Kedves Erzsébet, bizonyára ismerősen cseng számodra ez a két mondat. Kérlek, mesélj a magazin olvasóinak eddigi életedről, a fényekről és az árnyakról, amelyek végigkísérik minden ember életét!

Igen, ráismertem… Az Üveghang c. első megjelent verseskötetem előszavából, kedves és értő pártfogóm tollából valók.

Talán menjünk vissza a múltba, a helyszín Zalaegerszeg!

Amióta eszemet tudom, énekeltem, szavaltam, rajzolgattam. Már 7 évesen zeneiskolába és balettiskolába jártam, zongorázni, később énekelni tanultam, ami kiváló alapot nyújtott a fejlődésemhez. Édesapámtól örököltem az énekhangomat, a kézügyességet, talán a versírás képességét is. Édesanyámtól jött a versek, a könyvek szeretete. Ő nagyon szépen szavalt fiatalkorában.

Bizonyára már kisgyermekként felfedezték a tanáraid vagy a szüleid, hogy kiváló kézügyességed van.

Előbb fedezték fel zenei képességeimet, később a rajzkészségemet is. Leginkább tanáraim inspiráltak, hogy induljak az ének- és szavalóversenyeken. Így aztán korán megismerkedtem a színpad világával. Gimnazistaként alapító tagja lettem a Zalai Táncegyüttesnek, szerettem táncolni is, de én az éneklést választottam. Az éneklés felszabadultabbá tett, csodálatos érzés,
semmi nem pótolja.
Az 1965-ös Ki mit tud?-on táncdaléneklésben indultam, a zalaegerszegi népszerű Cyklon zenekar kísért. A több ezer jelentkező közül bejutottunk a legjobb 12 közé, ami már önmagában fantasztikus eredmény volt! Az elődöntőben Petrovics Emil zeneszerző
elismerően nyilatkozott éneklésemről, „sajátos, bensőséges előadásmódomról”. Éppen ezért a középdöntőben meglehetősen elkeserített, hogy minden indoklás nélkül kiestem, nem jutottam a döntőbe. Sokáig elment a kedvem az énekléstől, holott tanáraim ígéretes zenei jövőt jósoltak. Az érettségit követően a budapesti Kirakatrendező Iskolába felvételiztem, és a
kézügyességemnek köszönhetően fel is vettek. Akkor ez nagyon jól jött vigaszdíjnak!

Hány évig és hol dolgoztál dekoratőrként? Szeretted ezt a munkát?

Budapesten az Iparművészeti Múzeumban kezdtem dolgozni, mint kiállításrendező. Betegségem miatt visszaköltöztem a szülővárosomba, kirakatrendezőként és dekoratőrként helyezkedtem el.

Hogyan jött az ötlet, hogy továbbképzed magad, és rajz-biológia-ének szakon tanári diplomát szerzel?

Úgy éreztem, sokkal több rejlik bennem, nem elégített ki ez a fajta tevékenység. Férjhez mentem, harmonikus családi életet éltünk, két csodálatos gyermekkel áldott meg a Teremtő. Férjem tengerésztisztként hajózott, gyakran voltam egyedül, ráértem képezni magam. Időközben ő is abbahagyta a hajózást, és Zalaegerszegen helyezkedett el kollégiumi nevelőtanárként. Nagy szükségem volt egy biztonságot adó, szerető társra, mivel nagyon sokat betegeskedtem, sok operáción estem túl visszatérő vesekövességem miatt.

Levelező szakon szereztem meg diplomáimat a pécsi és a szombathelyi főiskolákon. Rajz-, biológia- és énektanár lettem Tófejen majd Salomváron. 15 évig ingáztam Zalaegerszegről. Mindig gyermekközpontú voltam, nagyon szerettem tanítani, hivatásomnak éreztem. Kórusaimmal az iskolai és községi ünnepségeken kívül megyei és országos kórusversenyeken is eredményesen szerepeltünk. Pedagógiai tevékenységemet 1990-ben Művelődési Miniszteri Dicsérettel ismerték el.

Következett a karnagyi hivatásod. Mesélj erről is nekünk!

