Nem indult könnyen, és nem is folytatódott nehézségek nélkül az életem. Édesanyám első házassága még születésem előtt zátonyra futott, így érkezésemet már csak anyai nagymamámmal, s az akkor még velük élő, kamaszkorú nagybátyámmal várták. Kezdetben így éltünk hárman egy hódmezővásárhelyi szoba-konyhás házrészben. Életkörülményeink minden egyszerűsége és nehézsége ellenére mindig erős gyökerek fűztek a szülőházamhoz. 14 éves koromig éltem ott, s nagyon nehezen fogadtam el, amikor panelházba költöztünk. Erős honvágy dúlt bennem évtizedeken át. Sajnos már nem áll a régi ház. Újat építettek a helyére, de 30 évvel az elköltözésünk után a bontás idején visszamehettem oda, és még utoljára felidézhettem ott gyermekkorom emlékképeit. A rozsdássá kopott házszámtáblát és egy vörös téglát a régi folyosóról magammal hozhattam, és ezzel úgy érzem, elcsitult bennem a kínzó honvágy is.

KÖSZÖNLEK, ANYÁM

Nézlek, ahogy fáradtan
mozdul törékeny tested…
Gyengülő erőd titkolva,
válladon pihen kereszted.

Nézlek, ahogy sápadtan
a múlt terhét vonszolod;
reményed könnyekbe rejted,
s csak szótlanul hordozod.

Nézlek, ahogy álmatlan
éjed ül egy hajnalon
– szemed alatt szarkalábot
mélyít az aggodalom.

Nézlek, ahogy szeretve
vársz, vagy éppen jössz felém:
ősi ösztön hajtja lépted
– áldott úton Fény kísér.

Nézlek, ahogy keresve
felém nyúlnak karjaid…
Ölelésbe fojtott könnyek
sírják Sorsunk harcait.

Nézlek, ahogy magad
áldozva vigyázol rám…
Óvjon meg Téged az Isten
és tudd: szeretlek, Anyám.

Visszatérve a korai évekre, Édesanyám két éves koromban találta meg azt a társat, akit a Sors valóban egy egész életre mellé rendelt, s aki engem gyermekéül fogadott. Ennek a szerencsés fordulatnak köszönhetően úgy érzem, a legjobb édesapát adta nekem a Gondviselés, és én büszkén viselem a nevét. Szüleim ma már idősek, de példaértékű, szeretetteljes házasságban élnek ma is, és örökké hálás leszek nekik mindenért. Mindig szeretettel gondolok a pár évvel ezelőtt elhunyt nagymamámra is, aki segített engem felnevelni. Amilyen szeretettel, éppolyan törődéssel is neveltek, melyhez komoly féltés is társult. Még nem voltam 3 éves, amikor egy ritka betegség miatt az életemért kellett küzdeni. Hosszú időt töltöttem el gyermekkoromban a SZOTE Bőrgyógyászati Klinikáján, egész testemet beborító hólyagokkal. Szüleim mesélték, hogy akkoriban azt mondták az orvosok, az akaraterőmnek is köszönhető, hogy életben maradtam. Az akaraterőre s a kitartásra sokszor szükségem volt a későbbi életem során is.

LÉLEGZETRE VÁRVA

A tavasz már búcsút intett,
a napsugár rábólintott a nyárra,
s a Föld, időtlen idők táncát járva
átfordult újra a másik oldalára.

Ma virágba borult kertek hívnak,
de holnap már arcomba rozsdállik a jelen:
harmatba bújó könnyek fénylenek
az őszbe érlelt, édes éveken.
 
Ismerős szellők simítják lelkem,
most mégis minden, minden idegen.
Dacosan lüktetnek nyakamon a percek
– most megállni volna jó, hogy lélegezzek.

Egy utolsót sóhajtsak a régi nyárból,
vihessek emléket anyám karjából,
estike illatot a kertből, repedést a téglákról,
egy kitekintést az útra a régi ház ablakából.

