Kircz Olga 1903-ban született egy kecskeméti zsidó családban. Idős korában – Budapesten -szívesen írogatott: a családi krónikát gondozta, a régi Kecskemét életét örökítette meg történelmi leírásaiban és elbeszéléseiben.

Családjuk nevezetes tagja volt Teller Ede, Olga néni unokatestvére – akiről szintén olvashatunk folyóiratunkban. (Vas Miklósné Kircz Olga írásos hagyatéka a Katona József Múzeumban található.)


Kircz Olga: Földrengés Kecskeméten (1911. július 8.)

Abban az időben csikorgó hideg telek voltak, és ezeket forró s igencsak száraz nyarak követték. A nappali homokos por – ami a város talajából adódott, a kevés kövezett, burkolt utcák következménye – csak az esti órákban, a forgalom lecsendesedésével ülepedett le. Ilyenkor ki-ki, így Boriska cselédünk is fellocsolta az utcai ablakok előtti, csak kövezett, nem aszfalt járdát. Jócskán locsolt, az ablakok előtti térséget is, ugyancsak az udvar elülső részét és a kerteket is. Így a levegő lehűlt egy kissé.

Ilyenkor az emberek még járkáltak egy keveset az esti szürkületben, vagy néha beültek a moziba. Ez a ponyvaépítmény a házunk előtti térségen állt, nyolcvan-száz embert befogadó képességű. A lejtősen felépített nézőtér két részre oszlott. A középen levő, széles átjárótól felfelé deszkapadozattal támláshátú padok, legfelül páholyok.

Az átjárótól lefelé, a mozivászon irányában már nem volt emelkedés, csak egy szint, alul döngölt föld, egyszerű fapadokkal. Ez a rész a cselédeknek, inasoknak, katonáknak volt a helye, öt- vagy tízkrajcáros helyárral, a felső rész drágább árakkal polgárok, uraságok részére. A páholyok mögötti gépházban volt a vetítőgép, ahol Bruszt úr tevékenykedett a filmszalagok között.

A mozi tűzbiztonságához a vizet tőlünk hordták, ezért díjmentesen látogathattuk a mozit. A film hang nélküli volt. Pszylander, a komikus színész mókázott sokszor a műsorban. A mozi sarkában zongorista festette alá játékával az eseményeket aszerint, hogy mi történt a vásznon. Ha tájképet, enyelgést láttunk, akkor keringőt játszott. Ha rendőrség szerepelt, minden átmenet nélkül valami indulóba csapott át. A zongoristának különböző ritmusú és hangulatot sugárzó zongoradarabok voltak a repertoárjában, amelyeket a képek szerint alkalmazott.

Nyáron, este a sötétben a hátsó térség felőli kijárati ajtók mellé álltak a férfiak, ha a szükséglet úgy hozta. A kis suhancok a filmhez közeli oldalsó részben néhány centiméter nagyságú kis lyukakat vágtak a ponyvába, ezen kukucskáltak. Ennyi is elég volt a vasárnapi szórakozásukhoz, az ingyen mozihoz.

Gyerekfilmek akkoriban még nem voltak, így mi, gyerekek nem sokat ültünk a moziban. Mert ehhez este már fáradtak voltunk, mi, a két kisebb gyerek, akik egész nap a szabadban, az udvaron hancúroztunk. Így estére szép csendesen ültünk rendszerint az asztalnál, amit gyakran kihoztunk az udvar közepére. Részben azért, mert itt jó hűvös volt, másrészt itt nem volt világítás, és a szúnyogok sem bántottak az esti szürkületben és cigarettafüstben.

Így ültünk egy júliusi estén is az udvaron, az asztal körül, a jó hideg kávé és vajaskenyér után. A család csöndesen beszélgetett a csillagos égbolt alatt. A városszéli kaszárnyából az esti fuvallat a takarodó lassú, elnyújtott hangját hozta, amit a Morzsa kutya hirtelen elnyújtott vonítása követett. Nem hederített rá senki. Kis idő múlva a lovak toporgása nyúlt a csendbe.

– István! – szólt apám. – Mi van a lovakkal?
– Nem tudom, téns’ úr – hangzott az istállóból -, nem fekszenek. Talán a meleg…
– Lehet…
A szomszéd nagy tűzfala mögötti istállóban is elbődült egy tehén. Mindez nem zavarta az est nyugalmát. Az idő gyorsan haladt, Boriska csendben leszedte az asztalt, mi is elálmosodtunk, gyerekek. A lefekvés ideje elérkezett. Ki-ki fekvőhelyéhez igyekezett. Utolsónak édesanyám készülődött be az udvarról, ahol a fal mellé állították az üres asztalt. Minden elcsendesült, csak a Mirci macska nyivákolt az egyik kocsi alatt.

Édesanyám megállt, figyelt – semmi különösebb…
– Csak a kandúrját hívja – szólt Boriska csendesen, és jó éjszakát kívánva eltűnt a sötét konyhában.

