125 éve született Hidas Antal – Csaknem hat évtizede vetette papírra a XX. század nagy gondolkodó költője, Illyés Gyula a maga négysornyi és legismertebb, mondhatni legklasszikusabb szállóigéjét: 

„A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan. Eléri még vajon a mi nemzedékünk, hogy egy jó munka mind e nemcsak külön-külön, de más és másként is szóló sípot egyszer ismét összehangolja, illetve az eldugulást megszünteti?”

Igen, a talán legillyésibb gondolat ez. Ám, különösen a rendszerváltás, immár bizony lassan 35 év óta valahogy megcsonkítottan sikk ezt idézgetni. Illyés ugyanis – pár sorral lentebb – ezt is hozzátette:

„Volt egy hatodik síp is. A munkásmozgalom emigrációs szépirodalma.”

Az idézet helyére úgyszólván sose szokás hivatkozni. Mondjuk már meg végre annak a mégiscsak fontos és megkerülhetetlen Illyés-esszének a címét, amelynek a legelejéről vettük mi is bevezető idézetünket, sőt amelyre célozva adtunk címet jelen megemlékezésünknek: „Hidas Antal és a többiek”. Félreértés ne essék: az „élen” szóval sem összefogó vezérszerepet nem kívánunk Hidasnak tulajdonítani, sem pedig színvonal dolgában nem állítjuk a legeslegjobbnak járó piedesztálra. Maga Illyés Gyula ad kulcsot a kezünkbe, miért is emelte ki mégis Hidas személyét az író vagy költő emigránsok közül:

„Közülük én Hidas Antal személyét és munkásságát ismerem legrégebbről, legbehatóbban.”

Aki élen fújta ama "HATODIK SÍP"-ot... - 125 éve született Hidas Antal

Hidas Antal – eredeti nevén Szántó Gyula – 1899. december 19-én egy nagycsaládos cipészmester gyermekeként született Budapesten. Tanulmányai és munkáskénti önképzése folytán alakult ki tudatos írói, költői, műfordítói szerepe, hivatása. Az ismert történelmi körülmények folytán 1920–23 közt Szlovákiában élt, majd visszatért Magyarországra. Első verskötete 1925-ben jelent meg. Ez évben a Szovjetunióba emigrál. Nem kell letagadni: 1926-tól a Magyar Forradalmi Írók és Művészek Szövetségének titkára, a nemzetközi Forradalom című lap szerkesztője. Ekkor már publikál – és nem csupán / csakis idegen nyelveken, jóllehet munkái ekkor kizárólag külföldön kaptak kiadót.

A II. világháború után, tudjuk, számos ismert vagy kevéssé jelentős írónk települ haza. Bár jóval később, de Hidas Antal is végleg hazajön. Költői kötetei jelennek meg végre; a közönség is megismerkedhet regényeivel. Feleségével, Kun Ágnessel afféle kultúrmissziót hajtanak végre: szovjet, főként orosz műveket fordítanak nyelvünkre, illetve kitűnő nyelvi tudásuk folytán sokat tesznek azért, hogy az Unióban megismerjék irodalmunk színe-javát, főleg Petőfi Sándort. Hidas Antal 1980 elején hunyt el, 80 évesen,
Az idős Hidas Antal, a nagy idők tanúja szívesen adott interjút. Sommás, tanulságos vallomásaiból méltán idézhetünk. Amikor egy riporter arról faggatta: „Milyen hatással volt alkotómunkájára a Magyarországtól való távollét?”, többek között azt mondta:

„Ha jól meggondolom: sohasem éltem távol. Alig van írásom, amely ne Magyarországról szólna. Egy-két kisebb dolgozaton kívül – bár megtanultam oroszul – mindent magyarul írtam. Verseimről nem is szólva, regény-trilógiámat (Ficzek úr, Márton és Barátai, Más muzsika kell), benne a pesti külvárosokat, utcákat, házakat; a magyar erdőt, a kőporos országutat, a Dunát, a »hervad már ligetünk«-et; a gyermek- és ifjúkoromat; a »sósabbak itt a könnyek«-et sohasem tudtam volna itthon úgy megírni, mint ottan, ahol minden magyar szót, kifejezést, képet, múltat és jelent a honvágy hangos szívdobbanása kísért. […] Egyszóval: a távolélésnek – bár senkinek sem kívánom – voltak előnyei is.”

Érezzük, e vallomás mennyire egybehangzó mindazon hasonló sorsúakéval, akikre az utóbbi években emlékeztünk. Hiszen csaknem így szólt a szintén emigráns Lányi Sarolta, Lengyel József vagy éppen Balázs Béla a hazáról és persze az anyanyelvről. Természetesen Hidas Antalnak is föltették az idevágó, igen válaszra váró kérdést: „Hogyan tudta megőrizni a magyar nyelvet?” Íme Hidas őszinte válasza:

„Noha semmi sem áll távolabb tőlem, mint a századunkban patologikussá vált öntúlértékelés, mégis: a harmincnégy évig tartó emigrációmban gyakran emlékeztem Mikes Kelemenre, aki végül már »egyedül hallgatva tenger mormolását« meg tudta őrizni az Erdély-ország adta kincses, magyar nyelvet, holott neki az sem volt, ami nekem – szomorú szünetekkel – megvolt: magyar könyvek, folyóiratok, rádió, amely – ne bolondozzunk! –az élő magyar nyelvnek (mesterelőadókra gondolok) föl nem becsülhető gondozója. Ezer és ezer kilométerről szólt hozzám, jött be, ahol laktam, a szobába. Nekem a magyar nyelv bőröm, más bőrbe bújni sohasem akartam. (Nem mondom el: volt olyan idő, amikor egy picurka magyar dal nagyobb emóciót váltott ki bennem, mint Shakespeare királydrámái együttvéve.)”

Álljon itt még néhány rövidke gondolatmorzsa Hidasnak részben a hagyatékában talált jegyzetlapjairól. Aforizmák, talán szállóigeszerűek egyúttal. A halállal szembenéző idős ember bölcs humoráról, ám valahogy mégis játszadozó-játékos nyelvi leleményéről vallanak:

„– Nem kell fékezni azt az embert, aki egy félszázadnyi korszakot előre tud emlékezni.
– Egyre nyugtalanabbul keresik az emberek a nyugalmat.
– Remény nélkül nincs félelem.
– Tűzhányó voltam egész életemben, s inkább meghalok, semhogy átváltozzam elhagyott kőbányává.”

Hidas Antal írta a „Vörös Csepel” induló szövegét. Aligha ezért emlékezünk rá. Ugyanő írta a legrövidebb létösszegző verset is: „Ősz. / Mész. / Kész.” Évfordulója valamiképp arra int: az irodalom, leginkább az anyanyelv terén aligha szabad „a múltat végképp eltörölni”…

 

Holczer József

Kapcsolódó cikkeink