Bringára fel! – biztattam a jóllakottságtól egyre lustuló magam.
Egy flakon ásványvíz, egy fényképezőgép, más nem is szükséges. Délidőben az egész kisváros ebédel, vagy már szundikál, nagy a csend, forgalom semmi. Csak egy tollászkodó vadkacsa család figyelt fel rám a Bogárzó partja melletti kis tónál, egyébként észrevétlenül hagytam el a lakott területet. A Kecel táblánál kezdődik a kerékpárút. Egyelőre nagyon jó minőségűnek látszik, bár ezt majd az időnek kell bizonyítania. Mindenesetre, most jól gurul a kerékpár. Nem sietek, nézelődök, emlékezem…

Eszembe jut, hogy gyerekkoromban nagypapám lovas, vasabroncsos szekerén döcögtünk erre ki a szőlőbe. Nem sokan tudjuk, hogy akkor még itt nemhogy kerékpárút, de kövesút sem volt! Hát igen… változnak az idők, reményeim szerint mindig a jobb felé. Zöldet vágyó szemem a közút túloldalán pásztázik. Örömmel fedezem fel gyermekkorom örökzöld bokrait. Ilyen hatalmas bokrok alatt bújócskáztunk, játszottunk, babáztunk a pajtásaimmal, miközben felügyeltük, rendben legelnek-e a ránk bízott liba-bandák. Ma már híre sincs ott efféle növénynek.

Hoppá! Itt a bicikliút mellett is felfedeztem egy – az építést túlélt – kis cserjét. Meg is állok, kigazolom, hátha jót tesz neki. „Nőjél nagyra!”- mondom magamban, és tekerek tovább. Nagy a szárazság, iszonyúan nagy, és ez meglátszik mindenen. A közutat szegélyező fák közül tán csak a jegenyék ilyen haragos zöldek, mint ez a kis cserje. A többi fán már száradó leveleket zizegtet a szél. Elgondolkodom, milyen keservesen nehéz esztendő ez így, csapadék nélkül. Itt reménytelen bármi szántóföldi növényt haszonnal termelni, ha a Teremtő szűkmarkúan bánik velünk.

A kukoricák már beértek. De bizony, ez kényszerérés, és alig fedezhetők fel a kis csövek a száraz levelek között. A napraforgó még szomorúbb képet mutat, nem bír megélni a száraz, forró homokon. Csoda-e, hogy a parasztember arcán egyre csak gyűlnek a redők, nő a keserűsége?!

Szinte hihetetlen, hogy ugyanitt a szőlő haragos zöld. Ez az a növény, ami a legnagyobb szárazsággal is dacolni tud, és ez az a növény, ami a legnagyobb veszélyben van az új idők szelei miatt. Hány, meg hány hektárt kivágtak már a gazdák, mert a magas művelési költség, a vegyszerek égig szökő árai rákényszerítették. Segítség meg csak úgy jött, hogy kivágási támogatást vehettek föl, ha abbahagyják a földművelésnek ezt az ágát. Csoda-e, ha sokan ezt az utat választották?! De mi lesz helyette, miből él meg a homoki ember?

Tekerek, tekerek, és elmerülve gondolataimban észre sem veszem, milyen közel kerültem már Soltvadkerthez.  Csak nem adom fel, nem fordulok vissza, bár picit behúzódtam pihenni egy árnyékba. Azt mondják, a kerékpárosoknak mindig szembe-szél fúj.  Most ez beigazolódni látszik, de reménykedem, hogy majd hazafelé ugyanez nem lesz igaz.

Hát, ha már eljutottam Vadkertig, és erőm is engedi, eltekerek Selymesbe egy kis családi meglepetés-látogatásra! Kis családom kellőképp hitetlenkedett, hogy két keréken állítottam be! Egy órácskát pihenek náluk, és újult erővel indulok vissza.

Vadkert és Selymes között megcsapja az orrom az a semmivel össze nem hasonlítható illat, az akácillat! Ismét virágzik! Azt hiszem, ez már legalább harmadvirágzás. Milyen csodálatos a természet, hányszor és hányszor meg tud újulni! Eszembe jut, nemrég azt olvastam, valami rendelet megtiltotta az akácfák ültetését. A kipusztult helyett már nem lehet fehérakácot ültetni. Hej, hova lesznek az akácerdők, az „Akácos út”-ak, amik a Kiskunságra annyira jellemzőek voltak!

Tekerek, és az illat mámorában még az akácméz íze is érződik a számban, egy kis keserűséggel, merthogy az sem lesz ilyenformán. Soltvadkertet elhagyva szinte suhanok hazafelé, segít a hátszél. A naplemente látványa valami felemelő érzés itt kinn a határban! Ahogy a felhők mögül átszűrődnek a fénysugarak, mintha a Jóisten adná áldását erre a tájra. Szükségünk is van rá, nagyon.

Mennyi gondolat, mennyi emlék felötlik bennem, miközben tekerek! Nem bántam meg, hogy elindultam, hogy kihasználtam az utolsó szép, őszi napok egyikét! Még annak ellenére sem, hogy a negyven kilométer csak belopta a fáradtságot a lábaimba, karjaimba.

Hálát adok Istennek, hogy adott erőt hozzá. Jól érzem magam, feltöltődtem egy újabb élménnyel. Jó lesz majd a hideg, téli estéken visszagondolni minderre.

Fitó Ica

Hozzászólások