Jótékony éjszakai csend borult a házra, a környékre, a városra. A toronyban tizenkettőt ütött az óra, azután elütötte az egyet, a kettőt is… Mindenki az igazak álmát aludta…Akkor furcsa, mélyről jövő, soha nem hallott, ijesztő hangú, tompa dübörgéssel nagyot rándult a föld! A föld, amelyen az egész város aludt.

A hajnali mély álomból felriadva nem tudtuk, mi van, mi történik. A szobában az ide-oda lengő lámpa láncai és fedele mind gyakrabban zörrentek meg. A padló mozgott, de az ágy is… A szobában fojtogató por keletkezett a hulló vakolattól…

–    Mi ez? Mennyköves égszakadás?
–    Mama, ébredj! Gyerünk ki innen! – így apám. De a hullámzó padlón, ami először föl-le mozgott, most vízszintes ringás keletkezett, félelmetes földalatti dübörgéssel.
–    Gyerünk! Gyerünk az ajtóhoz!
–    Jaj, a fejem! Az orrom a szekrénybe vágtam!
–    Hát ne arra, a szekrény felé, hanem az ajtóhoz igyekezz!
–    Hát hol van? Itt a szekrény áll!
–    Jaj, a lábam! Hol az ajtó? Az ajtó!
A dübörgés egyre őrjítőbb… a földlökések erősödnek… A székek felborulva, a Meidinger-kályha a szoba közepén… A portól nem lehet látni…A gyerekek is felsírnak, a lámpa egyre jobban csörög…
– De hol van az ajtó?! Tapogatnak ebben a káoszban, de mindenütt csak szekrény, kályha, felborult székek…
– Hol az ajtó? Ki innen! Ez földrengés!
– Add a kezed! Jaj, majdnem elestem…
– Hát nem látsz!?
– Hogy látnék, minden csupa por, füst!
– Vigyázz, az ablak kitört!
– Erre gyere, itt az ajtó!
Mire kivánszorogtunk az előszobába, a három nagyobb gyerek is ott volt.
–    Gyerekek, ki az udvarra! – kiáltotta apám a nyitott előszobaajtóban. Egy, a tetőről leröpülő, jókora cserép a vállára esett.
–    Oh, jaj, a vállam! – nem lehet kimenni!
A kémény téglái, a háztető cserepei sűrűn hullanak!
– Úristen! Mi ez? Hová menjünk így?
– No, most adjátok a kezeteket! – így édesanyám -, és ezzel elszántan kiugrottunk mindnyájan az ajtón, és az udvar közepére rohantunk. A föld még egyre hullámzott, és az ember tulajdon lába alatt a bizonytalan talaj, mint egy vajúdó, szülő nő hallatta őrjítő, félelmet keltő, titokzatos, tompa, dübörgően fenyegető hangját. Mint aki ki akar törni és köpenyét rázza, rázza, először fölfelé emeli, majd egészen visszaejti, s minthogy az erős páncél nem enged, jobbra-balra cibálja, hörögve, dühöngve…

Az udvar közepén mozdulatlanul áll mindenki. A cserepek egyre hullnak a tetőről… Most egy újabb lökés – zuhogva hull alá a tetőkémény… Még egy iszonyatos lükés – és irtózatos robajjal omlik össze, kártyavár módjára a hatalmas tűzfal a kert végében… Mindenki megdermed a félelmetes látványtól. Egy pillanat alatt kő és tégla borította el a kertet.

A szomszédban valaki nyöszörögve, hörögve vajúdik a romhalmaz alatt. A kertből ebben a pillanatban nem maradt semmi, csak egy nagy, magas vadgesztenyefa állt ki a kőhalmaz közepén, és értelmetlenül nézett alá porlepte leveleivel az alatta elterülő téglatemetőre.

A lakásból gyermeksírás hallatszott. Édesanyámat rémület fogta el, és halált megvető elszántsággal rohant vissza két gyermekéért a vakolat és az üvegcserép tetején a szobába. Az udvar közepén hálóingben, mezítláb, mozdulatlan, dermedt tanácstalanságban állt a család a reggeli derengésben.

Mindez a borzongás csak huszonöt másodpercig tartott, de ez alatt Gea, a földanya porrá sújtott egy egész várost. Nem maradt épen semmi. A házak, mint tar koponya – cserép és kémény nélkül. Kapuk, kerítések összetörve. A házakban, az utcán cserép- és üvegtörmelék, a házak fala megrepedezve.

Nálunk is ez volt. A szobák falai megrepedezve, bent a porfelhőben magasan állt a lehullott vakolat a sérült bútorok között. A konyha hátsó, utcai fala – ami vályogból volt -, mintha elfűrészelték volna az alapjától, hetven centiméterrel eltolódott, ki az utcára, és kapu helyett így azon jártunk ki-be az utcára, a házba…

(Szöveggondozás: Bereznai Zsuzsanna)

Hozzászólások