“Bármilyen tehetséged van, használd azt: az erdő is nagyon
csendes lenne, ha csak azok a madarak énekelnének
benne, akik a legjobban tudnak énekelni.”
(Henry van Dyke)

Megkértem Zoltánt, hogy avasson be minket életének érdekes és nem mindennapi történéseibe.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

1940. december 27-én láttam meg a napvilágot Marosvásárhelyen. Értelmiségi család szülötte vagyok. Édesapám, id. Drotleff Zoltán jogász volt, édesanyám, Hochmal Margit az akkori Felső Kereskedelmi Iskolát végezte. Egy kicsi de szép, fenyőkkel szegélyezett családi házban éltünk. Egy ilyen fenyőre volt felkötve a jó hosszú hintám. Amikor hajtottam, a járda fölé repültem, s a járókelők nevetve integettek. Gyermeki emlékem csupán eddig ér, hiszen mindössze alig voltam három éves…

A második világégés már javában zajlott, rossz hírek érkeztek, így menekülni voltunk kénytelenek. Fájó szívvel, szemünkben könnyekkel, sietve összecsomagoltuk a legszükségesebbeket, és sietve kirohantunk az állomásra. Szerencsénk volt, a vonat késett. Rengetegen várakoztak rá. Miközben én csodálkozva nézelődtem, szegény apám a fejéhez kapott, azt mondta elcsukló hangon: Mindjárt jövök, haza kell még mennem… Valamilyen fontos irat otthon maradt, amit csak évek múlva tudtam meg, hogy mi volt…
A vonat egy fél óra múlva elindult, de édesapámat nem láttuk. Ám nyugodtak voltunk, hiszen nem laktunk messze az állomástól, ennyi idő alatt vissza kellett érnie, és tudta, hova kell jönnie, biztosan a nagy tömeg miatt akadtak nehézségei a keresésünkkel. Mi meg csak robogtunk számunkra ismeretlen tájakon, hiszen Budapest volt a cél. Közben édesanyám, nagynéném és nagybátyám, akik velem voltak, aggódni kezdtek apám miatt, de ők már akkor lemondtak a találkozásról, csak engem hagytak meg abban a hitben, hogy meglátom rövidesen apámat. Milyen egyszerű lett volna, ha akkor mobiltelefon van…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Kétéves koromban a szüleimmel

Azt is furcsállották, hogy olyan helységeken utazunk át, melyek nem Pest felé vannak, de abban a zűrzavarban minden elképzelhető volt, esetleg kerülő úton megyünk valamilyen okból… Végül ebben a lelki állapotban, több hetes bolyongás után vonatunk Bécsben kötött ki legnagyobb csodálkozásunkra. Végállomás, hangzott! Végre viszontláthatom apámat is, de a sok ember között nem találtuk. Kétségbeesetten érdeklődtek anyámék, miért nem találjuk aput sehol, és főként miért Bécsbe érkeztünk Budapest helyett, de erre nem kaptunk választ! Végül egy szintén marosvásárhelyi utas mondta meg, hogy nemsokára indulásunk után még Marosvásárhelyen lekapcsolták az utolsó három kocsit abban a nagy káoszban.

Apám valószínűleg azok egyikén lehetett, de semmi biztosat nem tudtunk. Mindenki sírt… Elkezdődött ausztriai keresztutunk. Mondták, sajnos tovább kell menni, ki, ahogy tud… Szerencsére anyámék jól beszéltek németül, így könnyebb volt a tájékozódás. Pestre nem ment vonat, mert veszélyes volt, úgy döntöttek, menjünk tovább Ausztriába. Végül egy lovakat szállító szerelvényen kaptunk helyet, mint egy istállóban, a különböző aktuális szagokkal együtt. De örülnünk kellett ebben a helyzetben ennek is… Ezeket a lóvonatokat előszeretettel partizánok támadták meg a húsért, meg ki tudja, miért. Talán azért is, mert katonák őrizték, és kellett a fegyver. Általában felrobbantották őket. Édesanyámék halálra idegesítették magukat, de felém mindig mosolygós arcukat mutatták…

