Az ember sosem gondolkodik ilyeneken, amikor éppen csinál valamit. Aztán kialakul minden. Olyan lesz, mint az ember maga. Lehet a komolyzenét is bohém módon űzni, s a ragtime-ot, jazzt is komolyan. Sőt kell is. Mindkettőt így is, úgy is. Hülyének is csak halálosan komolyan érdemes lenni. S komolynak is csak úgy, ha belül az ember gyerek marad.

Mondjon valamit komoly hegedűtanári énjéről, a tekintélyes pápaszemes pedagógusról, a komolyzenei közéleti emberről!

Hogy komoly lennék? Tudok az is lenni, az biztos, hogy ha egy Bach-műről, vagy egy-egy beethoveni sforzato betartásáról van szó, akkor könyörtelen vagyok. Ott nincs helye kecmecnek. De azért rideg fiú sosem voltam, nem hiszem, hogy félnek tőlem a tanítványok. Igaz, mondták már, hogy amikor nem kiabálok, csak nyugodtan kiosztom őket, az félelmetes tud lenni. De azért ilyen ritkán van. Akkor biztos meg is érdemlik. A komolyzenei közéletből egyébként kezdek kivonulni, már ami az ilyen-olyan tisztségeket illeti. Elegem volt a gittegyletekből (voltam ilyenben országos szinten is), helyette jobban esik a tanítás, akár a Kodály Iskolában, akár a Debreceni Egyetemen.

Szóval, Tamást körülvették profi zenészbarátok, és a belőlük alakult Jazz Band bejárta az egész világot, nagy sikert aratva. Kik vannak a csapatban és merre jártak 1985 óta?

Lázár Miklóssal ketten vagyunk meg az ősalapítók közül. Falusi Frédi dobosként a bátyját váltotta még 1987-ben. Török Józsi tubásként csatlakozott hozzánk egy évvel később, azóta bőgőzik is. Lebanov Józsi 1993 óta trombitál nálunk, 1997-ben pedig Korb Attila jött harsonásként, pár hónapig az alapító tag édesapjával együtt is játszott. Azóta ő zongorázik, kornettezik, énekel, megfúj mindent, amit lehet. Ráadásul világszínvonalon. (Ezt nyugodtan írjuk le, akkor már nem tiltakozhat.) Mátrai Zoli volt a következő 2000-ben, klarinétozik, szaxofonozik és szintén mindent vállal. Bátyja, Gyuri, 2001-től bendzsózik, gitározik a Bohémban, azóta változatlan a csapat összetétele.

Járni jártunk mindenfelé, külföldön először 1987-ben, aztán a ’88-as drezdai fesztiválon találtak ránk holland és német menedzserek, akkor kezdtek el minket fesztiválról fesztiválra körbeadogatni. Játszottunk szinte az összes fontosabb fesztiválon, Európában 16 országban léptünk fel. Az Oslo Jazz Festival, a Pori Jazz, a Montreux Jazz Festival és a JazzAscona meghívására külön büszkék vagyunk. De régebben sokat játszottunk Berlinben, még a Schauspielhausban is, a német fesztiválokon nem volt ritka a 3-4 ezres közönség, a legtöbb Drezdában volt, 15 ezer ember. De többet játszottunk hangulatos jazzklubokban, az utóbbi időben Angliába hívnak minket előszeretettel és a hollandok is ismét felfedezték a zenekart. Kanadában kétszer jártunk, Amerikában eddig ötször.

Milyen meggondolásból jött létre a Bohém Trió, amely sokoldalú, változatos és persze bohém?

Egy amerikai meghívásra. Az ok prózai: nem tudták kifizetni a teljes zenekart. A négytagú Bohém Trió + 1 pedig egy német lemezfelkérésre jött létre. De alapvetően mindig a nyolctagú formációt preferáljuk.

Nagyon sok díjat kaptak személy szerint is, a Jazz Band és a Trió is. Melyikre a legbüszkébb?

Semelyikre és mindegyikre. Voltunk első helyezettek kétszer a Dixieland-zenekarok országos versenyén Salgótarjánban, kaptunk eMeRTon-díjat az “Év jazzegyüttese” kategóriában, két éve pedig Megyei Prima-díjasok lettünk. Én pedig első díjat nyertem a Sedalia Rag c. számommal a Scott Joplin Nemzetközi Ragtime Zeneszerzői Versenyen Amerikában. De nyert díjakat Korb Attila is egyénileg is és a Little Jazz Banddel is. A díjaktól nem lesz jobb senki, nem ezen múlik a minőség. Persze jól esik, meg hát egy sorral hosszabb lesz majd a szöveg a honlapon. Vagy esetleg elcsodálkozunk, hogy jé, ilyen gyenge volt a mezőny?

Létrehoztak egy Bohém Klubot, rendszeresen játszanak Budapesten és Kecskeméten is, hatalmas rajongótáboruk van. Web-shopjukban CD-ket, pólókat és egyéb ajándéktárgyakat árulnak. Úgy tűnik, karrierjük csúcsán vannak, a hatalmas népszerűség mégsem rontott Önökön semmit: Ugyanolyan kedvesek, vidámak, közvetlenek, s még a pesszimista embereknek is visszaadják az életkedvüket a fellépéseiken. Hogy csinálják ezt?

Hát először is baj, ha ez karrierünk csúcsa. Az a jó, ha nincs csúcs. Megy mindig előrefelé. Nem föl, nem le. Persze, érzünk mi is minőségi különbségeket, de alapvetően van egy változás, s ugyanakkor egy állandóság is. Ettől maradunk ugyanolyanok. Egyébként talán az is baj, ha karrier van. Persze, kitűzünk célokat, irányokat, amiket próbálunk tartani, de az régebben időről-időre felvetődött, hogy legyünk-e profik. S végül mindig leszavaztuk. Ha csinálni kéne a megélhetésért mindenáron, valószínűleg nem maradna meg a spontán öröme a együtt zenélésnek, a közönségre való reflektálásnak.

A komolyabbik énjének felidézéséhez csak két kezdeményezésüket idézem: Mosolygó Kórház Alapítvány és a Kecskemét Kultúrájáért Alapítvány. Mondana ezekről valamit?

Az első könnyű: régebben állandóan kaptunk felkéréseket jótékonysági fellépésekre, de nehéz volt a búzát az ocsútól különválasztani, s nekünk is csak keserű volt többnyire a szánk íze, ha ilyesmit elvállaltunk. Aztán rendet tettünk: egy ideje (talán hat éve) minden évben karácsony előtt mi magunk szervezünk jótékonysági koncertet egy általunk kiválasztott, arra érdemesnek talált szervezet, alapítvány, egyesület részére. A legkevesebb talán 120 ezer Ft volt, a legtöbb 600 ezer, de a lényeg az volt, hogy felhívjuk a figyelmet bizonyos ügyekre, meg egyáltalán az összefogás, a segítés, egymásra való odafigyelés fontosságára. Legutóbb decemberben a Mosolygó Kórház Alapítvány volt a kedvezményezett.

A másik az félig álhír, mert nem magához az alapítványhoz van közöm. Tavaly alapítottam egy díjat a Kecskeméti Kultúra Mecénása néven, amit akkor a Bohém Fesztiválon adtam át Tormási Attilának, de szerettem volna, ha ez nem a Bohémekhez lesz köthető, s hozzám sem annyira, ezért kérésemre a Kecskemét Kultúrája Alapítvány éves gálaestjén volt az idei díj átadása, amit a kecskeméti kulturális szféra képviselőinek szavazatai alapján Versegi János kapott.

Március 22-24 között Nemzetközi Bohém Ragtime & Jazz Fesztivált rendeznek a Kecskeméti Kulturális és Konferencia Központban. Hányadik alkalom lesz ez a fesztivál életében, és kik lesznek az idei év meghívottjai?

Ez a sorban a huszonkettedik nemzetközi fesztiválunk, de előtte szerveztünk már hat hazai seregszemlét, szóval tulajdonképpen huszonnyolcnál járunk. Igazi sztárfellépő lesz a New York-i fekete énekesnő Catherine Russell, aki ma a legkeresettebb hang a klasszikus jazzben. Ő velünk énekel majd. A világ leggyorsabb kezű (és egyben legjobb) bendzsósa, a japán Ken Aoki elsősorban a Hot Jazz Banddel lép fel, de játszik szólóban és a zárókoncerten velünk is. A ragtime királynője, a kanadai Mimi Blais már ötödször lép fel Kecskeméten, míg az igazi mocsárszagú, autentikus bluest játszó svájci csapat, a Marco Marchi & the Mojo Workers először. Ők nagyon jó legények és amellett veszettül bírják a pálinkát. Smile Vendégünk lesz még a német trombitás, Herbert Christ is.

Van-e egyéb hobbija, például versírás vagy hegymászás? Melyikről milyen mértékben igaz a hír?

Csinálni sok mindent szeretek, időm kevesebb dologra van. Versírásról nem beszélnék, írásról inkább, de azt állandóan művelem. Ha nem Bohém JazzMagazint szerkesztek, vagy netán komolyzenei cikket írok, akkor néha kijön belőlem egy mese, vagy valami hasonló szösszenet. Vers? Vénám lenne hozzá, de inkább rigmusokat termelek és képes vagyok a legkomolyabb témákból is csúfot űzni és a szerelmes versnek induló patetikus költeményből is groteszk tréfa lesz a végén valami felbuggyanó szóvicc miatt. Kirándulni kellene valóban többet, a Kilimandzsáró nyolc évvel ezelőtti megmászása óta szinte csak sétafikáltam néhány erdőben. A foci, az bármikor jöhet viszont. Olvasnom azért többet kellene…

Weninger Endréné

A Bohémfesztivál vendégei:

Hozzászólások