Ez a betegség az egész gyermekkoromat megbélyegezte és csak a pubertáskorral tűnt el nyomtalanul. Talán a betegségem lehetett az oka annak, hogy nem született testvérem. Minden féltés és figyelem rám irányult, és bevallom, gyermekként ez sokszor nyomasztott. Én soha nem mehettem strandra, mint a többi gyerek, és sok olyan élményből kimaradtam, ami másnak természetes volt. Magányt kereső, udvaron szöszmötölő, illemtudó, mosolygós gyermek voltam, de mindig volt bennem valami eredendő szomorúság. Ifjúságomat viszonylag korai házassággal pecsételtem meg. 19 évesen mentem férjhez, három gyermek édesanyja lettem, de sajnos 10 év után az én házasságom is válással végződött.

Mikor kezdtél el verseket írogatni?

1994-ben próbálkoztam először versek írásával. Akkoriban az életemnek egy olyan nehéz szakaszát éltem, amikor erős kapaszkodóra volt szükségem. Ekkor már három gyermekes édesanya voltam, és nagy nehézségek álltak elém. A középső kisfiam genetikai rendellenességgel született. Egyéves kora óta az Ipolytölgyesen lévő fogyatékos otthon nyújt számára állandó gondoskodást. A fogyatékos gyermekem születése utáni krízishelyzettől kezdve nagyon sok nehézség és fájdalom átélésével jutottam el odáig, hogy teljes szívvel elfogadjam a rám váró, nem éppen hétköznapinak mondható életutat.

LÉTIDŐ

Valahol
félúton járok talán;
álságra vagy valóságra
várok sután
– zarándoklat csupán
az élet, s ez az
őrjítő magány;
s míg lélegzetem fojtja
a lét gubancos bojtja
ólom-léptem szétterítem
az üvöltő romokra;
mint sivatag homokja
szétfolyik rajtam az idő
s mind-mind vágyaimra nő;
ábrándokba burjánzó
jelenések erdejében
– mint kis virág
az égig érő fák tövében –
félve rejtőzködöm
önmagam elől

Egy általam mélyen tisztelt költőnő, Kamarás Klára gondolatai tökéletesen foglalják össze számomra az együtt maradás törvényét: „Közös úton csak azok tudnak együtt sokáig járni, akik hasonló elvek alapján élnek.” A válással egy olyan nehéz időszak vette kezdetét, ami teljesen megváltoztatta az életemet. Nehezen, de mégis muszáj volt talpon maradni. Mindig nagyon szerettem verseket olvasni. Legkedvesebb költőm, Váci Mihály költészete már 14 éves koromtól fogva nagy hatással volt rám, majd középiskolás éveimben egy olyan pedagógus tanított magyar irodalomra Bokor János személyében, aki csodálatos ember, és nagyszerű tanár volt.  Talán ezek a hatások vittek abba az irányba, hogy az érzéseimet nem naplózva, hanem versekké formálva próbáltam összegezni. Csak később jöttem rá, hogy ezzel az önterápiával a bennem rejlő erőt fedeztem fel, s hoztam felszínre. A versekben való megnyilvánulás vágya azonban nem csak önterápia maradt. Úgy érzem, a részemmé vált. 

SZAVAKHOZ

Ó, szép magyar szavak!
Ti vagytok örök támaszom.
Sorsom hullámzó ritmusát veletek táncolom:
örömbe, bánatba, sóhajba, zokogásba,
lágy vagy kemény hangok vonagló ritmusára
– az életet a halálba
veletek vonszolom.

Ó, ti bölcs, hű szavak!
Hol vagytok, mikor válaszom
gödörben fetrengve, küzdve-keresve kutatom?
Zokogva reményből, cinikus kacagásba
– még vágynék egy ölelő, halk melódiára –
most végletek torz arcába
simítom mosolyom.

Áldott, magyar szavak!
Lelkem reátok hangolom,
s elfojtott könnyekbe fúlva, mondatba morzsolom
 – gyöngyökbe görbülő, tündöklő ragyogásba -,
mit várnék egy megoldhatatlan megoldásra:
Temessetek boldogságba!
Igen… ezt akarom!

Hol jelentek meg első írásaid?

