyermekként zokogtam,
férfiként üvöltöttem
s mint öregember hagytam el
a gyertyaszínű temetőt,
ami csodákra képes.
Előás és elás titkokat.

nem történt semmi sem

kezemet kivettem zsebemből
és ajkadra tettem
csend
– lüktetés
a helyzet szagot
levet eresztett

kimerevített pillanat
öngyulladó kocka

néztél

meztelenné váltak
a rejtett pupillakertek

Hozzászólások