Isten áldja meg őket, mert én végig nem féltem semmitől!!! Bár ehhez kellett az is, hogy a Gondviselés a tenyerébe vegyen. Végül egy pici eldugott falucskában, Uttendorfban ideiglenes szállást találtunk egy jószívű, barátságos földműves családnál.
Két hasonló korú gyerekük volt, Rezi és Szepi. Na, velük, belekóstoltam az igazi paraszti életbe jó értelemben véve. Megtanultam rövid idő alatt az osztrák dialektust annyira, hogy saját édesanyám sem értett meg… A tehénürülékben való dagonyázást, a tehenek ápolását, vetést, trágyázást, aratást, cséplést közvetlen közelről látni, átélni, szóval a régi egészséges vidéki életet érezni, megtapasztalni! Ez az élmény egy életre beírta magát szívembe.

Anyámék próbáltak szálakat keresni a vöröskeresztnél apu irányába, de eredménytelenül. Nem maradt más, mint a rendületlen hit és ima, hogy egyszer még viszontlátjuk egymást… Közben én teljesen osztrák gyerekké váltam. Ugyan próbálták bennem ébren tartani az anyanyelvem, de hiába—ilyen a gyermek. Egyetlen légitámadást éltünk át, erre élénken emlékszem, bár akkor azt mondták nekem, csak a rossz fiúk játszanak, ne féljek, és betemették fejemet ölükbe.
Arra emlékszem, hogy kukoricaföldön hasaltunk mozdulatlanul, mert éjszaka nappali világosság volt, hiszen valami lebegő hosszúkás léggömbök világítottak. (Sztálin gyertyák) Egy közeli kis városka pályaudvarát bombázták, de fölöttünk fordultak meg a gépek, s félő volt, hogy észrevesznek… A föld dübörgött, s táncolt alattunk, felejthetetlen, borzalmas, örök élmény…

Különben nyugalomban telt el három, nekem oly hosszú esztendő, míg egyszer nagybátyám mosolyogva lobogtat egy levelet drága apám kézírásával, ahonnan megtudtuk a titkot: Ő éppen csak elérte akkor a vonatot, mert rögtön nem találta a diplomáját, amit otthon hagyott. Az utolsó kocsira tudott csak felugrani. Rövid idővel az indulás után megállt a szerelvény. Ő leszállt, hogy hozzánk jöjjön, közben lekapcsolták a vonat végét s az első rész szeme láttára elment, hiába rohant utána lélekszakadva, könnyeit hullatva…
Ám megnyugtatták, ez azért történt, mert gyenge a mozdony, nem bír el ennyi kocsit. Rövidesen jön a következő vonat, és az majd elviszi a lekapcsolt részt. De ő is megrémült, mikor a pesti barátjánál nem talált bennünket, és semmi hírt nem tudott mondani a hollétünkről, holott előre leleveleztük vele, hogy nála találkozunk. Apu is a vöröskereszthez folyamodott, míg végül ő ügyesebb volt, ő megtalált három év után.

Azonnal kaptuk magunkat, örömkönnyekkel szemünkben, 1946 karácsonyán már együtt volt mérhetetlenül boldog kis családunk. Engem az úton újból megtanítottak magyarul, ami ellen a végsőkig tiltakoztam, és felkészítettek arra, hogy az a bácsi, akit nemsokára látni fogok, ő a saját édesapám. Olyan furcsa volt ez nekem, hiszen apámra nem emlékeztem már, de az elfogadással semmi gondom sem volt végül is, mert oly szeretettel ölelt magához. Ez egy újabb csodálatos emlék, amit nem felejtek el soha.
Ha ezt a klubban nekem elmesélik, nem hittem volna el, noha ez halálosan igaz mese, hisz’ én voltam, vagyok a főszereplője. Ez döbbentett rá későbbi életem folyamán, hogy igenis van GONDVISELÉS.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Érettségi tablóképem

Milyen iskolát végeztél, mi lett a polgári foglakozásod?

Rövid belvárosi tartózkodás után egy gyönyörű helyen fekvő, budai családi házban kaptunk otthonteremtési lehetőséget. Apám régi kollégájának háza volt, mely megüresedett. Örömmel fogadtuk el ebben a nagy idegenben, a háború után. Ez egy újabb csoda volt, ahogy ma visszagondolok… E kis házat később, mikor már dolgoztam, sikerült húgommal közösen megvásárolnunk.
Itt közel a természethez cseperedtem fel, jártam elemi iskolába. Sok barátot szereztem, együtt kirándultunk, fociztuk, csibészkedtünk… Egyedüli gyermek voltam, társra vágytam. Az ég meghallgatta imám, 1948-ban húgom született, aki később fogorvos lett.

Az 1949-es év lett kálváriánk következő állomása. Egy vallásos, értelmiségi család ebben az időben nem számíthatott sok jóra. Apám a pénzügyi igazgatóságon dolgozott a pénzügyminisztériumban. Még az év fele sem telt el, máris vezetőségváltás következett be. Egy PÉK foglalkozású káder lett az igazgató, óriási szakmai felkészültséggel! Ez az ember bocsátotta el tömegével az ott dolgozó hozzáértő szakembereket apámmal együtt. Apu munkanélkülivé vált.

Volt szegény hordár, segédmunkás, favágó, szénlapátoló, míg végül bérelszámolónak sikerült több év után elhelyezkednie. Anyu pedig szőtt lószőrszitát, vásznat, sálakat. Sokszor még hajnalban is kattogott a szövőszék… Így tudtuk magunkat keservesen fenntartani, és így taníttattak szüleink bennünket.
Megbeszéltük a szüleimmel, hogy nekem ebben a rendszerben nem lesz sok esélyem továbbtanulnom, így gimnázium helyett a Bánki Donát Gépipari Technikumba írattak be, mert ezzel érettségi után is van egy használható szakmám. Ennek elvégzése után többszöri sikertelen próbálkozás után felvételt nyertem, és 1966-ban gépészmérnöki diplomát szereztem. Első munkahelyem a Csepeli Tervező Intézet lett, ahol beosztott tervezőként kezdtem a nagybetűs életet.

Közben találkoztam a művészet világával is, és megérintett a szerelem. Egy barátomtól megtanultam dobolni. Először kis alkalmi zenekarokban ütöttem a bőrt, majd később nevesebb együttesekben is játszottam. A teljesség igénye nélkül: Drifters, ezt a társaságot nevezték Budán a magyar Shadows-nak. Felállásunk három gitár, dob volt, és sok kellemes emlék köt ehhez a zenekarhoz, Neptun, ahol több évet töltöttem el, többnyire Elvis Presley számokat játszottunk, általában teltházas rendezvényeken, rövid ideig a Syrius-ban is megfordultam stb. Ez kereseti lehetőség is volt számomra. (hakni pénzek)

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A Syrius együttesben a dobok mögött

A költészettel a szerelem hozott össze először 1962-ben. Fülig szerelmes voltam egy gyönyörű leányba, s írtam neki egy verset a szerelemről, de oly nehezen született meg! Mire eldicsekedhettem volna neki, a kapcsolatunk megszakadt. Mérgemben összetéptem és elégettem a verset, ma már sajnálom… Továbbra is bántott azért a csalódás, és újra próbálkoztam az írással. Megszületett „Csalódás” címmel életem második, de első fennmaradt verse. Ezt a „Tán igazak álmaim” c. könyvem változatlan formában tartalmazza.

2004 húsvétja előtt újból versírásba fogtam, mert meguntam azt, hogy mindig más locsolóverseit mondom, kreálok egyet magamnak, és azzal villogok majd. Hát így született az első locsolóversem, melyet a „Téli virág” c. könyvem tartalmaz, és feleségemnek is többször elmondtam. Utána hosszú, nagy csönd.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Véleményed szerint befolyásolták a veled megtörtént események, hogy írásba fontad lelked rezdüléseit?

1975-ben megnősültem, elkezdődött életem legszebb és legnagyobb kihívása.
„Két pici szív e végtelen világban
Egymásra lelt egy illatos virágban”
(Egy házassági évforduló emlékére c. versem)
Elköltöztem Budáról Székesfehérvárra. Sorra születtek gyermekeink, két kislány és sereghajtónak egy fiú. Dolgoztunk, nevelgettük, taníttattuk a gyerekeinket, és megcsodáltuk, ahogy nyiladoznak, fejlődnek, és hogyan érnek felnőtté. Ennél szebb hivatás nem adatott e földön.

Bátran kimondhatom, ekkor kárpótolt az élet a sok megpróbáltatás után, hiszen boldogok voltunk. Sokat kirándultunk, játszottunk, utaztunk, és sokat, de kedvvel dolgoztunk, volt is értelme… Ám eljött a pillanat, amikor madárkáink messze elrepültek. Mind diplomát szerzett, s ma becsülettel dolgoznak. Három aranyos kis unokám is van, két kisfiú, ők ikrek, és egy aranyos kislány.
1989-ben elvesztettem apámat, 1998-ban pedig anyámat, újabb bánat az élet tengerén… Két olyan egymáshoz hű, nemes, igaz embert, kiket egy életen át csodáltam, és nagyon szerettem, vesztettem el! Mi, a két pici porszem Isten hatalmas tenyerén egyedül maradtunk, s terveztük új, közös, meghitt életünket.
Sajnos nem sokáig, mert jött a kegyetlen betegség. Nyolc év bánat, öröm, mikor javulás történt, sírás, keserves könnyek, szenvedés, könyörgés, ima, s végül – remélem – az örök boldogság… 2010. máj. 25-én, a legszebb hónapban, életem legszebb virága a kezeim között virágzott el.

Egész kis családom együtt volt, de utolsó pillantásával engem keresett, s gyönyörű szeme mintha még mosolygott volna rám utoljára… Ott álltam egyedül, mit kezdjek magammal, hiszen megszoktuk a közös harcot, mert olyan csodálatosan tudtunk együtt küzdeni, de a legfontosabb csatát mégis elvesztettük.
„Ha Isten egy ajtót becsuk mögöttem,
Kitárja ablakát tágra előttem”  (Búcsú a „Téli virág”-tól c. versem)
Csupán napokkal a tragédia után olvastam az újságot. Semmilyen méltatás e város egy eltávozott megbecsült fogorvosának halála után?! Felháborodtam!

Elhatároztam: valamiféle maradandó emléket fogok állítani a feleségemnek. Kerestem valamit a lakásomban, s ama dolog helyett ráakadtam a megsárgult „Csalódás” c. versemre. Ez indított el egy újabb zarándokútra, ha lehet így nevezni, az irodalom gyönyörű, nekem fájdalmas zarándokútjára, mert ha ez a bánat bennem marad, felrobbant volna a szívem.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A 2010-es naptáram lapjaira elkezdtem írni „Egy szerető és hűséges feleség emlékére” c. valamimet, amely később kisregénnyé cseperedett. E könyvecske írása közben záporoztak a könnyeim, sokszor nem láttam, mit írok. Nem szégyellem, férfi létemre zokogtam, mint egy kisgyerek… Bár sokan mondták, adassam ki, de túl személyes, így beköttettem és családomban szétosztottam, megmarad fájdalmas emléknek. Úgy döntöttem, nem dolgozom át, maradjon meg csak a mi történetünknek, ha egyszer valaki erre vállalkozik, mikor már én is fentről nézem e világot, akkor adassa ki így…

