Százötven esztendeje, 1871. augusztus 11-én született Heltai Jenő. Könnyedén alkotott, és a műfaji sokféleség jellemezte. 86 évesen hunyt el 1957-ben: az irodalmi élet nagy öregjeként.

Stílusát, egyéniségét találóan jellemezte Rónay György:

„Kezdettől fogva az volt, aminek öregkorára mondták: „bölcs”, de bohémul, pestiesen, fölszínesen és érzelmesen, félig-meddig leplezéséül annak, hogy „félénk, szemérmes fiú volt”. Mindenről megvolt a véleménye, és mindenen mosolygott. Magatartásában mindig volt valami finom, tapintatos nosztalgia, …, visszasóvárgás az ifjúságba.”

heltai jeno

Fotó: Litera.hu

Ugyancsak Rónay György veszi észre Heltai ezen jellemzőjét is:

„…Noha mindig a giccs határán jár, el tudja kerülni a giccset: legérzelgősebb témáitól is egy lépésnyi távolságban marad, és az érzelmes helyzetekbe ezzel az enyhén szkeptikus kívülállással mindig tud egy csipetnyi gúnyt is ojtani. Fölszínes, de okos; igénytelen, de — a maga igénytelenségével szemben is — egy leheletnyit fölényes. …”

Szólaltassuk meg a „bölcs” Heltait! Ha valaki végigolvasná valamennyi művét, akkor afféle Heltai-breviárium gyanánt akár egy vaskos kötetet hozhatna össze csak az aforizmáiból, tanulságos, elmés gondolataiból. Tehetné ezt csupán annak az egy-két mondatnak a kiemelésével, de helyenként meghagyhatná a szövegkörnyezetet is. Megemlékezésünk címét — kis módosítással és magára a szerzőre vonatkoztatva — „A hölgy, aki imádja a verseket” című rövid írása végéről vettük. Most kapcsolódjunk be a történetbe pár mondat erejéig:
„…
A hölgy elérzékenyedett:
— Erről jut eszembe, nekem is meghalt a kiskutyám. Mondja, kérem, ha már így megismerkedtünk, nem írna egy sírverset neki?
— Nagyon szívesen. Miféle kutya volt?
— Aranyos, kedves. Imádni lehetett.
— Nem úgy értem. A faja? Fox-terrier, dobermann, puli…?
— Ez fontos?
— Hogyne volna fontos! Ettől függ a vers hangja…
— Japán pincs volt szegény.

Elővettem Összes költeményeit, és töltőtollammal a borítékra ráírtam:

Egy kutya sírjára
Itt nyugszik egy japán pincs.
Volt, nincs.

A hölgy, aki imádja a verseket, elragadtatással csapta össze a két kezét.
— Jé, ez nekem is eszembe juthatott volna!
— Igen. Akkor ön is költő volna. Mert költő az, akinek először jut eszébe az, ami azután mindenkinek eszébe jut, és aki először mondja ki azt, amit addig senki sem mert kimondani.”

Természetesen Heltai Jenőnek a versei is teli vannak aforisztikus megállapításokkal. Ha akarjuk, inkább közhelyek; ám azért többnyire mégiscsak Heltaira jellemző, önálló, egyéni fordulatok. Márpedig így akár szállóigeként is elkönyvelhetők. Ragadjunk ki találomra ilyeneket Heltai Jenő könnyed vagy félnehéz verseiből! A „Színházi levél” két sora: „…oly fölösleges a hang ott, /Hol tálentumnak nyoma sincs.”

heltai jeno

Vagy itt van például „A másvilág felé” nagy fölismerése: „Tudom, hogy addig gyógyulok, /Míg bele nem halok.” Hogy is szól a Kritika csattanója? „Egy szép reménnyel vagy szegényebb/S egy gyönge verssel gazdagabb.” Csattan a Kató című vers vége is: „Szívemben föltámadhatsz olykor, / De dalaimban sohasem!” A „Késő bánat” bölcs tétele: „Kik elneveztek cinikus szatírnak / Rólam most lelkes nekrológot írnak.” A „Dal a macskajajról” már a legelején poentíroz: „A mámor elszáll lepkeszárnyon, / A macskajaj, jaj, megmarad.”

Az „Öreg csatár emlékkönyvébe” — igen, ez a címe a versnek! — ez a tanulság kerül be: „Halál ellen nincs orvosság. / Halál ellen nincs kapus.” És még számtalan hasonlót citálhatnánk, indíthatnánk el — netán újra — a szállóigévé válás útján… És ha még valaki mindig nem tudná a definíciót, akkor máris megtudhatja „A humorista” első két sorából: „A humorista olyan ember, / Ki humort űz szakértelemmel.”

Szóljon most az a Heltai Jenő, aki tudott mély, komoly lírát is művelni! Az „Egy asszony keze” a non-verbális kommunikáció remekbe szabott megörökítése, tetten érése:

„De jó egy kis kezet
A kezünkbe fogni,
A karcsú ujjakra
Szavakat lehelni,
Csókokat dadogni.

Ó, áldott asszonykéz.
Vágyak forralója,
Gondok altatója,
Izzó homlokomon
Hűvös fehér pólya,

Drága élő bársony,
Te maradj a társam,
Örökre! örökre!
Mikor sírdogálok,
Könnyem te töröld le,
Te szoríts, marcangolj,
Ha lázad a vágyam,
Mikor valami fáj,
Te simogass lágyan,
S halottas órámon
Bús szemfedő selyme,
Te hullj takarónak
Megtört két szememre,
Elnémult szívemre.”

Zárjuk megemlékezésünket a talán legőszintébb Heltai-vers, az Életrajz című veretes szonett első két szakaszával! Ezen létösszegző költeményében a költő önmagát adta. E hiteles sorok is segítsenek, hogy még jobban megismerjük és megszeressük Heltai Jenő gazdag életművét:

„Az egyszerű szó kedvelője voltam,
Ékes szavak kincsével meg nem áldott.
Nem tépegettem tarka szóvirágot,
Sosem szavaltam, mindég csak daloltam.

Nyájas közönség nyárspolgári tapsát
Sosem kerestem. Mertem írni bátran.
A magam útját álmodozva jártam,
Csodálatos cél: édes céltalanság!”

 

Holczer József

A szerző előző cikke Lengyel József íróról

 

Hozzászólások