Gulyás Pál Debrecen szülöttje volt, ott is végezte iskoláit. Sőt: egy osztályba járt Szabó Lőrinccel. Ám míg az csakhamar bekerült az irodalmi élet országos vérkeringésébe, Gulyás ̶̶ néhány évnyi vidéki tanárkodást leszámítva ̶̶ mindvégig Debrecen költője maradt.

Itt vállalt részt az Ady Társaság létrehozásában, itt indult meg épp az ő szerkesztésében a Válasz című folyóirat. Iparosiskolai bölcsésztanárként alkotott, publikált. Halála előtt egy évvel jelent meg igényes versválogatása: „Az Alföld csendjében”. A születésétől gyönge fizikumú Gulyás Pál idegzetét-egészségét csakhamar felőrölték a háború, a német megszállás izgalmai. Még negyvenöt éves se volt, amikor 1944. május 13-án elhunyt.

Mint minden igazi és jelentős költőnek, őnéki is legfőbb fegyvere a szó és ezáltal az anyanyelv volt. Adós maradt talán egy, a kifejezetten a nyelvhez szóló ódával, dicshimnusszal. Több helyről idézhetünk viszont afféle „nyelvtanközeli” megnyilatkozásaiból, amelyek ̶̶ szépségük és eszmei magasságuk révén ̶̶ a nyelvművelésünkhöz és anyanyelvünk iránti szeretetünkhöz erőt, ösztönzést adnak.

„… / ajkaimon lengett a szó, / a lélek csillogó uszálya / …” ̶̶  írja a Vakok-ban.

„A szó” címmel különben egy hosszú, vívódással teli költeményt, csaknem létösszegzőnek is mondható elégiát vet papírra. Idő híján csak a legelejét idézhetjük, ezt a művészien komponált kérdéssort. Ezt hallva bizonyára kedvet kapunk a teljes vers előkereséséhez otthon vagy a könyvtárban:

„Ki védi meg a szót, amely / ajkamról elröpül a légbe? / Mi az a szó? Egy hópehely, / amelyet űz a szél verése? Láttál-e már szót? Milyen ő: milyen az arca és ruhája? / Vagy szellem ő, a levegő / egy láthatatlan figurája?”

Mivel Gulyás vívódó, így nagyon is gondolati/gondolkodó költőnek tartható. A „szó” kapcsán eljut olykor az Isten szavához, az isteni szóhoz. Görögül Logosznak szoktuk ezt mondani: szót, igét jelent a teremtő Isten kapcsán is. Figyelmet érdemlő remeke Gulyásnak „Az első szó”, akár párhuzamba is állíthatjuk Sík Sándor és más keresztény/vallásos költők hasonló fogantatású költeményeivel:

„Nem halt meg a világteremtés / igéje, a világkezdeti / első szó, amellyel az élet / az örök halált kergeti! // Az emberiséget létrehívó / első hang őrzi még nyomát, / él még az első hang, amely / kettévágta az őshomályt. // Nem halt meg a világteremtés /harangszava, a káotikus / világködök szétoszlatója ̶̶ / csak egyszer innen messze fuss, / bízd rá magad az éjszakára, / amelyre az éj visz, arra menj… // Az Úrnak első suttogása / visszhangzik minden levelen.”

„Egy téli alkony emlékére” fölirattal rövid meditációkat, aforizmákat tesz egymás mellé. Csak egyet most, ízelítőül:

„A szép beszéd az ördög fuvolája, / a szép alak a Sátán remeke. / Az Igazságnak koldus a ruhája. / Az Igazság néma és remete.”

Ugyanezen vonulatba sorolhatjuk „Az utolsó ige” című sorozatát. Ennek epigrammáit írva már érezhette Gulyás, hogy az ő életéből sincsen sok hátra… Ilyesféléket olvashatunk:

„Miért nem ég a hang s a fénynek / miért nincs hangja? Látomásom / miért nem száll mint egy imádság / keresztül e zord változáson? / Bárcsak árnyékomat a föld / nyelné el mindörökre, semmi / nem köt a földhöz… Ó miért / nem lehet fölfelé üzenni?”

Ezen utolsó bő egy sorát akár kommunikáció-tankönyv/szakkönyv fölé írhatnánk ̶̶ elgondolkodtató mottóul…

…És talán azon céllal is, hogy elindulhasson a szállóigévé válás útján. Békés István, a neves kultúrhistorikus iskolatársa volt Gulyásnak. Anekdotakönyvében szól ugyan róla, de a szállóige-gyűjteményéből kihagyta, netán kifelejtette az általa jól ismert költőt. Álljon itt egy-két olyan Gulyás Pál-versidézet, amelyből kis jóindulattal, éppen miáltalunk még lehetne szárnyas szó, szállóige! Ilyen céllal olyat is érdemes ajánlanunk és útnak indíttatnunk, amelyben Gulyás Pál tudatosan és mesterien élt a refrén lehetőségével.

Hernádi Miklós a közhelyteremtő kulcsszó, a „vég” frázis-termékei közt szerepelteti ezt is: „Vége a dalnak.” Lehet, hogy már Gulyás Pál korában is közhelyszerű szólam volt. Ám ő olyan szövegközegben és miliőben élt vele, amely közeg és környezet/háttér megnemesíti és így megszünteti elcsépeltség-gyanúját. A „Búcsú Debrecentől” a költő alcíme szerint: „Kísérlet egy irodalmi estnek verses bezárására”. Nos, a legelejétől a végéig négyszer tér vissza ez a sor: „Urak, a dalnak vége van.” Olcsó szellemeskedés lenne, ha a „Záróra, uraim, záróra” frázis szinonimájául fognánk föl. Komoly versről van itt szó, például ily sorokkal:

„… / Hiába küldök egy igét, / az ige bujdosik az éjben, / az ige útja az idő, / nem áll meg, csak a messzeségben, / messziről néznek az igék / reánk a felhők mögül vissza, / nem lesz az ige újra test, / idézni nincs oly spiritiszta. / …”

Íródott pediglen e költemény már a második világháború szörnyű napjaiban…
Szintén útnak indíthatnánk az ugyanezen időből való „Új vanitatum vanitas” e sorait:

„Tudjátok, kié az igazság? / Akik utoljára élnek! / Akik most rongyos koldusok, / azok lesznek holnap vezérek / s a vezérek koldusok lesznek…”

Gulyás Pál szobra Debrecenben a Nagyerdőn

Csak semmi Internacionálé-áthallás: Gulyás Pál pacifista volt ugyan, de nem politikus alkat. Ekként alkotott a tisztaságmegőrző alföldi csendben. Legméltóbb, leghűbb fiai egyikévé lehetett épp ezért a cívisvárosnak, amelyről annak legszebb metaforáját alkotta meg verse címével: „Debrecen, ó-kikötő”. És e költemény legutolsó sorát érezhetjük Gulyás Pál legmaradandóbb szállóigéjének: „Debrecen, ó-kikötő, tájakat összekötő!”

 

Holczer József

 

 

Hozzászólások