Gimnáziumi ballagásomra kaptam ajándékul 1965-ben az akkoriban újrakiadhatott „Boldog Margit”-ot. Az akkor 66 esztendős szerzőnek, Kodolányi Jánosnak még néhány éve volt hátra életéből. Ez a regénye már első megjelenésekor, 1937-ben is a többedik műve volt. És amikor 1969-ben végleg lezárult az írói pályája, szinte megszámlálhatatlan, de legalábbis felsorolhatatlan prózai alkotást hagyott maga mögött. Nem beszélve a kezdeti verskötetekről, olykori drámákról és a szintén gyakori publicisztikájáról.

A népi írók közé sorolható Kodolányi János termékenységének okát egyik lexikoncikk-írója, Miklós Róbert így vázolta: „… Kora ifjúságától önerejéből, kizárólag írásaiból tartotta fenn magát és családját.” Nyelv és stílus dolgában illő tehát emlékeznünk az épp 125 esztendeje, 1899. március 13-án született jó tollú, máig figyelemre méltó írónkra.

Egy "új és új alakváltozatokban jelentkező" író - 125 éve született Kodolányi János

Fotó: Kodolanyi.hu

Legelső kritikusai – akár dicsérték, akár bírálták – Németh Lászlóval az élen mindannyian észrevételezték, hogy mintegy elkötelezte magát a naturalizmussal. Ez természetesen nem a valóban így nevezett és csak pár évtizedig dívó stílust jelentette kezdeti alkotásaiban. Szerencsére nem rekedt meg e joggal beskatulyázható egyéni kifejezési módban. Mint címünkben utalunk rá:

Rónay László találó megállapítása szerint Kodolányi nagyon is „új és új alakváltozatokban jelentkező” író tudott lenni, mindig rugalmasan készen a megújulásra, sőt újításra…

De szólaljon meg immár ő maga! Hogyan látta ifjúkori író-önmagát a halála előtt egy évvel publikált „Visszapillantó tükör”-ében?

„[…] Ezután egy merőben más világ következett, a Drávaszél. A Mecsek és a Zengő sötét, hatalmas erdői és ormai után, a síkság, a ligetek, a gyümölcsösök, a szelíd kertek és a hófehér népviseletben járó, gyönyörűen beszélő nép énreám szinte varázslatos erővel ható világa. […] Nemcsak a régi típusú Dráva-széli népdalok ragadtak meg bennem, mert rajongtam értük, hanem az ormánsági nyelv is. Véglegesen és mindörökre a Dráva-szél népe tanított meg anyanyelvemre, azóta tudok csak magyarul, azóta vizsgálom nyelvemet, tudományosan is.

Nem lényeges kérdés, hogy történelmi regényeim nyelve valóban Árpád-kori nyelv-e. Az Árpád-kor nyelve feltámadhatatlan, de a lelke feltámasztható, és ezt a lelket én igenis feltámasztottam, éspedig a Dráva menti magyar nép élő, ható, halálomig a fülemben muzsikáló nyelvéből. […]

Csodálatos nyelv volt az, ma már nincs meg többé és nem is lesz. A hírlapírás, később a rádió, azután a politikai hazugságokkal megmérgezett jövő-menő-futó emberek tönkretették, széttaposták, kibelezték, értelmét kivették és elvesztegették, és amikor az a nép a lelkét veszítette el a liberális-kisbirtokos-szabadversenyes korszakban, ugyanakkor veszíthette el a nyelvét is. Ez természetes. […]”

Több, mint kuriózum, hogy Molnár Edit, az ismert fotóművész már-már a „huszonnegyedik órában” föl tudta keresni a nagybeteg és a világtól szinte elzárkózva élő Kodolányit. Nem csupán lefényképezhette, de szavait – mintegy az utókornak is szóló üzenetét – is meg tudta örökíteni. Ezt a példátlanul eredményes látogatást idézzük föl – részletében – Molnár Edit „Írók, történetek, képek” című könyvéből:

„[…] Új erőt gyűjtve elindultam Kodolányihoz. Kint ült a verandán, lányával, Jucóval, előtte egy Kortárs volt, és egy táskarádió. Nyugodtabbnak láttam, és mintha egyáltalán nem öregedett volna az elmúlt esztendők alatt. Emlékeztettem, hogy egykoron itt jártunk Baránszkyval. – Ugye, akkor még tudtam valamennyit járni? – kérdezte. – Nézze, ott van a tolókocsi, de olyan nehezemre esik beülni, és olyan fájdalmas minden mozdulat, hogy inkább egész nap itt kint ülök a verandán. Már olvasni is nehezen tudok, mert a kezemmel nem tudom fogni a könyvet – és mutatta, hogy leginkább keze fejével lapozza a lapokat.

Egész nap csak a rádióra vagyok utalva. – És indulatosan felcsattant a hangja: – Ezek a riporterek, ezek a bemondók és ezek a riportalanyok! Együttesen vétket követnek el a magyar nyelv ellen. – Engem is pillanatonként kijavított, például olyasmit mondtam, hogy alapvető, akkor azt kérdezte: – Mit vet maga? Az alapot? Veti az alapot? Búzát, kukoricát lehet vetni, de az alapot? … Vetik az alapot? – kiáltott fel, és félig béna karjával indulatos mozdulatot tett. Olyan volt ez, mint egy törött szárnyú madár vergődése.

– Irtó érdekes – mondtam valamire. – Igazán? Mit irt maga tulajdonképpen? Mert a gazt, azt lehet irtani. – És ismét felemelte hangját. Elhallgattam, zavarba jöttem, és közben el is gondolkodtam azon, hogy valóban, hogy is beszélünk mi magyarul. Megfordult, és csendesen azt mondta: – Nézze, úgy kell beszélni – látja –, mint ahogy a fecske repül az égen. Olyan természetesen, olyan egyszerűen. – Utánanéztem a fecskének, mozgása tökéletes és harmonikus volt. Semmi felesleges sallang. Egy életre megjegyeztem Kodolányi szavait.

Egyszer csak nagy léptekkel keresztülvágott a verandán egyik unokája, azt hiszem, András volt. Köszönt: – Csók, szia, mi van? – És már ott sem volt. Csak a lábasok csörömpölését hallottuk, és a nagymama csendes hangját: – Kérsz-e még, elég volt? – Na, itt van! – csattant fel ismét Kodolányi hangja. – A saját házamban, a saját unokáim, azok sem tudnak tisztességesen magyarul! Csak így: mi van? Ebbe nekik belefér a jó estét, jó reggelt, hogy hogy vagy, nagypapa, mi újság veled. Csak »mi van, mi van«. Ebben minden benne van, gondolják. – Andrást a kifakadás nem nagyon zavarta, s úgy ment el, ahogy jött, nagy léptekkel, valami köszönésfélét mormogva. […]”

Az iménti vallomás nemcsak afféle kivételes epizód volt, hanem summázás is. Akár „létösszegző interjú”-nak is nevezhetjük. Meggyőződhetünk arról, hogy Kodolányi igazi, nyelvében élő, anyanyelvét szerető, művelő, jobbító íróegyéniség volt. Iránta való hűségét mindhalálig bizonyította. Akkor követjük őt ebben a legodaadóbban, ha könyveit, nyelvi-stiláris gazdagodást hozható alkotásait kézbe vesszük. Ma is népszerűségnek örvend; műveihez hozzáférnünk nem okoz különösebb nehézséget. Érdemes Kodolányit olvasnunk – nem csupán e jubiláris emlékévben…

 

Holczer József

Kapcsolódó cikkünk