Kedves Borbála asszony, Borcsika! Kérlek, mesélj nekünk röviden a kisgyermekkorodról! Mikor és hol születtél, és hogyan telt el az első pár év az életedből?

1939-ben születtem Lepsényben, egy dunántúli kúriában. Ez nem kastély volt, inkább afféle udvarház. Édesanyám csodálatos otthonná varázsolta: magyaros stílusú, kényelmes berendezése kellemes otthont biztosított a családunk számára. Hat éves koromig ez jelentette számomra a földi paradicsomot. Nem is hiányzott más: volt két szerető szülőm, testvérem, s én megkaptam tőlük a biztonságot, amire mindenki vágyik.

Mi hozott fordulatot az életedben?

Hat éves voltam, amikor vége lett a második világháborúnak. Édesapám a háború alatt a Nádasdy huszároknál főhadnagyként szolgált. Nagyon vártuk haza őt, Sopronban találkoztunk vele. De nem örülhettünk neki sokáig, mert az oroszok egyik pillanatról a másikra elfogták és elhurcolták Oroszországba „malenykij robot”-ra. Négy évig volt ott.

Édesanyám Alsóperén, a bakonyi erdőkben egy vadászházban húzta meg magát velünk, a két lányával. Éltük a körülöttünk lévő parasztok szegény életét. Mindennapi betevőnket az erdőben kerestük meg: gombát, bogyókat, ami csak ehető volt. Nagy ünnep volt, amikor a falu népe az oroszok elől eldugott Babos nevű disznaját levágta. Mindenki kapott belőle, alaposan jóllaktunk.

Édesapám 1949-ben hazatért a Szovjetunióból. Vele könnyebb lett volna az életünk, ha nem lett volna a kolhoz, a beszolgáltatás, a kitelepítések. Bennünket osztályidegennek minősítettek, és el kellett hagynunk még a vadászházat is. Balatonalmádiba telepítettek bennünket, ahol édesapám a kőbányában követ fejtett, édesanyám pedig takarítónő lett. Nagyon sokat nélkülöztünk. Állandó zaklatásnak, megfigyelésnek voltunk kitéve. Nem játszhattam a korombéli gyerekekkel, mert rossz fényt vetett rájuk a származásom. Apát a rendőrök elvitték másfél évre.

A családunk szétzilálódott, igazi otthonunk nem volt. Az ’50-es évek kegyetlensége rányomta a bélyegét az egész életünkre. Főleg nekünk, fiataloknak hagyott mély nyomot a lelkünkben, de egyúttal tartást, elszántságot is adott.

Miért kényszerültél arra, hogy elhagyd Magyarországot? Mi történt a szüleiddel?

1956-ban 17 éves voltam. Én akkor már Budapesten éltem, valamilyen csoda folytán Honthy Hanna művésznő öltöztetőnője lettem. Itt végre volt mit ennem. A szüleimnek is sikerült letelepedniük Pesten. És akkor jött a mámoros forradalom! Persze, hogy én is az utcán voltam a többi fiatallal. Kenyeret, ételt osztottunk, láttam a halált számtalanszor magam körül. Apám is gyakran az utcákon volt velem. November 4-én mondogatta is szegény, hogy ezt a Nyugat nem engedheti meg, mármint az oroszok bevonulását és a forradalom eltiprását, de csalódnia kellett. 1957 februárjában éppen ő volt az, aki küldött, hogy hagyjam el az országot, mert féltett a megtorlásoktól, a reménytelen jövőtől.

Nekem eszembe sem jutott, hogy elmenjek. Dehogy akartam én elhagyni Magyarországot! Főleg az volt borzasztó, hogy a szüleimet ott kellett hagynom. Ők semmiért el nem mentek volna külföldre. Egy szörnyű hét után a barátaimmal illegálisan átjutottunk a határon Ausztriába. Lágerbe kerültünk, ahol még az is tetézte a nyomorúságunkat, hogy nem tudtunk németül.

Aztán lassan rendeződtek körülöttem a dolgok. Ismerősökkel találkoztam, akik beajánlottak egy színházhoz, majd egy bugyuta filmben kaptam főszerepet. Még színiiskolába is beírattak. Csak később jöttem rá, hogy alaposan kihasználták az arisztokrata származásomat, jó reklám voltam nekik. Nem lett volna rossz sorsom, de nagyon egyedül voltam. Borzasztóan hiányoztak a szüleim. Meg aggódtam is értük az otthoni körülmények miatt.