E könyvben már voltak verstöredékek és kisebb versek is. Gondoltam egyet, és önálló egységként kiemeltem őket, mert közben rájöttem arra, tán a vers jobban illeszkedik akkori lelkiállapotomhoz és hangulatomhoz. Úgy néz ki, akkor nem tévedtem, mert megmaradtam a versek mellett ma is. Feleségem kis szobája szekrényén megpillantottam egy vastag köteg üres receptet, s töprengeni kezdtem, mire használhatók ezek számomra. Azóta e vényekre írom verseimet, míg el nem fogynak…
Átvirrasztott, álmatlan éjszakák gyermekei első könyvem tán összes műve, kivételt képeznek a gyermekversek és családi kirándulásunk leírásával foglalkozó művek. Kimondhatatlan segítséget jelentett számomra az írás. Ajándékként éltem és élem meg ma is, én, az ízig-vérig tervező mérnök, aki szeretett ugyan olvasni, ám írásra igazán soha nem adta a fejét…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A receptekre írott verseim

Az idő és unokáim színezték át tintámat, amikor első gyerekkötetemet megrendelték. 2012-ben történt. Három hónap alatt sikerült megírnom a kötetet, és a kiadással együtt ugyanazon év karácsonyára meg is jelent a „Dinka Hanna”. Boldogan tettem unokáim karácsonyfája alá… Egy kicsit én is újra gyermek lettem. Azóta egyre színesebben fog tollam.

Ki látta az első írásodat? Meddig pihentek alkotásaid az asztalfiába?

Első írásomat barátaimnak mutattam meg. Sajnos kinevettek, ez borzasztóan elszomorított, és el is dobtam a tollat örökre. Nagy későre édesanyámnak mutattam, neki sem mertem ezek után dicsekedni, hiszen ő oly gyönyörűen szavalt, mindig elámulva hallgattam. Bár neki mutattam volna meg először, tán korábban ragadok tollat. Meglepődött és megdicsért, biztatott, bár mondta, még fejlődnöm kell.
A „Csalódás” c. vers 38 évig hevert a fiókban, mire ráleltem, meg is sárgult. A többivel más volt a helyzet, már egy fél év után küldözgettem őket barátaimnak, ismerőseimnek, és meglepődést, biztató szavakat, itt-ott még dicséreteket is kaptam. Ezen felbátorodva egyre többet írtam, mert a gondolatok sem hagytak békén, és ha biztatnak is, tán van értelme annak, amit csinálok, gondoltam. Felkerestem újságokat, folyóiratokat, de válaszra sem méltattak. Rájöttem, talán mégis ez az igazi fokmérő, s eldöntöttem, csupán a magam szórakoztatására írok ezután. Egy irodalomszerető, igen jó barátom azonban biztatott, folytassam a harcot, mert van értelme, s mindig csak a kezdet nehéz.

Közben kaptam kritikát is, amely nem éppen hízelgő volt, bántott, de elgondolkodtam, tán igaza van, ő mégis szakértő, nem lehet úgy elkezdeni írni, hogy az embernek nincs semmi előképzettsége. Kemény tanulásba kezdtem: verstan alapjai, rímtan, verselési formák, szonettek, hangsúlytan stb. Több, mint egy fél évig, és a tanult szempontok szerint nekiláttam átdolgozni az addig megírt kb. 80 versemet. Ez nagyon kemény munka volt, hogy megmaradjon a mű értelme változatlanul, az alapgondolat ne sérüljön, de kielégítsem a verstan követelményeit is. Ennek az átdolgozásnak eredménye első könyvem verseinek mai alakja.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Könyveim

Mikor jelent meg az első könyved?