Tapasztalván, hogy az iskolai kórusokban általában milyen kevés a fiú, – merész és Zalában egyedülálló kezdeményezésként – nyakamba vettem a várost, elindultam az iskolákba fiúkat toborozni. Régen dédelgetett álmomat valósíthattam meg, amikor 1991. október 1-jén, a Zenei Világnap alkalmából 42 fővel megalakult a Zalaegerszegi Városi Fiúkórus. A Hangverseny és Kiállítóterem csodálatos épületében zajlottak a próbák és a legtöbb koncert! Később az egynemű karból fiú-vegyeskar szerveződött, így gazdagíthattuk a repertoárt is.

Éves rendszerességgel karácsonyi és évadzáró koncertet adtunk városunkban. Csupán az én működésem alatt 50 fellépésünk volt, számos jótékonysági szereplés, beleértve a 10 perces és a másfél órás hangversenyt is. Sok belföldi és néhány külföldi meghívásnak is eleget tettünk, kiemelve az emlékezetesebbeket: Lendva, Altenburg (Ausztria), ahol a bencés apátság fiúkórusával volt közös fellépésünk, vendégül láttuk a Budapesti Énekes Iskolát. Szolnokról, az Országos és Nemzetközi Fiúkórus Találkozóról Nívó-díjjal érkeztünk haza. Később, amikor már nem én vezettem a kórust, további Nívó-díjjal és arany minősítéssel
gazdagodhattak. Olyan hírességekkel is léptünk egy színpadra, mint Kováts Kriszta és Varga Miklós. Csodálatos évek voltak! Szakmai pályafutásom legszebb, legteljesebb időszaka volt.

Lentiben nyaranta zenei tábort szerveztem szülői segítséggel, rengeteg élményt nyújtva mindannyiunknak. A kórusmunka – a közös programok és éneklés által – a fiataloknak egyfajta erkölcsi útmutatót és közösségi magatartásformát is nyújt, amire égetően szüksége van a felnövekvő nemzedékeknek. Ebben láttam a legszebb feladatot! Nagyon büszke voltam a „fiaimra”, és vagyok a mai napig. A szólisták közül Bella Levente, Gál Szabolcs és Kiss Krisztián nevét emelném ki, sikeres énekesi, zenei karriert futottak be! Egykori kóristáim pedig sokan ma is különböző kórusokban, a környékbeliek a Zalaegerszegi Városi Vegyeskarban énekelnek.

Az 1996-ban bekövetkezett súlyos rákbetegségem miatt a kórusmunkát orvosaim tanácsára abba kellett hagynom. A sok izgalom, a maximalizmusomból eredő örök megfelelési kényszer valóban felőrölte egészségemet. A kórus még évekig sikeresen működött Kovács Kata és Hajdú Sándor irányításával, akik a Zalaegerszegi Városi Vegyeskar vezetése mellett látták el ezt a faladatot is, de később, karnagyok híján – nagy szomorúságomra – mégis megszűnt a fiúkórus… Azóta is ápoljuk a kapcsolatunkat, 5 évenként találkozót szervezünk. Itt említem meg, hogy a 20 éves évfordulóra újra színpadra invitáltam “fiaimat”, és Jubileumi Férfikar néven 2011-ben a Vegyeskar karácsonyi koncertjén nagy sikerrel közreműködtünk. Különleges élmény volt újra együtt énekelni az immár felnőtt férfiakkal, családapákkal, de rájöttem, hogy már nem nekem való a színpad, a vele járó izgalmak, így végleg visszavonultam a nyilvánosságtól.

Mikor csöppentél bele a színházi életbe?

Már a fiúkórus megalakulásakor, 1992-től a Hevesi Sándor Színházba hívtak énektanárnak, amit kissé félve, de boldogan elfogadtam. A korrepetitori munka viszont komoly kihívás elé állított, hiszen nem voltam annyira jó zongorista, amit ez a feladat megkövetelt volna, de megbirkóztam vele. Már „csak” a színház és a Zsinagóga között ingáztam. Nagyon sok szép élménnyel gazdagodtam, és sok kedves művészegyéniséget ismerhettem meg a hat év alatt, sokukkal ma is tartom a kapcsolatot. Szeretettel hallgatom volt tanítványaimat, figyelemmel kísérem pályafutásukat. Egykori stúdiósaim közül sokan országos énekesi karriert futottak be.

