Kedves Imre bácsi, kérlek, mesélj magadról! Van bőven mondanivalód, hiszen nem ma volt 1932 hideg februárja, amikor megláttad a napvilágot.

Először is köszönöm a kedves, közvetlen hangú bemutatásomat. Magamról röviden: Budapesten születtem, édesapám újságíró volt. Később, mint katona, Erdélybe kerültünk, ahol a gimnáziumi tanulmányomat Nagyváradon, a premontrei gimnáziumban kezdtem el, amelyet később Szombathelyen folytattam. 1947-ben – félbeszakítva tanulmányaimat, melyeket később magánúton fejeztem be -, nyomdász lettem. Kéziszedő, majd 1963-tól korrektor revizor a Globus Nyomdában. 1955-ben megnősültem, egy fiam és egy lányom van, és a fiam révén két leányunokám. 44 év után, 1992-ben mentem nyugdíjba.

Úgy tudom, hogy elég korán az újságírás, a szerkesztés szerelmese lettél?

Valóban, korán kezdtem érdeklődni az újságírás iránt. Nyomdász létemre újságíró tanfolyamot is végeztem. Természetes volt a betűkhöz való vonzódásom. Vallom, hogy édesapám révén szerettem meg az irodalmat, a költészetet. A nyolcvanas években az üzemi lapot szerkesztettem. Igyekeztem, hogy a Globus Híradóban ne csak termeléssel foglalkozó írások jelenjenek meg, hanem versek, útleírások és színészinterjúk is. Így került sor a Halász Judittal és Simándy Józseffel való találkozásra. Ezek az interjúk színesítették a lapot, nekem pedig felejthetetlen élményt jelentettek.

Mi volt előbb: az újságírás vagy a verselés?

Természetesen a versírás volt előbb, hiszen már ifjú koromban írtam úgynevezett szerelmes verseket. De, ugye, ez mindenkinél így kezdődik… Már abban az időben kézzel írott lapot „szerkesztettem” az ismerős leány részére. Később, amikor 1952 és 1954 között katona voltam, akkor a katonaéletről, az otthon utáni vágyódásról is születtek verseim. Még most is őrzöm őket egy füzetben, amelyből nemrég egy sikeres összeállítást adtam elő a múlt év végén Csepelen, a Tamási Lajos Olvasó Munkás Klubban. Néha hosszú szünetek következtek, mert a versek írásához mindig kell megfelelő hangulat, magány, amely a költő lelkéből fakadt írásokat megteremti. Számos versem jelent meg már lapokban, míg végül kötetbe gyűjtöttem a legkedvesebbeket. Ez az első kötetem 1996-ban jelent meg „Késő szüret” címmel. A cím kiválasztása nem volt véletlen, hiszen ekkor már 64 éves voltam.

Hol, mely lapokban jelentek meg írásaid?

Mint már említettem, az üzemi lapokban jelentek meg rendszeresen az írásaim. Később, 1989-ben megalakult az amatőr Költők és Írók Szövetsége, amelynek titkára voltam négy évig és
megindítottam a szövetség központi lapját, a Kristályt. Izgalmas feladat volt, hiszen nagyon sok, addig még nem publikálónak adtunk lehetőséget a megjelenésre. A vidéki AKISZ lapokkal is tartottam a kapcsolatot, és ott is rendszeresen – a mai napig – közlik az írásaimat (Kecskemét, Pécs, Kazincbarcika). A budapesti Cserhát kör lapja, a Délibáb is mindig közöl egy-két verset tőlem. A Magyar Jövő, a Művészet és Barátai, a Nyírségi Híradó és még számos kisebb folyóirat helyet adott az írásaimnak. A nyolcvanas években a Mozgó Képek közölte könyvrecenzióimat és az Őszidő című nyugdíjas magazin verseimet, novelláimat, színészportréimat. Sajnos ezek a lapok megszűntek.

Mikor kezdtél el a Kláris folyóiratnak dolgozni?

Szándékosan nem említettem a Klárist. A lap dr. Györgypál Katalin kitűnő szerkesztésében 1992 áprilisában jelent meg először. Azóta vagyok a munkatársa, 2011-ig a színházi rovat vezetője. Természetesen ma is, ha alkalmam van, nézek egy-egy színházi előadást és közlöm a lapban a recenziót. És folytatom a kedvencem, a színészportrék írását is. A lapban 1992 óta
számos versem és novellám is megjelent. A Kláris külön érdekessége, hogy kitűnő esszék,
könyvismertetések, képzőművészeti írások és még sok minden „előfordul” benne, hála Györgypál Katalin érdeklődésének, sokoldalúságának.

Mint színházkedvelő ember megnézel sok előadást, és ennek is köszönhető, hogy a lapnál a színházi rovat vezetését bízták rád.

Szeretek és szerettem színházba járni. 1948 óta számtalan emlékezetes előadást láttam, igen kiváló, mára már kevésbé ismert művészekkel. Hosszú évekig bérletem volt a Vígszínházban és a Magyar Színházban. Budapesti színházak művészeti titkáraival vettem fel a kapcsolatot, így sikerült a Kláris színházi rovatát megszerveznem. Tagja vagyok a Magyar Színház – a régi Nemzeti – Baráti Körének és a Fehér Hollók Társaságának. Ez utóbbit 1923-ban alapították vígszínházi művészek, és összejöveteleinken ma is számos író, képzőművész, színművész jelenik meg. Mindezek hozzájárultak, hogy a Klárisban érdekes írások jelenjenek meg – immár néhány színházkedvelő írótársunk tollából.