11 évig szinte titokban, a fióknak írtam. Meg kellett érlelni magamban azt a döntést, hogy a verseimet nyilvánosság elé tárjam. A megmérettetés vágya az internet lehetőségével bontakozott ki, amikor 2005-ben megnyílt előttem a világháló.  Elsőként az Amatőr Művészek Fórumán jelentek meg írásaim, de néhány héten belül kezdetét vette egy szélesebb körű barangolás. Különböző irodalmi portálokon, párhuzamosan több helyre is felkerültek a verseim, de elsők között említhetem meg az Író Kilencek Nemzetköri Körét, a Fullextra Kulturális és Irodalmi Portált, illetve a szintén internetes Kaláka Szépirodalmi Folyóiratot.

DERES SZÁNTÓFÖLDEK MELLETT 

Deres szántóföldek mellett
sebesen fut a vonat velem,
traktorjárások barázdáin
még néhány fűcsomó terem.

Gyümölcsfák görcsös ágait
nem takarja már cakkos levél,
az őszi széllel parolázva,
törzsük is új tavaszt remél.

Fehér felhők között az ég
fakó kékje pillant a tájra,
a felkelő Nap tompa fénye
a hideg reggelt vigyázza.

Békesség takarója száll
suttogva a töretlen csendre,
hogy a természet édes álmát
ölelésével befedje.

Mikor ismerkedtél meg a pároddal? Talán a vers szeretetének is köszönhető a házasságotok?

A Párommal 2006-ban ismerkedtem meg egy irodalmi közösségben, tehát valóban az irodalom szeretetének köszönhető a találkozásunk. Először az írásaink kölcsönös olvasása hozott közelebb egymáshoz bennünket, majd egy személyes találkozó alkalmával folytatott beszélgetés megnyitott egy olyan közös utat, melyen sokáig tanultuk az együtt lépést. Eljegyzésünket annak az irodalmi közösségnek az egyik nyári alkotótáborában tartottuk, akik között megismerkedtünk. Mindezt író, költő barátaink nagy meglepetésére és örömére, mert a szertartást az utolsó pillanatig titokban tartottuk. Ettől eltekintve minden az elképzelésünk szerint zajlott. Naplemente volt, a Nap és a Hold együttállása bíborba festette az eget, és körülfogtak bennünket azok az emberek, akik között először találkoztunk.  Szép volt. Ma már együtt élve próbálunk egymásra vigyázni, s éltetni annak a hitét, hogy ez a közös út minden nehézségével együtt a Sors ajándéka. Egyikünk sem hisz a véletlenekben.

TERMÉSZETED VAGYOK

Léted biztonságból emelt
hitemnek új templomot.
Ujjam imára kulcsolva
köszönlek a Mindenségnek,
s gyónom a sok kételkedő,
eltékozolt tegnapot.

Kapuid megnyíltak felém
– lelkedben otthon vagyok.
Míg szótlanul engem nézel,
jól tudod, mit gondolok.

Lélegzeted engem éltet,
szememben reményed ragyog,
bánatodban csendes vigasz,
hiányodban szükség vagyok.

S a szavak, ha kiáltanak,
s köröttem örvény forog,
szelíd hangodban nyugodva
fogadom be békességed,
bennem ébred érintésed
 – mert természeted vagyok.

Szoktátok-e egymás írását értékelni vagy bírálni?

Az írásainkat ritkán véleményeztetjük egymással. Finoman mondunk észrevételt, illetve kritikát egymás írásairól, de mindig elmondjuk a véleményünket, ha azt a másik igényli. Mivel tiszteletben tartjuk egymás alkotói szféráját, gyakran előfordul az is, hogy a mindkettőnk számára közös vers-otthont adó, Fullextra internetes portálon fedezzük fel először egymás új írásait. Ha korábban nem tettük meg, ott mindig van lehetőség hozzászólni egymás írásaihoz. A magam részéről kifejezetten akkor kérem ki János véleményét, amikor érzem, hogy még valami nem állt teljesen helyére a készülő versemben. Már nem is csodálkozom, hogy Ő szinte mindig ráérez, hol kellene másképp fogalmaznom. Ezzel megerősít, hogy olykor itt-ott még csiszolnom kell a szavakon.

HARANGSZÓ ELŐTT

Szeretném az őszt a karjaidba fűzni,
hallgatni, ahogy a tóparton susog a nád.
A szürkület már rég a nyárutókat űzi,
álomba simultak az utak menti fák.

Szeretném az időt köpenyemre tűzni,
eső, szél ne koptassa az éveink korát.
Barangolni, s ha jól esik, vígan dalolni!
Feledni, mit cipeltünk annyi éven át.

