,,Az orvos is ember, és nem fordulhat el a szenvedéstől, amely az élet utolsó perceit rendszerint kíséri. A naponta látott gyötrelem és fájdalom nem tehet bennünket közömbössé.” (Jirí Menzel)

Kedves Tibor! Megkérem, hogy meséljen nekünk eddigi életéről. A gyermekkoráról, Erdélyországról, arról a csodás helyről, ahol meglátta a napvilágot. Szüleiről, testvéreiről, arról a családi fészekről, amely szárnyakat adott önnek, hogy egy életen át repüljön, mint egy madár, aki bizony néha-néha megpihent, de ismét útra kelt.

A nagy történelmi múltú Marosvásárhelyen (egykori nevén: Székelyvásárhely = Novum Forum Siculorum) születtem. A város a tudomány és a kultúra hordozója volt az idők során. A két Bolyai városa, mely mindig kiemelkedő központja volt az oktatásnak Erdélyben. A patinás Református Kollégium, a későbbi Bolyai líceum diákja voltam. Foglalkoztatott az irodalom, tanultam a konzervatórium hegedű tanszakán, s a helyi rajziskolába is beiratkoztam.

Van-e valamilyen kedves gyermekkori élménye, amelyet szívesen megosztana az olvasókkal?

A gyermekkori élmények közül a kirándulások voltak emlékezetesek szüleimmel Szovátára, a Tordai-hasadékhoz, Borszékre,majd diák koromban a téli korcsolyázások és a sítúrák a Hargitán.

Milyen indíttatás jött az életében, hogy az egyik legcsodálatosabb munkát, az emberek gyógyítását választotta élethivatásul?

A pályaválasztásban kiváló természetrajz tanáromnak volt meghatározó szerepe, s lettem a marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetem hallgatója, ahol sok magyarországi neves vendégprofesszornak lettem a tanítványa. A tanulmányaim befejezése után a magyarlakta Nyárád-mentére kerültem, ahol petróleumlámpa fénye mellett dolgoztam körorvosként, s kétkerekű lovaskocsival jártam az ötközséges körletet. Évek múltával főorvosi vizsgát tettem Bukarestben, és versenyvizsgával visszakerülhettem Marosvásárhelyre.

Mikor bekövetkeztek a diktatúra évei, a securitate mint magyar orvost zaklatni kezdett, nemkívánatosnak tekintett. Az üldözés elől csak az exodus volt a kivezető út. Nagyban segített ebben a Budapesten élő Gróf Dessewffy Sándor (az aradi vértanú Dessewffy Arisztid leszármazottja) és családja, akik befogadtak. Az akkori rendelkezések szerint 70 kg csomaggal lehetett távozni Romániából.

Tehát eljött egy új, emberibb élet Magyarországon…

Az új élet kezdete 1989-ben sem volt egyszerű. Tizenkét üres állásra adtam be pályázatot. Csak később jöttem rá, hogy mindez csak formaság volt, a helyek már előre el voltak ígérve. Sorra jöttek a levelek, hogy „sajnálattal közöljük…” Egy lehetőség maradt, egy új, épülőben levő rendelő Fülöpjakabon, ezt is csak egy kecskeméti jó barát közbenjárásával. Az építkezés lassan haladt, egy Dinnyés Antal nevű gazda fogadott be házába, s elindítottam a praxist. A befogadásomról annyit, hogy én voltam a „román orvos”, pejorative: az „oláh orvos”. Az okmányaimban ma is a születésem helye: Tirgu-Mures Románia, ezt sok kérvényezéssel sem tudtam magyarra íratni. Kisebbségi maradtam? Huszonhárom évet dolgoztam e tanyás községben, nappal-éjjel kereshettek betegeim, akiktől sok elismerést és szeretetet kaptam. Nem így a község vezetőjétől, aki ragaszkodott a közalkalmazotti státuszomhoz, nem tette lehetővé, hogy vállalkozóként dolgozzak, s a következmény a „kényszernyugdíjazás” lett 2013-ban.

A Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körében Kovács István Józseffel

Tudom, hogy egyik kedvenc hobbija az utazás, hiszen úti élményeit is versbe foglalja. Kérem, meséljen nekünk a távol töltött napokról és a hazatalálás öröméről.

A világ megismerése mindig érdekelt, beutaztam Európa sok országát és Észak-Afrikát. Az úti élményeket versekben rögzítettem és archiváltam. Több idegen nyelvet is megtanultam, mert ez is szükséges volt a praxisomhoz és utazásaimhoz.

Mikor kezdett el verseket írni? Kinek mutatta meg első írását? Úgy tudom, hogy több Irodalmi társaságnak is tagja, megkérném, hogy ezekről is mondjon nekünk néhány szót.

Az irodalom és a költészet nálam „örökletes” volt, édesapám sok verset írt, tanáraim között is voltak neves írók-költők. Diákéveimtől kezdve írtam verseket, de áttelepülésem során elkallódtak. Kunsági éveim alatt is sok verset írtam, s a kiváló tanár, Báthory Istvánné volt az, aki olvasta verseimet és segített a kiadásukban ”Verset csak neked ne írnék?”címmel. Nagy L. Évának köszönhetően a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Köre befogadott, és ezzel lehetővé vált a további írás és publikáció. Az „Üzen a Homok” 2008-as antológiába 14 versem lett beválogatva. A Montázsmagazin Antológiába is 5 versem került be.  Biztató segítséget jelentettek németországi íróbarátaim: Iza Schneider és Dworzsak Titus.

