,,Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rímek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
és kicsit fájón sóhajtom: minek?
(Tóth Árpád)

Klárikám, megkérlek, hogy mesélj magadról, az életedről. Bár te inkább az írás szerelmese vagy, nem a beszédé. De a leírt szavak is melegséget hozhatnak az olvasók életébe.

1949. szeptember 6-án születtem Győrben. Irodalomszeretetem már az általános iskolában elkezdődött és tovább fokozódott. Úgy 10 éves korom óta írok verseket, vagy inkább akkor még versnek szánt gondolatokat, melyek a faliújságon és különböző gyermeklapokban jelentek meg. A győri Zrínyi Ilona Gimnáziumban érettségiztem.

Milyen polgári foglalkozást választottál?

Sajnos, dolgoznom kellett, de munka mellett folyton képeztem magam.1985-ben felsőfokú munkajogi végzettséget szereztem. Huszonnyolc éven keresztül a humánpolitika területén dolgoztam mint előadó, később pedig mint vezető. A rendszerváltás negatív változásokat eredményezett nálam is. A munkáltatók folyamatos megszűnése miatt már régóta megszűnt a munkaviszonyom. Azóta időm nagy részét az irodalomnak szentelem.

Elmondtad, hogy tízéves korod óta írsz verseket. Hol jelennek meg írásaid?

A győri Irodalmi Antológia Társaságnak vagyok egyik tagja. Verseim, esszéim folyamatosan jelennek meg különböző irodalmi lapokban és antológiákban, így a budapesti Kláris irodalmi és kulturális folyóiratban és évente kiadott antológiájában is, és még sorolhatnám.

Kérlek, mesélj a sikereidről,a  megjelent köteteidről!

Az Uránusz kiadótól 2007-ben az irodalmi Nívódíj I. fokozatát kaptam. Két kötetem jelent meg: 2006-ban Gyöngyhimnusz, 2008-ban Örök megújulás címmel. Sajnos anyagi helyzetem miatt a mintegy harminc teljesen kész kötetemet megjelentetni nem tudom.

Tudom, hogy a Győri Antológiakör régi tagja vagy, de szeretnénk tudni, hogy kicsoda is Hollósy – Tóth Klára?

A válasz nem könnyű, elég összetett. Röviden azt gondolom, egy érzékeny, alkotó, örökké, szüntelenül gondolkodó ember.

Klárika, van-e olyan személy, akinek szívesen megemlítenéd a nevét, aki hatással volt reád a költői kiteljesedésed terén?

Volt egy nagyon kedves tanítónő, akire nagy szeretettel és hálával emlékszem, Czvetics Sándorné Irénke néni. Azt hiszem, neki köszönhetem leginkább, hogy költő, író lettem. Az írás, főleg a versírás egy felfokozott érzelmi állapot. Emlékszem, amikor József Attila: Eszmélet című költeményét olvastam az udvaron. Tavasz volt, kikelet kinn, benn egyaránt, és a versben is: „Az éjjel rászálltak a fákra, mint kislepkék a levelek.” Ez a gyönyörű gondolat mélyen megérintett, a lelkemig ért. Ettől a perctől fogva írtam le minden megérintő gondolatomat. Ebben az időben sok mesét írtam, melyeket az osztálytársaimmal el is játszottunk. Nagyon szerettem iskolába járni, tanulni, tanulni, gondolkozni, alkotni, ez volt a lételemem.

Ki, vagy kik azok a költők, akik meghatározták a gondolataidat, s melyek azok a művek, amelyek fontosak neked valamiért?

A legelső költő, akit az iskolában tanítottak, Petőfi Sándor volt. Nagyon szerettem, sokat adott nekem minden verse. Főleg a János Vitéz. Ebben a korban az ember még nagyon közel áll a mesékhez, így én is. Próbáltam hasonlókat írni Tündérországról, a hétfejű sárkányról, a szerelem erejéről, hogy a rózsaszál újra az imádott lánnyá, Iluskává változik… Aztán az énekelhető versei érintettek meg, a Befordultam a konyhára, a Fa leszek, ha fának vagy virága, stb.… Dallamukra én is írtam hasonló gondolatokat, s a versek, mesék egyre gyűltek… Kikerültek a faliújságra…

Abban az időben még volt olyan, hogy tanfelügyelő. Nagyon vártam, szerettem, mikor jött. Kedves tanítóm, (majd később irodalomtanáraim) mindig velem büszkélkedett, a füzetemmel leginkább, a fogalmazásaimmal, a dolgozataimmal. Beszélni már akkor sem szerettem és azóta sem… Gondolkodni, alkotni annál inkább! Nem szónoknak, gondolkodó, alkotó embernek születtem. Ez így volt, van és marad is mindig. Túl szerény, csendes, hallgatag ember vagyok, és rendkívül igazságszerető.

Van-e olyan esemény az életedben, amire büszke vagy és megosztanád velünk?

Olaszországban, közelebbről Ferrarában adják ki azt az irodalmi lapot, amelynek főszerkesztője, tulajdonosa a professzornő Tamás-Tarr Melinda dr., s ő szétküldi azt a világ több pontjára, így nevem ismeri mindenki, akit érdekel az irodalom. E lapban nem csak saját verseim, de német, spanyol, orosz fordításaim is vannak. Melinda kérésére volt olyan, hogy egy idegen nyelvű verset én magyarra, ő tovább olaszra fordított, de természetesen a saját verseimet is. Van egy olyan angol kiadású könyv, melyben angolul találhatók a verseim.

