Írogatni középiskolás koromban kezdtem azokról az eseményekről, amelyek körülvettek, megéltem, s valamilyen véleményem volt róluk. Egy-két mondat, széljegyzet a füzet vagy a könyv szélén illetve hátlapján, vagy néhány „fecnin”. Ez a szokásom kisebb-nagyobb megszakításokkal végigkísérte életem, ma sincs ez másképp. Elsősorban családomnak, na és kicsit magamnak is írok, remélve, hogy néhány gondolat tanulságul szolgálhat másoknak is.

A „VISSZANÉZEK”, ”VOLT EGYSZER EGY ISKOLA”,”KIEGYEZÉS A SORSSAL” című könyveim valós életképek, az „ÁLOM ÉS VALÓSÁG” és a „GONDOLATOK EGY NAPLÓBÓL” c. könyvek verseket tartalmaznak. Ezek kis része olvasható az interneten, irodalmi portálon (POET-en, 2 éve), vagy közösségi portálokon, antológiában. (E-könyvek nem kerültek kiadásra). 2012-ben a Batsányi-Cserhát Művészkör pályázatára beküldött verseimet ART- díjjal jutalmazták.

Részlet a Kiegyezés a sorssal c. könyvemből

“Megérkezett a „behívó”, amit már nagyon vártam, tehát megint elmehettem kicsit megújulni, pihenni s talán gyógyulni is. Mégis valami rossz érzés lett úrrá rajtam. Nem szívesen hagytam itt a kislányomékat, a rokonokat, a barátokat, az otthonomat. Pedig tudtam, nem örökre távozom, csupán néhány hétre, de tartottam attól, hogy nem fogok túl jó hírekkel visszatérni.
Egyenletesen duruzsolt a távolsági busz motorja, s csak néztem a sötét semmibe arra gondolva, akik otthon maradtak, éreztek-e már ilyent. Ilyent, hogy nem tartoznak sehova, versenyt futnak az idővel a gyógyulás érdekében, s folyton az cseng vissza az ember fülébe, „a pakliban ez is benne van”, s hogy „halálra születtünk”….”
“…Igyekszem összeszedni magam, s lehetőleg a szép dolgokra gondolni, a valamikori kedves emlékekre, örömökre, a kapott szeretetre, a számomra „fontos” emberekre. Vajon ők is így éreznek és tudják, mit és mennyit jelentenek ők nekem? Nem valószínű, de talán nem is ez a lényeg.”
 
„Már megállnék a pillanatban,
Ám nem áll meg a pillanat”
(Csanádi J)

…Első ízben, húsz éves lehettem, volt egy motorbalesetem. Kisebb zúzódásokkal megúsztam. Ott és akkor még nem igazán jutott eszembe, hogy ennek komolyabb következménye is lehetett volna. Megtörtént, élek. Ilyen fiatalom még erősnek érzi magát az ember, s azt hiszi, vele aztán nem történhet olyan, ami korlátozhatja, ne adj „Isten”, félbeszakíthatja életét. Valahogy én is így voltam ezzel, s elég hamar teljes értékű embernek tudhattam ismét magam. Az ezt követő autóbalesetekben csak vétlen utas voltam, nem én vezettem.
Másodszor egy autóbaleset volt elkerülhetetlen, ahol megint megmenekültem a komolyabb bajoktól. Viszont lelkileg sokkal jobban megviselt, elsősorban nem az én helyzetem, hanem az utastársak állapota miatt. Még mindig fiatalon, ezt is kiheverem.
A következő „jelzés” 27 évesen érkezett. Ez már komolyan megrendített, főleg a kislányom miatt is. Igaz nem lett semmilyen nagyobb baj, s következménye sem, azon kívül, hogy a kocsit totálkárosra „csuktuk”, de sokszor gondoltam arra, másképp is végződhetett volna. Nagyon közel volt ez a „másképp”, ezért sokáig foglalkoztatott.”
“…A következő gépkocsibaleset, azaz a negyedik, s úgy vélem az utolsó megpróbáltatás, már idősebb koromban, 55 évesen ért. Ez volt a legnehezebb, olyannyira, hogy azt is mondhatnám, ez a nap lett a második születésem napja, vagy túléltem, a „túlélhetetlent”. Segített az én „hitem”!
Később rá kellett jönnöm, az élet nem csak fehér és fekete színekből áll, igen sok árnyalat van még a palettán, s ha azt nem tudjuk megfelelően kezelni, eltévedhetünk. Azóta fordul elő nem egyszer, hogy a dolgokat másképp értékelem vagy látom, vagy éppen más érdekel, mint a többieket.”
“…Valahol gondolatban keresed a másik képet is, nem találod, – hiányzik az ellenség kép -, hogy lehetséges ez? Nem volt ilyen, vagy csak nem látható? Megválaszolatlan kérdés marad! Ez olyan különleges hatással van rád, mintha nem is utolsó utadon mennél. Tehát nem érzel félelmet, fájdalmat és szomorúságot sem, csak feltartóztathatatlanul haladsz előre céltudatosan a kijelölt úton a „nagy semmibe”. Közben lepereg előtted az egész életed.”
“…„Jön” a csendes belenyugvás, amikor kezded észlelni a külvilágot, hallani a hangokat s rá kell jönnöd, még itt vagy, még van remény, még jóváteheted mindazt, amit elrontottál, elmulasztottál, még kaptál időt, esélyt az életre.
Ez szinte első érzékelésre hihetetlen, s próbálod elhessegetni magadtól e gondolatokat, miközben teljes valójában feltárul előtted a valóság: ÉLSZ!
Hirtelen nagy szükségét érzed ezt tudatni szeretteiddel s mindazokkal, akik az „imént kísértek”. Feltörnek az eddig elfojtott érzelmek, szemeid megtelnek a boldogság könnyeivel, melyek szivárványszínein át, ismét „rátalálsz életedre”. A tátongó űrt pillanatok alatt betölti a szeretet. Nagy ajándék ez az ember életében. A lelked is beleborzong ezekbe az érzésekbe.
 