Ausztriában és Németországban ismert színésznő lettél. Mi vitt rá arra, hogy Párizsba menj?

Megismerkedtem egy francia fiúval, aki fényképész volt. A filmek világában találkoztunk és egymásba szerettünk. Megkérte a kezem levélben a szüleimtől, akik áldásukat adták a házasságunkra. Biztosan örültek, hogy révbe érek, lesz saját családom, lesz hová tartoznom. Párizs elbűvölt, jól éreztem magam, megszületett az első fiunk. A szüleim eljöttek meglátogatni, de csak úgy kaptak útlevelet és vízumot, ha lemondanak a magyar állampolgárságukról. Rettenetes trauma volt ez a számukra. Apám a honvágyba halt bele, a tudatba, hogy soha többé nem mehet haza. Úgy halt meg, hogy nem volt állampolgársága, sem magyar, sem külföldi.

Párizsban sokat nélkülöztél. Mit mesélsz el ebből az olvasóknak?

A férjemmel megromlott a kapcsolatom. Elindult világgá szerencsét próbálni Peruba, New Yorkba és egyéb helyekre. Ott maradtam Párizsban a kisfiammal. Képzettségem nem volt, bármilyen munkát el kellett vállalnom. Voltam mosogatólány, éjjeliőr, fogtechnikus, boltban kasszás, hullamosó. Gondolom, ez utóbbi magyarázatra szorul. Egy barátnőmmel sikerült megcsípnünk ezt a jól fizető állást, tudniillik sorba álltak érte. Boncoláshoz készítettük elő a hullákat, előtte lemosdattuk őket. Valamiből meg kellett élnem. Végül is annyi halottat láttam már addigi életemben, hogy különösebb megrázkódtatás nélkül túléltem ezeket az éjszakai műszakokat.

A könyveimben erről részletesen írtam. Érdekes, hogy a hullamosás hogy megragadja mindenkinek a fantáziáját, de még senki sem kérdezett rá arra, hogy miért loptam. Mert bizony loptam, amikor a kasszánál ültem a boltban. Néha nem ütöttem be egy-egy tételt. Nem sokat, csak kicsit-kicsit, hogy meg tudjak élni. Most ezt megélhetési bűnözésnek nevezném tréfásan. Nem vagyok büszke rá, de ha már írok az életemről, nem akarok hazudni, sem a dolgokat szépíteni. Ha valaki ír, legyen őszinte!

Hogyan rendeződtek a dolgaid Franciaországban? Mesélj kicsit a későbbi évekről is!

Egy szép napon megismertem a második férjemet, aki építész. Emlékezetes nap volt, július 14., a franciák nemzeti ünnepe, amit utcabállal ünnepeltek. Itt találkoztunk, megszerettük egymást és összeházasodtunk. Vidéken telepedtünk le, nem messze Párizstól. Megszületett a második fiam, az első akkor már 12 éves volt. 30 évig klasszikus balettet tanítottam, megszereztem hozzá a képesítést. Fiatal koromban a Vasasban tornáztam, nem állt távol tőlem a mozgás.

A gyerekeimet megtanítottam magyarul, kötelességemnek éreztem, hogy beszéljék az anyanyelvüket. Felnőttek lettek, már a saját életüket élik.

Hogyan tudtál megbirkózni a honvággyal?

Ha nagyon rám tör a honvágy, egyedül szeretek lenni a szabadban. Olyankor kiszellőztetem a fejem, járkálok egyet. Most már könnyebb, hogy szabadon jöhetek haza. De az elején nagyon nehéz volt a távollét.

Mikor tértél először haza Magyarországra, és hol élsz, amikor itthon vagy?

1973-ban kaptam meg a vízumot és hazalátogathattam. 34 éves voltam ekkor. Kétszer annyi, mint amikor elmentem. Jó volt találkozni ismerősökkel, megható volt látni gyermekkorom helyszíneit. Vettünk egy pincelakot a Balaton-felvidéken, és felváltva tartózkodunk Franciaországban és Magyarországon a férjemmel. A pincelak különösen nyáron jelent kellemes otthont. Szépen, magyaros stílusban rendeztük be, és tartjuk a kapcsolatot a helyiekkel. Segítünk, ha tudunk, közösséget formálunk, kitartást sugárzunk feléjük.

Rájöttem, hogy valamit tennünk kell, ha magyarok akarunk maradni. Hidat kezdtem el építeni országaink között, jobban mondva három ország között: Franciaország, Magyarország és Erdélyország. Francia csoportokat vittünk Erdélybe, hogy bemutassuk nekik a magyar kultúrát.