Mit jelent számodra a vers?

A vers mindig valami elmondani való kikívánkozása az emberből. Végtelen, ősi líra, mely napvilágra akar kerülni. A világ problémái foglalkoztatnak, mint másokat, és mellette az egyéniek is. A vers káprázat, élmény, látomás. Az ember szíve-lelke. Költői feladatomnak az érték, a szépség meglátását és megfogalmazását tartom, öröklétet adva a mulandónak. Emberi feladatomnak, hogy meglássam és tiszteljem minden emberben azt, amit Isten benne öröklétre szánt.

Kedves Klári! Kívánom, hogy váljon valóra álmod, és sok-sok szomorkodó kiadatlan köteted könyvformát öltsön hamarosan. Azt hiszem, ha most egy kiadó megkeresne, az lenne egy igazi álom beteljesülése. Kívánom, hogy így legyen! A magam és a szerkesztőség nevében megköszönöm ezt a kedves vallomást, és kívánok jó egészséget, töretlen alkotókedvet. A Teremtő segítsen további utadon.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. február 26.

A lombok imája

Aranysárga fény, sugárragyogás,
hang nélküli, néma mosolygások,
porszemcse futkos, csend van, hallgatás,
mintha vigyáznák a némaságot.

Érezni szinte, valaki figyel,
mintha szólna emberi szavakkal,
a végtelen Jelenlét vizitel,
beszélgetnek, Ő és a patakzaj.

Az erdő mereng mélán, gondtalan,
a csend néma sóhaj suttogása,
a lombok halk imákat mondanak
kezüket az ég kékjébe mártva.

(Írottkő tetején, 2013. július 18.)

Golgotán

A levetkezett erdőn árvaságról,
elmúlásról mond halk mesét a csend,
lombhullató, kesergő, bánatától
a távol együtt érzőn visszacseng.
A zörgő, rőt, száraz leveleken
kis vigasz-fény, mint mécsláng átszitál,
árnyak suhannak lomhán s nesztelen,
közöttük jár valahol a halál.

Eltűnődöm múló életemen,
csak szenvedés vár annyi éve!
Egyszer ha porrá, semmivé leszek,
semmibe vész majd szívem lüktetése….
Dér hull a szétszórt rothadó avarra,
mint Jézusra a vád a Golgotán,
tán egyedül maga az Úr tudhatja,
mért bánik velünk ilyen mostohán.

(2011. december 3.)

Káptalandombon

Fellegek szegültek mellém társnak,
belül a béke van velem,
azúrég öleli a tájat,
hol századokról mesél a történelem.
Idegen hadaknak látom harcát,
németnek, töröknek, franciának,
mit életükben jól összekuszáltak,
 jóvátenni talán még visszajárnak.

Mennyi átlényegült múlt, ma jelen,
műemlék a domb legmagasabb pontján,
a Püspökvár, a templom, kísért a múlt szüntelen,
dicsőség tüzén át, s tragédián!
Mennyi ember tudna itt mesélni,
ha összegyűlne, kit e domb ideköt,
mennyi történést takar ez örökölt
szent istváni talpalatnyi föld!

Mennyi emléket takar, halát, gyönyört,
a rézrozsdák kibomló színképe,
a nagyharang konduló hangja,
mind üzenet, a múlt emléke.
Mekkora időtáv, Istenem,
mit ringat a csend  immár ezer éve,
mennyi víz lefolyt azóta a Dunán,
s kiált fel még az „asszonyi kín” az égre.

Mily hatalmas kincstár, szent ereklyékkel,
vérző könnyet ontó szűzanya kép,
mily alázatot, csodálatot hordoz széjjel
az arcán átsugárzó mennyei fény.
Fellegek szegültek mellém társnak,
s ezernyi lélek, csendes suttogás,
merengek a múlton, míg csörgedez tovább
a múltat idéző visszhang, a vízcsobogás.

(Győr, 2008.)

Hazámhoz és fiához

Ne add fel, ne add fel a reményt, Hazám!
Sem jelened, sem jövőd nem elveszett,
honodnál nincs sehol, semmi édesebb,
fiad itthon,csak itt lehet igazán!

Itt születtél, itt élsz, ismerős e táj,
minden kis zegzuga, síkságok, hegyek,
és ő szintén ismerősként tekint rád,
ismeri lényed,  minden lehelleted.

Bárhogy menekülnél, hiába futnál,
idegen nyelven bármily jól megtanulj,
hazád fia maradsz, bármibe fogj hát,
sohase felejtsd el, itt lehetsz csak úr!

(Győr, 2012. október 23.)

21./Téged Isten…

          Téged Isten orvosul küldött…
           Elisabeth Barett Brawning

Téged Isten büntetni küldött,
kétélű kardnak, mely mély sebet vág,
és hogy a hűség tőlem el ne szökjön,
adott melléd őriző kitartást.

Mily’ különbség, kit minek küldött,
kinek öröm jut, kinek sorscsapás,
mint Sziszüphosz a kővel, veled küzdött
és küzd ma is a hozzád tartozás…

…s minden új perccel, minden új nappal
a veszteség fájó szablyája szabdal,
 lelassítja az áhított véget,
újra alkot érzésemben téged,
 
és marad minden úgy, ahogy volt,
a hűlő szerelem, az eltékozolt.

(Párizs, 1990. október 23.)


Hozzászólások