„Anyám, hazám, nyelvem, dalom magyar…” – Címünket a költő Árgyelán című verséből vettük, mégpedig a legelejéről:

Árgyelán volt, — Erdélyi a nevem…
Egyet jelent a román, a magyar, —
egy ez a két név. Hadd legyek Erdélyi:
anyám, hazám, nyelvem, dalom magyar.

A 81 esztendőt élt Erdélyi József 125 esztendeje, 1896. december 30-án született Újbátorpusztán. Iskoláit többek között Nagyszalontán végezte, s ez — lévén Arany János pátriája — költői mentalitását egy életre meghatározta. Főként az első verskötetei egy afféle új Petőfi feltűntéről tanúskodtak. Stílusa, nyelvezete mindvégig egyszerű, népies, túlságosan is érthető volt. Akadtak politikai elhajlásai, börtönt is járt, később magára talált: irodalmi életünk megbecsült öregjeként tartották számon.

erdelyi jozsef

Erdélyi József 1972-ben (Csigó László felvétele)

Áldozat című versében az idősödő Erdélyi Nagyszalontán nosztalgiázik. A gimnázium kapuja fölötti bagollyal folytatott párbeszédére érdemes odafigyelnünk:


“Kérdem tőle: szólj, te tudós madár:
mért nem lehet bölcs Móczár Józsefet
felidézni a csendes alvilágból
az én kedves magyar-tanáromat? …
Már felidézted, szól a bagoly némán;
benned él ő mint vágy és gondolat;
keze alá írod verseidet,
mint megannyi magyar-dolgozatot,
mint doktor Móczár József halhatatlan
szelleméhez méltó áldozatot…

Móczár Józsefet az irodalmi lexikonok is jegyzik. A piarista rendből kilépése után vidéki középiskolákban oktatta szakjait, a latint és a magyart. Erdélyi Józseffel nemcsak az irodalmat, a poézist kedveltette meg, hanem nagyon is fölkelthette a nyelv, a nyelvészet iránti érdeklődését, osztatlan szeretetét is. Csák Gyulának adott interjújában Erdélyi egy újabb személyt is megnevez, jóval későbbről, aki tovább fokozta a nyelvtudomány felé való orientálódását:

„1931-ben, amikor másodszor kaptam Baumgartner-díjat, az ünnepségen ismerkedtem össze Kertész Manóval, aki szintén díjat kapott szólásmondás gyűjteményéért. A vele folytatott beszélgetés keltette fel érdeklődésemet a magyar nyelv titkai iránt, s elszántam magam, hogy végére járok a titoknak. Hamarosan felfedeztem, hogy gyalázatosan rosszul áll a magyar nyelvtudomány. A szótőig, az úgynevezett etimonig jutottak el, s valami szent szabály tiltotta, hogy betekintsenek a szótő rejtelmeibe és tovább bontsák hangokra. Mintha a fizikában törvény írná elő, hogy az atomot nem szabad alkotórészeire bontani.
A szótő rendszerint értelmes fogalom, nyilván értelmesek, érthetőek és megmagyarázhatók alkotói részei is, mert értelmes egész csak értelmes részekből állhat össze. A felkent nyelvészek persze futóbolondnak tartottak, s még Karácsony Sándor is — aki pedig becsülte nyelvészkedésemet —azt mondta: Jóska fiam, a szavak eredete isteni titok. Minthogy teológiailag képzett ember volt, az Ószövetséget idéztem neki, amelyben írva vagyon, hogy Ádám nevezett el mindent, magát az Istent is. Emberi titok tehát a nyelv, s az ember meg is fejtheti.”

erdelyi jozsef

Erdélyi József kötetének saját kezű dedikálása

Természetesen a nyelv, a szó témája egy-egy versében is elő-előkerül. Így például igen beszédes „A nyelvek anyja” című vallomása:

„Egy nyelvet tudtam valaha,
nyelvem rá néha visszalejt. —
A nyelvek anyját tudtam én,
amelyhez fogva béna, selyp,
gügyögő minden anyanyelv.
Az Isten nyelvén szóltam én,
amelynek minden hangja hős,
világteremtő költemény.
Az örök nyelvet tudtam én.
elvesztettem és keresem…

Elképzelhető, hogy épp Erdélyi Betűk című verse ihlette Nagy Lászlót — a „katona” metaforával — a „betűk gyászőrsége” egysoros megírásakor: „Itt nyugszik a harminckettes gyalogezred.” Lássuk tehát Erdélyi Józsefet:

Papiros előttem,
a kezemben toll.
Tinta jön belőle,
sötét betűsor.
Sötét betűsorban
életem sora. —
Minden betű bátor,
küzdő katona.
Küzdő katonának
vére folydogál,
kiontott vérével
verset írdogál.
Írja a sok verset,
ontja a sok vért,
azt se tudja, hogy mit,
azt se, hogy miért….

Az „Anyai szó” epikusan indít: az édesanya megrója gyermekét a fecskefiak miatt. Egy hirtelen váltással immár gondolati líra, amit olvasunk:
„…
Nincs fegyverem más, csak a szó,
és nem hallgat rám a világ,
nem hallja meg, hogy sikoltoznak
fiaik után az anyák.

Anyai szó! Angyali szózat,
isteni fegyver, tüzesen
szállj szívről szívre, szájról szájra,
ne is némulj el sohasem!…

erdelyi jozsef

Emléktábla – Fotó: Köztérkép

Van egy szállóige, de — szégyen, nem szégyen —, nem tudjuk a szerzőjét. Előszeretettel tulajdonítjuk hol Széchenyinek, hol Kossuthnak, Deáknak meg aztán több régi költőnknek is. Nos, ha talán nem is Erdélyi Józseftől ered, de beépíti, továbbörökíti egyik versében. A Verébgyűlés című allegória egyik versszakának első sorában bukkan elénk: „Gyáva népnek nincs hazája.” Talán egy kritikai kiadás gondozói kiderítik az elsőként megnyilatkozójának a személyét…

Koncsek Krisztián a Tinta Kiadónál tavalyelőtt megjelent Idézetvadász-ának III. kötetében Sajó Sándor (1868-1933) Vén bolond c. versét (1923) jelöli meg e szállóige forrásaként. Esetleg ez (is) hathatott Erdélyire, aki talán mint átvevőtől átvette….

Születése 125. évfordulóján mi, mai olvasói is hálával emlékezzünk Erdélyi Józsefre, anyanyelvünk avatott mívesére!

 

Holczer József

A szerző korábbi cikke

 

Hozzászólások