Kedves verskedvelő, irodalomszerető olvasóink! Csokorba kötöttünk néhány írást, hogy átnyújtsuk nektek karácsony ünnepe előtt. Valamennyi a karácsonyi ünnepekről, a vele kapcsolatos érzésekről, gondolatokról küld üzenetet az olvasóknak. Ezzel az ünnepi csokorral kíván a Montázsmagazin szerkesztősége áldott, békés, boldog karácsonyi ünnepeket az olvasóinak!

 

 

Radnai István (Szeged)

KOPOTT DÍSZEK AZ ALSÓ FIÓKBÓL

a karácsony kellékei közt
hó fenyő kisded
angyalok a nyitott ablakon át
a függöny félrelibben

négyéves arcodból fátyolos
fantázia meglát egy kisvonatot
apád a frontról három napra
hazalátogató ismeretlen

az angyalok elvonultak
nehéz szárnyuk még üveges ablak
maradt a valóság anyád nagyanyád

s az ismeretlen jövő viseli a keresztet
hány húsvét még a feltámadásig
de te a kék filcen nem az időt látod
nem katonavonatokat a bombák várhatnak még

körbe-körbe mondják egy életed van
abba is bár bár megvéd a pince
de most várj még a függöny előtt

még nem remeg a csillár és a gramofon
nem harsog katonanótát
még naiv mennyből az angyal

lelkek táncolnak már új karácsony előtt

hercegem aki az óramutatókat
nem hetven de százezer éve
és mégsem öregszel
egy percre ma megállítottad

pásztorok jönnek s háromkirályok
hajtogasd ki a papír-betlehemet

 
Varga Tibor (Kissomlyó))

VÉGSŐ GYERTYÁM

Már csak egy ünnepre várok:
Sorakoznak harsonások
az égbolt zenitje körül,
hirdetik végső örömül;

elindult már, aki megvált,
hangja szól az éteren át,
hamarosan megérkezik.
Szóljanak hát fanfárjaik!

Ám csak furcsa némaság van
itt, e parányi világban,
s kint a szélnek kajánsága.
Míg az ágakat cibálja,

azok meghajolnak szépen
végig az egész vidéken
hirdetnék tán; már itt van, itt,
végső gyertyám is kialszik.

 

Szepesi Zsuzsanna (Budapest)

KARÁCSONY TITKA

Puha dunna

takarója lett a tájnak.
Fehér csendjén
az angyalok földre szállnak.

Most a világ
karácsonynak titkát várja.
Gyertyafénytől
meghitté vált a szobája.

Fényes csillag
érkezésén minden örül,
áldott béke,
kalácsillat lengi körül.

Mély áhítat
ezüstözi a szíveket,
ajándékul
a kis Jézus megszületett.

 

Ruder Jana (Nagyatád)

KARÁCSONYI RÍMEK…

Karácsonykor nem fáznak a csillagok
szép fényükben fürdenek az angyalok
Énekelnek, körbe – körbe járnak
úgy örülnek a kis Jézuskának.

Énekükben benne van a hála
Kis kezüket kulcsolják imára
karácsonykor szóródik szeretetet
Kulcsold össze most a kicsi kezedet…

Kis Jézuska alszik puha szalmán
Gyertyák égnek a kis karácsonyfán
Vigyáznak rá odafent a csillagok…
Örömkönnyet ejtenek az angyalok.

Sok-sok ember mosolyog az égre
a teremtő nagy jóságát remélve,
hogy békesség lesz, nyugalom a földön
Hogy minden gyerek mindennap örüljön….


Fitó Ica (Kecel)

ADVENT

Lelkünk már készül
Nyílni az éjre,
Üstököst várja
Ünnepi díszbe’.
Boldog, kit érint
Titka imának,
Feltárul fénye
Szentháromságnak.
Isten ajándék Mária terhe,
Megváltó kisded
Készül a Földre.
Betlehem táján
Áhított csendben
Kisjézus eljön
Jászol melegben
Érted és értem.
Zárd a szívedbe!

 
Túri Zsuzsa (Svájc)

HÓESÉS

Kitépve az égi vánkost
csodával szórja a várost,
háztetőkön, fázó csendben
pala roppan, tündér rebben.

Fehér leple füsttel játszik,
ezüst haja sziporkázik,
békét hozott a hideggel
fakón köszönti a reggel.

Könnyű táncban, mint az álom,
kavarog a láthatáron,
varázslatban, titkot szőve
fátylat borít az időre.

Mennyből hulló apró pelyhek
ablakokra csipkét szőnek,
szőnyeg terül észrevétlen,
s tűnik el a messzeségben.