Inkább ezen keresztül ismerje meg a Nyugat a magyarokat, mint a sok képtelen vád és igazságtalan ítélkezés által, ami éri mostanában Magyarországot. Járom az országot, sok helyre hívnak előadást tartani. Gimnáziumokba is, ahol izgalmas feladat a fiatalok nyelvén megszólalni, rávilágítani a magyar történelem fonákságaira a saját életem történetén keresztül.

Most éppen az „Ízes élet” könyvbemutatóján vagyunk. Honnan jött az ötlet, hogy írjál, és mi a célod a négy könyvvel, amelyet már kiadtál?

Mind a négy valamiképpen az életem történetét dolgozza fel, és vele együtt Magyarország történelmét is. Ez utóbbi, az Ízes élet látszólag egy szakácskönyv, de életem epizódjaihoz rendelt ételekkel. Könnyed elbeszélő stílusban megírva, ám fajsúlyos mondanivalóval dúsítva. Könyveimben a múltról tájékoztatom a magyar olvasókat, és próbálom megtanítani őket arra: rendületlenül bíznunk kell abban, hogy megmaradunk.

„Levegő nélkül nem lehet, művészetek nélkül nem érdemes élni.” Kitől való ez az idézet?

Nádasdy Ferenc unokabátyámtól származik. Annak idején ő örökölte szüleitől a nádasdladányi kastélyt, ami a háború alatt igen tönkrement az itt állomásozó orosz katonák jóvoltából. 1994-ig a Honvédelmi Minisztérium birtokában volt, és üresen állt, szörnyen lepusztult állapotban. Végül az állam műemlékké nyilvánította, unokabátyám vezetésével pedig létrejött a Nádasdy Alapítvány és Akadémia, amelynek Ferenc lett az elnöke.

Ez egy nemzetközi nonprofit szervezet, mely a művészetek és környezetünk ápolásának védelmére jött létre, és Kanadában, Magyarországon és az Egyesült Államokban működik. A magyar kulturális örökségből, valamint a nyugati országok környezetvédelmi tapasztalataiból táplálkozik. Az alapítvány magas színvonalú programot kíván nyújtani tehetséges, diplomás fiatalok számára, akik valamilyen művészeti ágban vagy a környezetvédelem területén folytatnak tanulmányokat. Szeretnék előmozdítani a világ élvonalbeli személyiségeinek együttműködését.

Mostanra gyönyörűen megújult a kastély külseje, csodálatos tudor romantikus stílusú épület látható a romos kastély helyén. A belső lakosztályok egy részét is szépen felújították. Állandó és időszaki múzeumi kiállítások láthatók benne, konferenciákat, szimpóziumokat rendeznek. Bár a felújítási munkák folytatódnak, hiszen sok pénzre lenne még szükség például a csodálatos arborétum és a park rendbetételére, azért várjuk a kedves látogatókat a Nádasdyak ősi fészkébe.

Kire emlékszel vissza a legszívesebben, kire vagy büszke az őseid közül?

Talán leginkább dédapámra, Nádasdy Ferenc grófra, ő alapította a nádasdladányi kastélyt is. 1873-ban kezdett itt nagyszabású építkezésbe. Művelt arisztokrata lévén, 25 ezer darabos könyvtárat hozott létre, és híres mecénása is volt a kulturális életnek.

Megalapította az első Nádasdy Alapítványt. 1857-ben irodalmi díjat létesített, melyet az MTA-nál letett 5250 forint kamataiból a legjobb elbeszélő költemények szerzői kaptak meg. Arany János erre a pályázatra írta meg híres eposzát, a Buda halálát.

Milyen jövőképed van saját magad és Magyarország számára? Van-e jövőnk a népek tengerében?

Ez rajtunk is múlik, hogy hogyan reagálunk a nehéz idők történéseire. Mi, magyarok, nagyon egyedül vagyunk a világban. S valahányszor fölemeljük a fejünket, mert bátrabbak merünk lenni, mint mások, el akarnak tiporni bennünket.

De mindig érdemes helytállni és nem beleolvadni a gépezetbe. Jusson eszünkbe, hogy Magyarország ugyan egyetlen ellenségét sem győzte le, de azoknak minden csapását túlélte. Ez a mostani pénzbirodalom sem fog örökké élni.

Weninger Endréné

2012. november 21.

Hozzászólások