Gulyás Pál Debrecen szülöttje volt, ott is végezte iskoláit. Sőt: egy osztályba járt Szabó Lőrinccel. Ám míg az csakhamar bekerült az irodalmi élet országos vérkeringésébe, Gulyás ̶̶ néhány évnyi vidéki tanárkodást leszámítva ̶̶ mindvégig Debrecen költője maradt.

gulyas

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Itt vállalt részt az Ady Társaság létrehozásában, itt indult meg épp az ő szerkesztésében a Válasz című folyóirat. Iparosiskolai bölcsésztanárként alkotott, publikált. