Porta

Akkoriban egy nagyvárosban laktam. Egy öreg lakást béreltem, a mittudomén hanyadik emeleten. Rám bíztak egy rokon-féle kisfiút, aki éppen akkor nem lakhatott otthon. Némán és illemtudóan szenvedett. Sajnáltam őt, de eközben már sejtettem, hogy az a kisfiú én vagyok.
Elindultunk hát hazafelé. Erről egy kopott borítós, hosszú regény szól.
Elértem a falu végére, majd elhagytam az utolsó házat is, amelyben csak egy
csupasz villanykörte világított.
A határban járok. Rám sötétedett. Nemsokára hazaérek.
Igyekszem az apámhoz és az anyámhoz, akik a házban, egy emlékekből összetákolt asztalnál már várnak rám. Ezek nemcsak az én emlékeim. Szüleim, nagyszüleim, dédszüleim, minden apám és anyám emléke tart most velem hazafelé.
Nemsokára hazaérek, asztalhoz ülök, megvacsorázom. Az anyám eközben fogja a kezem, az apám pedig múlt regékbe réved.
Aztán vetett ágyba fekszem, és végre, végre elaluszik a világ.

Ők

Mikrotereink zsongásában születtek.
Majdnem ott élnek, ahol mi.
Pillanataink között, a fúgák légterében játszadoznak parázs erekkel.
Sokan vannak.
Szeretnének tőlünk énekelni tanulni.
Vigyázz, hová lépsz, ha eltévedtél.

Hajnalodik

Hajnalodik. Egyetlen hosszú lélegzet a mindenség. Elevenné mégis csak a gondolat teszi. Talán semmi sem élne, ha most nem hajnalodna.
Közeledem a ház felé. Hirtelen megrettent az ötlet, hogy nem tudom, hol vagyok, és mi a nevem. A következő pillanatban inkább már csak szórakoztat ez a gondolat. Felnézek a csillagos égboltra, s egészen megnyugtatom magam a növények illatával és a természet testének halk roppanásaival.
Ahogyan kilépek a lombok térárnyékából, egy karcsú űrrakéta képe késztet arra, hogy mégis inkább tovább gondolkodjam. Újabb játékba kezdek: ez a Föld, vagy a Mars, vagy egy másik bolygó? Sajnos tényleg nem emlékszem. Félek. Elálmosodom.
Esteledik vagy hajnalodik.

Eszmélés

Lélegző várfokok között
egy álom rohangál. Az én lábaimon.
Kalandok emlékzászlóit hozza most hárommillió mosolygó ember. Tavakat is hoztak a hátukon. Meg mindenre jó, barna krémet.
Sokan mégsem jöttek el. Tornyokat fényeznek, ezért nincs idejük.
Csak egy táncol a hárommillióból… és csak ő nem meztelen. Talán azért, mert ő a legszebb.
Vértelen az ég, ünnepel az egész csapat. Lufikat töltenek meg meleg cukorral és tarka kavicsokkal. Nevetnek, amikor kiszakad egy lufi. Nem baj, van másik… s a cukor sem fogyott még el.
Egy féllábú nekiszédül egy fának. A fa kidől. A gyökerek közül lepkék rebbennek fel a lélegző várfokok közé, ahol ólomlábakon egy álom rohangál.
Most mindenki megérti: meg kell halni.
Lufi-darabkák, a tó tócsái, cukorkupacok. Nagy menet volt.
A föld alatti állomás zsúfolásig megtelt. A vonat beállt, az emberek felszálltak, a vonat elindult. Fölfelé és lefelé. Megint kiszakadt egy lufi.
Cukor és kavicsok egy vonat padlóján.

millenium.hu

Meleg este, meleg estében fények a horizont alig látható vonalán. Csendes zajok, illemtudó illatok mosolyognak egy falu nélküli falu sok-sok szagán. Valami nagyon zsong mögöttem, egy fa botlik balra-előre.
Besötétedett megint. Lassan. Semmi sem tud a számokról. Nem akar megfürödni az este az este képében.
Be megkongatnék most egy tőlem távoli harangot.
Be rínék, be nevetnék teli szájjal, szívvel, szemmel. Térdig ér valami végtelenbe nyújtózkodó késő nyári késő este. Szél fúj, fel a hegyekbe. Álmokat a hajamból, fel, a még nem estébe. Fel, simogatni, fel, ölelgetni, fel, meghalni, nagy-nagy szeretettel, gyöngédséggel, türelemmel.
Öreg-borba-fulladóst játszik két, fogatlan, elaggott kéz, festett szemű kezek. Magáról beszél a kút mellett a diófa. A sötétben. Ráadásul már régen ki is vágták. Mégis ott áll.
Engem is kivágtak.
Ikea fotelban ülök a magyar alföld közepén és ropit eszek lecsóval.

Ne bújj el

Keresem a magam poklát, s ha egyszer megtaláltam, akkor ragaszkodom hozzá s befészkelem magam. Jó mélyen, még akkor is, ha fáj. A nyugalom, a csend és a harmónia lassan-lassan megőrjít. Kellenek a gépből, húsból, füstből való szörnyek.
Jó a földben, mélyen, minden oldalról préselve, de csak akkor, ha folyton reng a föld. Akkor, ha minden él, fölfelé tör, s gyorsan elpusztul. Ebben a világban körös-körül, mindenütt föld van, jól ledöngölve. Pedig senki sem döngölte le. Mindig is ilyen volt, s én mindig is benne voltam: egyedül. Egyedül, de nem magányosan, mert magányos csak akkor lehet valaki, ha a legkisebb lehetősége is megvan arra, hogy ne legyen az.
Itt nincsenek szomszédok, kérem szépen. Soha nem voltak. Soha nem is lesznek.
Nincs rá szükség.
De van egy színes könyv a hátam mögött. Én dobtam oda. Virág lett belőle. Aztán földdé vált. Most már csak áram. Kúszó, csordogáló, fekete, szagtalan. Folyton róla álmodom.
Mindenki keresi a poklát, s amíg meg nem találja, addig élő és rejtélyes ellenség rág belül. Az egyszer már megtalált pokol azonban nem csinál semmit, hiszen a megtalált pokol csak föld. Csak föld, tudod?

2013. július 29.

Hozzászólások