 

 

Fellinger Károly (Szlovákia)

KARÁCSONYI ÉNEK

Jászolban született a gyermek,
tán azért, hogy mindenki lássa,
hiszen a szegényember fia
nem léphet fényes palotába.
De oda a pásztorok mellé,
oda most beléphet bárki,
legyen az gazdag vagy szegény,
legyen az három királyfi.
És a kisded helyett egy angyal
éneke tölti be az estét,
s a pásztoroknak eszébe jut,
hogy a tehenük meg se fejték,
hogy mától Mózesnek istene
minden embernek örök áldás,
s a kisded, ki emlőért kutat,
maga a tiszta megbocsájtás.
Csillagok tárják az ablakuk,
kihajol belőlük a remény,
megváltónak hívja Jézusát,
akár egy jámbor pásztorlegény.
Hogy embernek ember a társa
és farkasa néki az önzés,
így szóla az angyali ének,
így zenge az égi köszöntés.

 
Hanyecz István (Svédország)

SZERETLEK, TÉL

Szeretlek, tél, mikor csendre int az éj
Mindent, mi fény, sötétségbe ejted
Jégvilág panoptikum kincsét rejted
Bár gyér napnak ereje, mégis remélj
Ez idő tájt dereng új felismerés
Téli csendnek békéje ez a lét
Halld e csendet, vedd élte örömét
Álmainkból tündéri felébredés
Tavasz, nyár, ősz csalogató szépek
De lám, engem a tél az, mi megigéz
Zúzmara zord világába képek
Csendes magány – óh, jég birodalma –
Télnek leple alatt zengjen ének
Csendben, hűséggel a Télnek adózva

 

 

Libor Zoltán (Kecskemét)

AZ OTTHON MELEGE

Csendben, szelíd melankóliával érkezett meg a délután aznap is. A fiú fehérre mázolt vaságyában feküdt az otthon alagsorában, az ápolóknak fenntartott szobák egyikében. A keskeny, rácsozott ablakon keresztül, hanyatt fekve nézte az alkonyodó tájat. Szerette az alkonyokat. Amikor a horizontról alábukó nap lángoló sugaraival búcsút int, hogy átadja helyét a hold pásztorolta csillagnyájnak a sötétbársony égbolton. Az alkonyatba hajló késő délutánok gyakran idézték fel benne kopott, komor szépségű pályaudvarok képét, amelyekből bizonytalan, kék sejtelemként indulnak el a felcsapódó gőzpárából a világ végén túlra tartó vonatszerelvények. A peronon felhajtott gallérú, hosszúkabátos, kalapos férfiak integetnek egy-egy vonatablakból kihajoló női profil után, aztán sarkon fordulnak és elindulnak. A vonatkocsikban gyermek, női és férfi testekbe zárva utaznak lelkek, sorsok a végzet végtelenbe vesző sínpárjain. A sötétvörös üléshuzatokból kíváncsi, fáradt, unott, élveteg szempárok bámulják a mellettük szaladó villanypóznákat vagy a lankákat, ahonnan a nyugodtan legelésző tehenek nemrégiben indultak haza, a szénaillatú, meleg istállókba.

A szénaillatú, meleg istállókba. Olyanokba, amilyenekben Ő is született. Egy másik Fiú. Akinek a születésére ma este emlékeznek. Ő itt, hanyatt fekve a fehérre mázolt alagsori vaságyban. Amely mellett, a bádogszekrényen viseltes Szentírás, bontatlan bor és gyújtatlan gyertya állt. Mások otthon. A családjaik, gyermekeik, szeretteik körében. Mint a munkatársai is. Ő önként vállalta az ügyeletet, hogy a családosok együtt lehessenek szeretteikkel. Neki nem volt családja, nem voltak szerettei. Neki a betegek voltak a családja. A betegek, akik itt, az otthonban laktak.

A mennyezetről egyetlen árva villanykörte lógott le, amelyet egy idetévedt, szőrös lepke dongott körül. A fiú hanyatt fekve nézte és hallgatta a lepkét, amelynek folyamatosan rezgő szárnyai fény- és árnyjátékot idéztek elő a fehérre meszelt falú pinceszobában. A fiú a betegekre gondolt, akiket szeretett. Szerette nézni őket. Különösen azt a négyet, akik éppen a fölötte lévő szobában laktak. Most is itt volt mind a négy, mert az állapotuk nem tette lehetővé, hogy hazamenjenek az ünnepekre. Meg a „haza” sem tette lehetővé, hogy ott töltsék a karácsonyt. A családjaik úgy gondolták, jobb nekik, ha itt maradnak. Mármint a betegeknek, természetesen…