Szeretek színházba járni, különösen a zenés darabokat kedvelem. A már említett súlyos betegségeim miatt túl korán nyugdíjba kényszerültem. A karmesteri pálcát ecset és toll váltotta fel…

„A sorsdöntő pillanatokban a család, a barátok, a művészi alkotómunka és szilárd istenhite erősítették lelkét.”-írja Király Lajos az Üveghang c. verseskötetem előszavában. Ehhez még hozzájárult töretlen optimizmusom is, ami soha nem hagyott cserben…

Kérlek, mesélj az üvegfestészetedről!

Mindig kerestem az önkifejezés különböző eszközeit, a harmóniát, érdekel a fény, a tükröződés, az áttetsző üveg. 2005 óta foglalkozom üvegfestészettel, de eleinte csak a készen vásárolt üvegtárgyak felületét díszítettem. A későbbiekben üveg- és tükörtáblákra is festettem. Az üveg számomra a megingathatatlan törvény, végletes ellentmondás, a megfejtésre váró titok, a tűzben keletkezett jég. A változékonyság és a változatlanság kontrasztja. Az üveg törékeny, mint az emberiség, áttetsző, misztikus, önmagában hordja saját megsemmisülését. Megragadott titokzatos, sejtelmes világa, ez vezetett az üvegfestészethez, melyben újra önmagamra találtam. Egyik kedvenc operaénekesem idézetét választottam
mottómul:

“Aki szereti azt, amit csinál, abból spontán módon árad az öröm.”(Monserrat Caballé)

Hosszú kísérletezés után kidolgoztam sajátos technikámat, amelyben “a finom elegancia, a selymes, szatén fényhatások mellett megjelentek a markánsabb, fémes effektek”- hangzott el Zalaegerszegen a Hangverseny- és Kiállítóteremben, első kiállításom megnyitó beszédében. Időközben a Zalaegerszegi Vitrin Kortárs Képzőművészeti Egyesületnek is tagja lettem. Azóta önálló kiállításom Zalaegerszegen a Buday Galériában és Győrújbaráton volt, de zömében csoportos tárlatokon szerepeltem alkotásaimmal.

Idézet a szakmai zsűri jegyzőkönyvéből 2005-ből: „Az üvegfestést (…) magas színvonalon műveli, nőies, finom érzékenységet tükröző egyedi stílusban és technikával valósítja meg (…) Forma-és arányérzéke, valamint stílusérzéke meggyőző harmóniát eredményez, művészi értékkel bír.”

HA EGY KICSIT

Ha egy kicsit bátrabb lennél,
felemelnéd a telefont és a hangodat.
Megszeghetnél egy íratlan törvényt:
a szerelem nem kér nyilvánosságot.
(meglepne, ha váratlanul
az utcán átölelnél)
Ha egy kicsit erősebb lennél,
harcolnál, hogy ne a kétségbeesés
nyerjen nálad minden csatát
egy-egy nyári zivatar után.
Ha egy kicsit magasabb lennél,
tarthatnád nekem a szivárványt.

Ha egy kicsit okosabb lennél,
tudn
ád, mivel kéne befogni a szám…

VOLTÁL

Te voltál lelkemben a csend,
paravánom mögött a végtelen,
szívem közepén a vörös,
ecsetem hegyén a zöld.

Homlokomon a redők,
fejemben az őrület,
csendünk szőnyegén az ölelés,
lugasom mélyén a félsz…

Álmaim daliás hercege
szemem partján a fellegek,
novemberi hóban a fehér,
holdfényben a reszketés.

Te voltál a rím, a vigasz,
alkonyomban az alázat,
édesben a keserűség,
kápolnámban az engesztelés.

Voltál az ecset, a szín, a festék…

Nagy L. Éva

Hozzászólások