Úgy látszik, én mindenben kakukktojás vagyok, mert első verseim „Téli virág” c. első könyvemben jelentek meg először. Ennek a következő a története: Kis újságcikkben olvastam a helyi újságban: Kiadó pályázatot hirdet tematikai, életkori megkötöttségek nélkül antológiai megjelentetés céljából. A pályázat ingyenes. Ennyi a cikk, és egy e-mail cím. Késlekedés nélkül elküldtem összes verseim, hátha találnak közöttük használhatót, kb. 60 db. volt akkor.
Vártam, vártam, válasz nincs, bár még azt közölték, hogy 30 munkanapon belül válaszolnak mindenkinek. Eltelt már több mint egy év, vettem a bátorságot, felhívtam őket. Érdeklődésemre közölték, olyan sok pályázat érkezett, hogy képtelenek feldolgozni, semmit nem tudnak mondani. Nekem addig már egy teljes kötetnyi versem elkészült átdolgozásokkal együtt, s említettem, inkább az önálló kötetként való kiadás érdekelt most már.

Felgyorsultak az események, azonnal beszélhettem a kiadó igazgatójával, aki ma már jó barátom. Elküldtem az anyagot, és másnap megjött egy gyönyörű méltatás, aminek nagyon örültem. Szívhez szóló, megható volt, már csupán pénz hiányzott a kiadáshoz… Sikerült szponzort szereznem, s így létrejöhetett a kiadói szerződés, majd 2012-ben első könyvem kiadása. Nyilvánosan eddig máshol sosem jelent meg egyetlen versem sem! Azóta természetesen számos antológiában és folyóiratban jelennek meg folyamatosan verseim.

A teljesség igénye nélkül:
„Arcok és énekek” országos antológia (2012; 2013)
„Délibáb Irodalmi és Művészeti Folyóirat”
„Kelet felől” c. irodalmi folyóirat állandó munkatársként
„Kláris Irodalmi-Kulturális Folyóirat”
„Lelkünk ünnepnapjai” Montázsmagazin antológia
„Utak, arcok, művészetek” Krúdy antológia
„Magyar szívvel” MAIT antológia stb.

Első könyvem 2012. május 25-én, feleségem halálának második évfordulóján jelent meg. Talán ez sem véletlen, hogy éppen így alakult…
Megjelent könyveim sorrendben:
„Téli virág” (2012) Accordia Kiadó
„Dinka Hanna”(2012) Accordia Kiadó gyermekversek
„Tán igazak álmaim”(2013) Rím Könyvkiadó
„A szeretet ösvényein”(2013) Accordia Kiadó
„Hanna, hol vagy?”(2014) Accordia Kiadó gyermekversek
„Lepréselt virágillat”(2014) Rím Könyvkiadó

Kérlek, ajánld nekünk a frissen megjelent könyvedet!

A legújabban megjelent két könyvem a felsorolásban a két utolsó. A mesekönyv, „Hanna, hol vagy?” egy trilógiának a második része, 4-12 éves gyerekeknek ajánlom. A „Lepréselt virágillat” a költői arcélek sorozat 22. tagja. Ebben válogatott versek szerepelnek első három felnőtteknek szóló köteteimből válogatva, és tartalmaz a legújabb művekből is jó párat. E könyvet azoknak az olvasóimnak ajánlom, akik még nem ismerik költészetemet, mert ebből egy nagy vonalakban átfogó képet kapnak 2010 és 2013 közötti munkásságomról.

A most bemutatott „A szeretet ösvényein” c. könyvemet minden versszerető olvasómnak ajánlom szeretettel, aki szereti a természetet, szeret elgondolkodni az élet örök, nagy kérdéseiről. Valaha volt vagy tán most, netán egyszer szerelmes lesz, szereti hazáját, érdekli hite, Isten, vigaszt keres, stb. De döntse el a kedves olvasó, mi volna számára érdekes, megkapó.

drotleff08

Hol volt a bemutatója? Hol lehet megvásárolni?