Szeretnék neked a csöndekről mesélni,
az égre síró könnyek sós harmatcseppjén át.
Kopott hinták láncainál együtt fürkészni
a nyikorgás messzire hallatszó zaját.

Szeretnék tereket belakni és várni,
hogy jönnek még estre virradó, égi csodák…
Karodban pihenő puha álmokkal hálni,
s hinni, hogy értünk is szól harang, gyúl majd láng.

Úgy tudom, hogy a verseket is nagyon szépen mondod el. Tanított valaki szavalni vagy ez is veled született tehetség?

Ha ez így van, akkor ennek nagyon örülök. Nem, nem tanított senki sem szavalni. Gyermekként az iskolai rendezvényeken sem szerepel
tem, soha. Félénk és halk szavú voltam, aki zavarban érzi magát sok ember előtt. Sosem felejtem el, hogy kezdetben milyen remegő hangon próbálkoztam a versek felolvasásával egy-egy irodalmi összejövetelen. Nagyon sokat segített, hogy számtalan ilyen helyzet adódott már, s a befogadó pillantásokat magamhoz ölelve, szép lassan kialakult bennem a vers átadásának a bátorsága. Ez számomra a teljes felvállalás. A Párom is szép példát mutat ebben. Csodálattal hallgatom mindig az Ő előadásait. A vers tisztelete és szeretete megkívánja, hogy a tőlem telhető legjobban adjam át az abban hordozott gondolatokat. Mindehhez az is hozzátartozik, hogy még egy kötetlenebb összejövetelen sem szoktam ülve felolvasni a verseket. Valami belső késztetés miatt úgy érzem, fel kell állnom, mint amikor meghallom a Himnusz hangjait.

AZ EMBER…

Az ember naivan mindig arra vágyik,
hogy a holnap majd messze űzi bánatát.
Hajnal- harmatra vetülő, kusza fények
árnyékában múlnak el a fáradt évek,
és oly ritkán halljuk a szeretet szavát.

Bús fátylat bontunk a meghitt ébredésből,
s míg karjába zár a hajléktalan magány,
remények mélyén lapuló Isten-hitünk
imáiban kegyes feloldozást kérünk –
csak ne remegjen úgy szívünkben a hiány!

Valamit mindig várunk, vagy elmulasztunk,
szüntelen keresve tévedésünk okát.
Hallgatjuk és siratjuk a hűvös csöndet,
szemünkben messzi mereng egy égi könnycsepp,
hogy egy sóhajjal csodákba emeljen át. 

Mikor nyertél felvételt a Krúdy Körbe?

A Krúdy Körnek 2012 májusától már pártoló tagja vagyok, és nagy megtiszteltetés számomra, hogy ez a több mint 30 éve működő, aktív és színvonalas irodalmi életet folytató közösség engem is a tagjai közé fogadott. Mivel szoros együttműködés van több éve a Hódmezővásárhelyen működő Kárász József Irodalmi Kör – melynek jelenleg alelnöke vagyok – és a budapesti Krúdy Kör között, az ismeretségem a Krúdy Kör vezetőivel, illetve annak néhány tagjával egyre szorosabb szakmai-baráti kapcsolattá érlelődött az évek során, mindez részemről nagy tisztelettel ötvözve.

Irodalmi munkásságodért kaptál-e már valamilyen elismerést?

Járom az utam, teszem a dolgom, és boldog vagyok, hogy gyakran történnek ezen az úton olyan apró csodák is, melyek megerősítenek abban, hogy a helyemen vagyok. Az elismerés számomra ott kezdődik, amikor egy olvasó, hallgató odajön hozzám, megölel vagy megszorítja a kezem, vagy csak távolból odabólint, jelez felém egy-egy felolvasás során. Ezek olyan visszajelzések, melyekre nagy szüksége van egy alkotó embernek.  Számomra nélkülözhetetlen. Ezen túlmenően több alkalommal is kaptam versenydíjakat, elismeréseket szűkebb irodalmi közösségeim keretein belül. Ezek közül csak hármat emelnék ki. 2005-ben az Író Kilencek Nemzetközi Köre nemzetközi versíró pályázatán 3. helyezést értem el, 2008-ban a hódmezővásárhelyi Kárász József Irodalmi Kör Kárász József díjjal jutalmazott, majd 2010-ben szintén az Író Kilencek Nemzetközi Köre, a Magyarok Házában tartott seregszemléjén névre szóló alkotói serleggel ajándékozott meg.