Hány köteted és milyen címmel jelentek meg ez idáig?

Eddig nyolc kötetem jelent meg. Az első a Késői szüret című verseskötet volt. Ezt követte még három verseskötet (Kérés és vallomás, Szüret után, Emlékek szerenádja ) és egy novellagyűjtemény (Szeretni nehéz). Színházról, filmről három kötetet „alkottam”. Az első kettő (Rivaldafény és vetítővászon, Kaleidoszkop) főleg a Klárisban megjelent színházi írások
és színészportrék gyűjteménye. Szerepelt bennük hosszabb írás is: a huszadik század magyar
drámairodalmáról, a magyar hangosfilm első tizenöt évéről és Páger Antalról. A harmadik könyv – Színészek, szerepek – 74 színészportrét nyújt át az olvasóknak képekkel.

Mióta vagy a Krúdy Kör tagja, és milyen funkciót töltesz be?

A Krúdy Gyula Irodalmi Körnek – éppen a Kláris révén – 1992 óta vagyok a tagja. A Kör Krúdy örökségét képviseli. Jó hangulatú írói találkozások voltak például Jókai Annával, Fodor Andrással, Baranyi Ferenccel, Pomogáts Bélával, Csukás Istvánnal, Mezey Katalinnal. A kiváló művészek előadásával tartott délutánok – Keres Emillel, Sellei Zoltánnal, Tálas Ernővel – felejthetetlen élményt nyújtottak. Számos érdekes kirándulás során vittük a kultúrát vidékre, sőt az országhatáron túlra is. Nos, ezek miatt szeretem a Krúdy Kört. És még említhetném, hogy élő kapcsolatot ápol számos vidéki kulturális szervezettel,
így Kecskeméttel is. Jelenleg a versszakosztály vezetője vagyok és – mint egykori nyomdai korrektor – részt veszek a kör antológiáinak szerkesztésében.

Kérlek, mondd el, hogy azt a sok közösségért végzett munkát kik és hogyan köszönték meg? Milyen kitüntetéseket kaptál ezidáig?

Jó szívvel mondhatom, hogy mindent, amit végeztem és végzek, nem a kitüntetésekért teszem. Mégis – és ez természetes – örömmel tölt el, ha elismerik tevékenységemet. Nos, az AKISZ – tól Aranytoll-díjat kaptam, később az általam látogatott egyesületek (pécsi, kazincbarcikai, budapesti Tűzedzők, Cserhát Kör, stb.) mindig egy-egy szép oklevéllel tüntettek ki. A Kláris -tól Nívódíjat, 2012-ben Életmű-díjat kaptam. A Krúdy Kör emlékérmét, emlékplakettjét is őrzöm. 2004-ben a Művészetbarátok egyesülete felterjesztésére a Magyar Kultúra Lovagja lettem.

Tárkányi Imre költő 80. születésnapi estje a Krúdy Szalonban 2012. február 12-én.

Kedves Imre bácsi, nagyon szépen köszönöm, hogy ha csak röviden is, de betekintést nyerhettünk életed fontos részébe, amelyet úgy hívunk, hogy művészet. Hiszen életed a művészetért, a művészekért és velük együtt telt el eddig. Kívánunk nagyon jó egészséget, alkotókedvet, és kívánjuk, hogy írjál minél több verset, novellát és színészportrét!

Kedves Éva, még egyszer köszönöm a személyem iránt megnyilvánuló érdeklődésedet. Remélem, hogy jókívánságaidat sikerül „teljesítenem” még további számos írásművel.

Nagy L. Éva

ÜDVÖZLÉGY, TAVASZ!

Az ablakomon kopogott –
halkan, szerényen, csendesen.
Mikor kiszóltam, hogy „szabad”,
szobámba libbent kecsesen.

Az ágyam mellett, ím, megállt,
s fülembe súgott valamit.
Fürgén ugrottam talpra én:
Üdvözlégy tavasz! Te vagy itt?

„Öltözz csak gyorsan, szaporán!”
– a Tavasz kacagva sürgetett.
„Vár rád már kinn a kishúgom,
a Március. Most érkezett!”

A ház előtt, a kis kertben
a Március már várt reám!
Kacéran intett énfelém –
fiatal, üde, ifjú lány.

Hajából virágillat áradt,
testéből földnek friss szaga…
És lágyan átkarolta vállam,
csókot kínált az ajaka.

Én elfogadtam csókjait,
hisz ifjú voltam – és bohó!
Üdvözlégy, Tavasz! – daloltam,
Üdvözlégy, évoé! Élni jó!

A VÖRÖS POSTAKOCSI

A postakocsi
már messze jár…

Utasai különös emberek:
Rezeda Kázmér,
Viola és Szindbád –
és mind a többiek…

Robog a kocsi,
megáll egy régi vendéglő előtt.
Az asztalnál, ott Krúdy ül –
a halhatatlanságba költözött.
Előtte bor, kezében toll…
És jönnek „tegnapok ködlovagjai” –

szép lassan felderengenek
régmúlt időknek árnyai.

Itt ülünk mi, az utódok,
előttünk bor, kezünkben toll…

A postakocsi most velünk robog,
a gondolatunk is messze jár…
Május van és eső esik,
de közeleg egy újabb nyár!
Egy ház falán díszes koszorú,
jó Krúdyra így emlékezünk.
A „ködlovagok” most mi vagyunk –
Élünk, szenvedünk, szeretünk…

Hozzászólások