„Volt néhány meglepő percem, amikor hipp-hopp meg akartam halni.
Sakkoztam a halállal, vakon játszottunk, függőben maradt a parti”.
/Eörsi István/

 
A teljes megbizonyosodás után valóban eltervezed további, pontosabban „új” életed, fogadkozol a változásokra. Miszerint „jobb” ember leszel, alázatosabb az élettel szemben, még jobban törekedve arra, hogy ne bántsd meg szeretteidet, embertársaidat. Felhagysz az önpusztító életmóddal, mert már tudod, az ember élete milyen rövid, „törékeny” az önmegvalósításra, nem beszélve a „végtelen időhöz” viszonyítva…”

VÁLOGATÁSOK VERSEIMBŐL:

ÉDESANYÁM VIRÁGAI…

Rád gondolok, szívem, lelkem megremeg,
milliónyi tarka virág, írja neved az égre fel,
meséidből, dalaidból koszorút font a rét,
mindazt, ami körül ölelt,
így adtad át, nagyon rég.

Álmaimat befestették, szívednek szép színei,
arcomról leperegtek, könnyeimnek gyöngyei,
elém hoztad tarka rétek harmat lepte kincseit,
piros pipacs, búzavirág,
margaréták illatának ízeit.

Integetnek, illatoznak, üzeneted felém száll,
csillagokból szövögetett, lelked arany fonalán
Édesanyám virágait, ma is őrzöm szívemben,
minden nyíló kis virágból
csókot lehel, lelkemre.

A CSEND SZAVA


Földre szállt az éj madár,
ráteríti sötét fátylát,
elnyeli a lét zaját
csendben alszik
a világ.

Halk dallamok szívem húrján
sötét éjben fénysugár,
boldog érzés ölel át
elrepít az ég
taván.

Hallgatom a „semmi” dalát
régi létem, halk szavát
lélek gyöngyök sóhaját,
mit hullám sír
mélybe zárt.

Álmaimnak zárt ablakán
kopog a csend, visszaránt
rám zúdítja fájó jaját,
a szenvedők
imádságát.

Csendben „ordít” a fájdalom
szívemben, meghalt dalom,
fényem fátyla is lehull
síri a csend, néma a húr,
lelkem reszket,
ez      –  a jelen,
vagy   –  a múlt?

AZ ÉLET ISKOLÁJA


Elrohant az idő, ledobta nehéz láncait
itt hagyta halomban, éveink ráncait,
hervadt mosolyunkat, kusza vágyaink
a félig kimondott szót, a kérdést,
melyre válasz, nincs.

Miért éltünk s mikor, ha „pillanat” a világ
álmatag, lomha évek, csak látszat csupán
gyermekből alkotott igaz embert, talán,
láttatott milliónyi csodát és a halált,
– becsülni tudjuk az élet jutalmát.

Az élet iskolája egyengette rögös útjainkat,
tanítóink az emberiség s barátaink voltak
sírtunk, nevettünk, nagyon szerettünk,
boldogok is voltunk, amikor tehettük
az élet igazát, őszintén hittük.

Kézen fogva jártuk az ismeretlen útját,
csillagok vigyázták léptünk botlódását
tévelyegtünk, a jót akartuk s védtük,
reménykedve abban, hogy sikerül
a békét megőriznünk.

Kutattuk, kerestük őseink múlt nyomát,
természet terelte bölcs gondolatát,
az ember-embernek farkasa, mégis
hogyan lehet, mi romlott el,
hová lett a hit, a szeretet?

Emberi méltóságon megkopott a festék
kanyargós utunkon sokszor átfestették
az élet iskolája oly sok szépet adott,
érteni, becsülni mégsem akarjuk,
– emberek maradtunk?

Utókor ítélet, mindenkit elér, tanulj, hogy
emberek világát, tiszteld és  megértsd,
ingoványon lépve, élet tanítói, tovább
adják ősök bölcsességét, jeleket
hagynak, az utak szegélyén.

Hozzászólások