Könyved jelent-e már meg?

Három kötetem jelent meg eddig, mindhárom az Unisher Kiadó gondozásában, jelenleg a negyedik köteten dolgozom:
A lélek magányossága (2005)
Kitárt karokkal (2007)
Álom és Tenger (2010)

KÖNYÖRGÉS

Roppantsd szét bennem ezt a feszítő csöndet,
robbanjon semmivé Sorsomnak néma kínja!
Ne mondd, hogy hiába állok most előtted,
s burjánzó bánat tövét nincs, mi kiszakítja.

Ölelj kebledre, s vigasztalj örömökkel!
Lelkemmel is lássam a születő lét-csodát!
Fogadjon be, s ébresszen könnyű lélekkel
a tavaszi rügyektől tündöklő új világ!

Lélegzeni akarom a boldogságot,
hisz ez a tűnő élet oly gyorsan elszalad!
Szívembe szórni mosolygó szivárványok
ábrándjait, s elhinni, hogy mind bennem marad.

E kínzó hallgatást fürdesd szeretetben!
Illanó létem alkonyán adj még látomást!
Kacajok mögötti könnyes szenvedésben
tanítsd meg hitünkben az igaz elfogadást!

Hogyan telik el egy napotok Jánossal?

A mi napjaink sem különböznek sokban az átlagemberekétől. A megélhetés nehézségeivel küzdve, szűnni talán soha nem akaró terheket viszünk mi is a vállunkon, olykor keserűbben, és magunkba fordulva, olykor bizakodóbban, s egymásba jobban megkapaszkodva. Talán annyiban másabbak a napjaink, hogy a szokványos teendők mellett aktívan jelen van életünkben az irodalom. Ez mindkettőnk számára szolgálat. Találkozókra, irodalmi összejövetelekre járunk, melyek során felolvasásokra is sor kerül. János párhuzamosan több rendezvényt is koordinál, melyekhez szükséges a felkészülés, de bármelyikünknek van ilyen irányú feladata, mindig igyekszünk támogatni egymást ezekben. Természetesen az íráshoz szükséges privát szférát is biztosítanunk kell egymásnak. Mindez nagyon fontos. Talán mások számára ez egy kissé elvont világ, de bennünket szorosan összeköt. Szeretem, amikor János hirtelen felém fordul és felolvas nekem egy szép verset, vagy amikor nekem mondja el legelőször a saját versét. Ezek olyan értékes pillanatok, amelyeknek különleges atmoszférája van. Nem csak irodalmi vonatkozású rendezvényeken szeretünk részt venni. Időnkhöz mérten próbálunk minél több művészeti rendezvényre, pl. kiállításokra is eljutni, és mindig jó érzés átbeszélni utána a közös élményeket. Ilyenkor újabb megerősítést kapunk, hogy egy az utunk.

VÉGSŐ ÁLDOMÁS

Mind elkopnak emlékeink a múltban
és csak állunk majd, magunkba fordultan.
Mi bennünk végül megmarad:
megannyi apró pillanat.
Öröm és bú eggyé válva irgalmas létfüzér
– számvetésünk lelkünkbe karcolja, mi, mennyit ér.
S bár ebben a csöndes, bús magányban
színes, szép álmokká hazudnánk a végtelent,
látszat-szürke létünk igazában
mindvégig hittel hordozzuk, s éljük a jelent.
Végső áldomásunk így lesz majd jeltelen,
öröklétbe remélt, megváltó ke
gyelem.

Kedves Katikám! Kívánok nagyon jó egészséget, töretlen alkotókedvet és még hosszú, boldog éveket együtt a kedves családoddal!

Köszönöm szépen a jó kívánságot és a lehetőséget, hogy bemutatkozhattam a Montázsmagazinnak. Én is minden jót, s legfőképp jó egészséget kívánok a Montázsmagazin munkatársainak és olvasóinak egyaránt!

Nagy L. Éva

2013. szeptember 19.

Hozzászólások