,,Ha napszerű nem volna már a szem,
nem láthatná meg a napot sohasem.
S ha nem lappangna bennünk égi szikra,
Az isteni szép sohsem boldogitna.”

(Johann Wolfgang von Goethe)


Bemutatjuk Kovács Sándor Pált, a FILA Nemzetközi Csillagrend ezüst fokozatával kitüntetett ,,TOLLFORGATÓT”

Sándor 1937-ben született Budapesten. Volt néptanító, könyvtáros, népművelő, kultúrház igazgató, testnevelő tanár és sporttudósító. Gyermekkora óta ír verseket, de a két diploma megszerzése után végül is élethívatása a birkózósport és a vele együtt járó bírói, szakedzői tevékenység lett. A sport szeretete mellett lírikus alkat, versben és prózában egyaránt.

Két könyve jelent meg: A mesélő Pantheon és a Grundbirkózás. Számos antológiában és újságban jelentek meg versei, tudósításai. Több mint húsz éve tagja a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körének.

Sándor már hetvenöt éves elmúlt, de még ma is adja utasításait a birkózó-,,palántáknak”, és tollából ugyanúgy csordogálnak az írások ,,aranybetűi” manapság is. Olyan ez számára, mint egy be nem teljesült szerelem, amely lelkében örökké ott ég.

Kovács Sándor Pál versei

Ajánlás

Valahol messze puszták mélyén
a délibábos Kiskunságban..
lobogó pásztortüzek mellett
dalok születtek hajdanában.

Legendát szőttek, mesét fontak,
gyöngyöket szórt a népköltészet.
Szedjük össze a vénülő múltból,
és féltve őrizzük meg őket!

Fohász Anakreonhoz

Óh! Örök-ifjú taeoszi lantos,
Anakreón, versed most is igéz.
Lelked örök, bár porlad a tested,
jambuszaidból még fel-felidéz.

Szamoszi ó-bor méze ha csurran,
bacchusi mámor és Vénusz ölel,
Lelkem a lelked kelyhében fürdik,
megihlet a Múzsa, és te jövel…

Vezesd a tollam, add meg a ritmust,
apró örömökről zengjük a dalt!
Bohém poéták, én s Anakreón,
így aratunk majd babért, diadalt.

A hold

Fogyóban van a hold sarlója,
csak pislákolnak a csillagok,
szellő suhan a lombok alján
és én nagyon szomorú vagyok.

Magányos nyírfa áll a kertben,
kontyát a szellő meg-meg rázza,
karcsú dereka vággyal hajladoz,
mintha vőlegényére várna.

Ezüstfátyolba takarja be a hold,
az árva didereg, mintha fázna,
mintha bűbájos dalt citerázna?

Az ágain ül egy szomorú kobold,
talán a nyírfácska vőlegénye
Mikor pirkad, könnycsepp lesz belőle.

Mester és tanítvány

Mint bronzbaöntött
antik férfiszépség,
úgy áll előttem
büszkén, délcegen.
Arányos testén
feszülnek az izmok,
harsan a síp és
birkózik velem.
Két kígyózó kar
acél-öleléssel
magához szorít,
küzdünk félelemmel
nagy lendülettel,
gyorsan, mint a villám,
hatalmas ívben
szaltózik velem.
Hidam kemény bolt-
íves hajlatára
reá fonódik
karja, ostromol:
rövid a harc – bár
én még ellenállnék,
s a tanítványom
boldogan tusol.
Ugrál, kacag és
ujjong örömében,
most, hogy először
a Mestert legyőzte.
Tudja: csak játék,
mégis nagyon boldog,
mert így lesz bajnok
jövőre belőle…

Fricska az elmúlásra

Ha eljön értem a halál,
s azt hiszi, végre rám talál,
ajtómon cédulát hagyok:
Pardon, házon kívül vagyok!

 

Nagy L. Éva

2012. szeptember 14.

Hozzászólások