A Krúdy Kör rendezvényén került bemutatásra a Szabó Ervin Könyvtár Sashalmi Könyvtárában. Úgy láttam, sikeres volt a bemutató, de én ilyenekről nem szeretek beszélni, mondjanak ítéletet a hallgatók, az olvasók. Verseimnek az a kötelességük, feladatuk, védjék meg önmagukat…
Megvásárolható: Accordia Kiadónál, Líra és Lant bolthálózatnál Budapesten, és természetesen a szerzőnél, ennek előnyei vannak, helybeli dedikálás és árengedmény…

Milyen irodalmi vagy művészeti köröknek vagy a tagja?

Számos irodalmi körnek vagyok tagja. A teljesség igénye nélkül:
Váci Mihály Irodalmi Kör,
Szabolcsi Írótábor,
Erzsébetvárosi Irodalmi Esték szellemi műhelye,
Krúdy Gyula Irodalmi Kör,
Ősi Kovács Imre Alkotóműhely,
Vörösmarty Társaság,
Batsányi- Cserhát Művészkör stb.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Zoltán, az idő suhan. Milyen célokat tűztél ki még magad elé? Van-e olyan álmod, amelyet szeretnél valóra váltani?

Van egy már közhelynek számító mondás: „Ember tervez, Isten végez!” Céljaim vannak, gondolkodó ember célok nélkül szárnya szegett madár. Van két teljesen kész kötetem, mely kiadásra vár, de az anyagiak hiányoznak, szeretném ezeket kiadatni. Céljaim közt szerepel a mesetrilógiám befejezése. Elkezdtem egy következő verseskötetet, már 20 versből áll, ezt szeretném befejezni. Célba vettem a 15-ös számot, ennyi kötetről álmodom, hiszen alkonyatban kezdtem el írni, elégedjem meg ennyivel. Ha Isten tovább enged dalolni, szívesen állok elébe… Köszönöm szépen, hogy a Montázsmagazin lapjain szerepelhetek. Minden munkatársának sok sikert, erőt, egészséget kívánok szeretettel!

A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, alkotásokkal teli, hosszú éveket. Kívánom, hogy célod és álmod váljon valóra!

Emlékezés

Te ébresztesz reggel meleg napsugárral,
Te zengesz édes dalt együtt a madárral,
Téged hallak a szellő fuvallatában,
Te búcsúzol alkony csodás ruhájában.

Nekem, Te vagy éke a legszebb virágnak,
Te voltál legdrágább kincse e világnak,
Lelked Istenünknél menedéket leljen,
Soha soha többé szenvedned ne kelljen.
(2010)

Hajnal

Ébredtél már együtt felkelő Nappal,
Ha új nappalt kezd kristálytiszta lappal?
Amikor első szép rózsáit osztja,
Oly gyönyörű csokrát kezében fogja?…

Láttad valaha harmat tarka fényét,
Hogyan mutatja meg tündéri lényét?
Miként táncol rajta a hajnali Nap,
Ezerszínű fényruhát miképp is kap?…

Nézted egy kis virág boldog örömét,
Ha elveszti harmat gyönyörű gyöngyét?
Mily hálásan néz fel azúrkék égre,
Nehéz kincsétől megszabadult végre?…

Belenéztél-e már hajnali fénybe,
Egy ébredő, csillogó, új reménybe?…
Ó, átélted egyszer is e nagy csodát,
Meglelted benne életünk Dalnokát?…

Érezted, hogy érint meg a szeretet,
Amit szép hajnal ingyen ad teneked?
Vedd észre e mögött rejtőző Csodát,
Ezen csodás csodák igazi Okát!…
(2013)

A költő

Egy fáradt, ezüstkoronás dalnok,
Ki alkonyatban lelte hangszerét,
Nem látja a sűrűn írott blattot,
Csak szívből sírja régi szerelmét…