A fiú szerette nézni őket. Amint némán ültek a szobájuk közepén, nagykabátban, a fűtetlen kályha körül. Amikor délelőttönként belépett, nem pillantottak rá, nem köszöntötték, egymáshoz sem szóltak, csak bámulták mereven a kályhát. Aztán egyszerre fémes kolompolás hallatszott, olyankor hirtelen felpattantak, és katonás rendben kisiettek a kórteremből. A folyosó megtelt betegekkel, akik komor határozottsággal tartottak a folyosó másik végében lévő ebédlőbe. Elfoglalták helyüket, minden szobának saját asztala volt. Farkasétvággyal, de szó nélkül ettek. Miután visszatértek szobájukba, újra körülülték a kályhát. Megint nem szóltak egy szót sem, de szemükben valami állati elégedettség homályos gyönyöre fénylett. Némán emésztettek, majd levetkőztek, bemásztak elfüggönyözött vaságyaikba és álomba zuhantak. Álmukban egy zöld hegyi tó víztükrét sötétnarancs fénnyel festette be az aláhulló nap sugárecsetje, a szemük belekábult a borzongó áhítatba, és látni vélték egy karcsú, fehér vitorlás álomtestét, amint ring a vízen, mint valami lustán pihenő madár. Vagy egy ezüstszínű, lágyan szertefoszló, könnyű fátylat láttak a szélben, amely céltalan pillangóként szálldosott a holdfénnyel megszórt fák ágai előtt. A fénypászmákban olykor megcsillantak a pillangó szárnyáról apró gyöngyökként szétröppenő könnycseppek. Ilyenkor hangosan felzokogtak, és a fiú felébresztette őket, hogy megnyugodjanak.

Amilyen csodálatos álmaik voltak a fiú barátainak, olyan szomorú volt az ébrenlétük. Volt közöttük mániás depressziós, aki egyszer dühöngött, máskor meg csak úgy sugárzott a boldog elragadtatástól. Volt olyan, akinek az öngyilkosság volt a monomániája. Akadt köztük epilepsziás, meg üldözési mániás is. Eleinte a fiú tartott tőlük, félt a tébolyaiktól, a némaságuktól, de ahogy megismerte életüket, mindinkább kezdett közel kerülni hozzájuk. Többször is látta, hogy ha egyikükön kitört a roham, az ápolók és az orvosok megérkeztéig a többiek viselték gondját némán, de olyan megértéssel, amilyet csak a közös sors tud kialakítani. Amelyik rohamában földre zuhant vagy tajtékzott, ahhoz a többiek rögtön odarohantak és együttes erővel, határozottan, mégis finom együttérzéssel lefogták. Az egyik kanalat dugott társa szájába, a másik a fejét fogta erősen, míg a harmadik elszaladt segítségért.

A fiú még mindig a villanykörte körül röpködő szőrös lepkét nézte hanyatt fekve. Kint egyre sötétebb lett. A pillangó dongása, az árnyjáték a falon meg a csupasz körte furcsa gondolatokat szült benne. A létre, erre a különös árnyjátékra gondolt, meg az élet villanykörtéjére, amelyet egyszer bizonyosan ki fog oltani egy végleges és elkerülhetetlen rövidzárlat. Átnyúlt a bádogszekrényre, kezébe vette az Írást, és szokása szerint találomra kinyitotta. „Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak. Mi mást akarnék, minthogy immár meggerjedjék.”

A lepke elhallgatott. A fal tisztán, árnyék nélkül nézett rá. A terv olyan világosan és egyértelműen állt előtte, mint egy matematikai képlet. A ház már mélyen aludt, amikor csendesen felkelt ágyából. A sötétben lebotorkált a szenespincébe, letérdelt, és összeszedett annyi szenet, amennyit csak bírt. Visszament, behevítette a feje fölötti szoba közepén a rozzant kályhát izzásig. A lángok pattogása fölébresztette az elfüggönyözött vaságyaikban álmodó betegeket. Csendben lopóztak ki barlangjaikból. Könnyes szemmel ülték körül a barátságos meleget adó kályhát, amely mellett egy asztalon felbontott bor, öt pohár és meggyújtott gyertya állt.

Nyugodt beszélgetésbe kezdtek. Világvégén túlra tartó vonatszerelvényekről, szénaillatú, meleg istállókról, karcsú, fehér vitorlásokról és céltalan pillangóként szálldosó fátylakról. A fiú boldogan nézte az arcokról visszatükröződő gyertyafény táncát a sötétben, és boldogan hallgatta az emberi hangokat, amelyek kopottak, rozsdásak voltak a hosszú némaságtól. Kortyolt egyet a borból, és a közelítő tavaszra gondolt.

 

 

 

Áldott karácsonyt kíván a Montázsmagazin szerkesztősége!

 

 

Hozzászólások