A Montázsmagazin 2. születésnapján, Kökény Évával

Mit jelent önnek az írás?

Az orvosok mindig kötődtek a művészetekhez és az irodalomhoz. Több sikeres vers- és prózaíró van közöttük itt és a határon túl. Ezt fogja egybe a Magyar Orvosok és Képzőművészek Köre, melynek én is tagja lettem. Időszakos kiadványuk az „Infúzió”, mely antológia, s ebben nekem is jelentek meg verseim. A dunántúli költőkkel is kapcsolatban vagyok, negyedéves kiadványukban, az „Aranypor”-ban közölnek verseimből.

A versírás nekem „függőség”, gondolataim kifejezője. Jó érzés, ha más is olvas verseimből, vagy ha szavaló diákok mondják el egy-egy versemet. Költői példaképeim: Babits Mihály és Weöres Sándor. Csodálom Babits nemcsak tartalmi, de versformai költeményeit is. A „Jónás könyve” sokszor elolvasott műve, lenyűgöző. Mindenről írok, ami körülettem vagy a világban történik. Írtam verseket a betegségekről, prevencióról, s tudományos előadások után is a témához kapcsolódva, humorral oldott írásokat, oldva az előadások szigorát. Gondolkodom, hogyan kellene tematikusan folytatni e furcsa verselési területet.

A Montázsmagazin 2. születésnapján

Kedves Tibor, eljött a megérdemelt pihenés ideje. Bizonyára ön boldog, elégedett embernek vallja magát. Mindent elért az életében. Van valami, amit másképpen csinálna, másképp döntene? Milyen álmai vannak még, hová szeretne eljutni még a nagyvilágban?

A jövő tervei szerint a versírást folytatni szeretném, s talán, ha meglesz az anyagi fedezet, egy újabb verskötetet kiadni, magánkiadásban. Álmodni is szabad! Amikor olvastam Hemingway műveit, megragadott a „Kilimandzsáró hava”, azóta vágyom meglátni ezt az afrikai csodát az elefántokkal és oroszlánokkal. Arisztotelész mondta, hogy „semmi sem rombolja annyira az ember testét, mint a tétlenség!” Ezért is fontos nekem a költészet, s vallom, hogy „nulla dies sine linea” azaz: egy nap se múljon el írás nélkül.

Kedves Tibor, magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok önnek erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Ha ideje engedi, továbbra is írjon egy-egy szép verset barátainak, ismerőseinek, és nem utolsó sorban az olvasóknak.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. március 22.

Szülővárosom, Marosvásárhely

Marosvásárhely nekem a szülőföld,
hol a Maros megszelídülve folytatja útját.
Régi emlékképeket idézek: a Várat s a Bodor-kútját.
Bernády György s a Bolyaiak városa,
Magyar imperium, virágos utcák, mire emlékezni kell,
A szép Városháza s a templomok tornyai, sok égre mutató jel.

E város nekem a Kövesdomb, hol megszülettem,
ahol gyermek voltam s később felnőtt lettem.
Az Alma-Mater, az Orvosegyetem, a Kistemplom,
itt kaptam a tudást s a hitet,
A szülői ház, hol éreztem a gondoskodást s a szülői szívet.

Az életutam messze vitt innen,
az Alföld lett az otthonom,
Hegyet-völgyet itt nem látok, de ezt is megszokom.
Gondolatban végigjárom az elmúlt évek bejárt ösvényeit,
S őszülő fejemmel érzem, hogy gyermek leszek megint.
(Vasárnap, 2007. július 8.)

Anyák napjára

Ha élnél, Édesanyám, virággal köszöntenélek.
Mit nem tettem meg érted, ezért bocsánatot kérek.
Nézegetem a régi emlékeket, felidézem jóságos arcod,
Amint imakönyvedet olvasva, a kezedben tartod.

Messze kerültem tőled a hosszú életutamon,
Így rendelte nekem egy magas égi hatalom,
Örömteli volt mindig a veled találkozás,
Erőt adott nekem a várt hozzád utazás.

Most hiába kereslek, csak álmaimban látlak,
Virágos udvaromban már hiába várlak.
Emléked áldott, szereteted most is velem,
Az anyák napi virágokat gondolatban a sírodra teszem.
(Vasárnap, 2013. május 5.)

Imminente finem mundi?

Parányok vagyunk az univerzumban,
a Teremtő áll mindenek felett.
Égi pályákon csillagok forognak,
aszteroidok, mint baljós jelek.

Karl Milles „Isten ujjain” szobra
ábrázolja, mily törékeny az ember,
Földünk egy porszemnyi hajó,
végtelen a galaxisok közti tenger.

Egy kis aszteroida robbant váratlanul
Cseljabinszk téli egén,
Mely mégis több atombomba
erejével is felért.

Közel a világvége?
Vagy messze egy kataklizma?
A tudós nem magyarázza,
az alkimista a múltba néz vissza.

A János-jelenések könyve
sok nehezen magyarázható jóslattal felér,
Elképzelhető, hogy a Földbe csapódik
egyszer egy hatalmas égi törmelék?

„Dies irae”, közeleg a „harag napja”?
Most barokk muzsika szól,
s a Notre-Dame
messze szóló harangja.
(2013. február 18.)

Hozzászólások