Úgy fáj és rí e használt, öreg lant,
Húrjai már nem pengnek oly szépen,
Bár a lantos szíve ifjú maradt,
S igazabbul szól, mint egykor régen…

Évgyűrűi felrakódtak sorba
Felékesítve ódon hangszerét,
Egy igaz dal koszorúba fonva,
Így őrzi minden-minden hangjegyét…

A költőnek legyen mindig gondja,
Hogy hamis hangra ne tegye kezét.
Akár új, vagy régi, öreg lantja,
Játsszék rajta igaz, tiszta zenét…

Kopott lantnak nem szép már a hangja,
Nehogy bándd, ha lelked igaz maradt…
El ne dobd! Mert szíved egy darabja!
Sosem volnál már régi önmagad…
(2013)

Szeretlek

Hallom a hangod,
Bár nem szólt a szád,
Érzem, hogy nézel,
Nem nézhetek Rád…

Értem a szíved,
Mert nekem dalol,
Halk eme dallam,
Némán átkarol…

Érint a kezed,
Ám oly messze jársz,
Itt van a lelked,
Hisz’ tudom, hogy vársz…

Úgy ég a csókod,
Oly régen volt már,
Hallgatom bókod,
Mi szellőkön jár…

Eljött a lényed,
Az éteren át,
Nem látom fényed,
Éltem hajnalát…

Nézem, hol pirkad,
De sosem látlak,
Alkony, ha gyullad,
Örökké várlak!

Mert voltál és vagy,
Mindig kereslek,
Hiába bujkálsz,
Mégis szeretlek!…
(2013)

Emberi sors

Amikor egy kicsi szív megszakad,
A kegyetlen halál magához hív,
Itt a földön életünk elapad,
Korántsem ragyogó diadalív.

Kialszik halkan csöpp, parányi tűz,
Mi tán fénylett egy hatalmas rendben,
Kit ezernyi szál e világhoz fűz,
El sem búcsúzhat, távozik csendben…

Akár egy csodás, mesés jelenség,
Ragyog az égen csillogó fénnyel,
Egy jó barát, hitves vagy feleség,
S azt vesszük észre, eltűnt a fényjel.

Elkönnyez bú, oly keserű bánat,
Létét megköszönni sincs idő már,
Erre egy élten át nincs bocsánat,
Évek hosszú sora hiába jár…

Egész világunk csak vak káprázat,
Mely fáradt tengelye körül forog,
Elmúlás ténye mindent átáztat,
Vén csapágyán enyészet nyikorog…

Nos, itt az ember, oly piciny, parány,
Vigaszt keres valahol az űrben,
Ám kísérője mindig a magány,
Társra nem lel egyedül a zűrben…

Csak azt tudja, valamikor régen,
Sötétben gyúlt éltének csillaga,
S folyton töpreng a jövendő végen,
Mi a sírban sem lehet vigasza…

Ha valaki tán szívét ismeri,
Ott legbelül, valahol a mélyén
Rejtőzködik valami isteni,
Ami nem hagy veszni utunk végén…
(2012)

Miért is szomorú…

Az ágakon leng a némaság gyöngye,
Hajnali fényben úgy kelleti magát,
Csupán kicsordult a mindenség könnye,
S elrejti fénybe a bánat fonalát…

Miért is szomorú az idő nyáron?
Hiszen minden virág az égre tekint,
Fény bukfencezik az egész világon,
A lét illata minket is beterít…

Mégis elindul oly orvul a bánat
Egy kerülő ösvényen, ki tudja hol,
És megöl sok álmot, eltipor vágyat,
Színesen ránk köszön, ősszel, valahol…

Oly gyönyörű tarkán, hogy el sem hisszük,
Csak azt érezzük, a keresztet visszük…
(2014)

Nagy L. Éva
Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

Hozzászólások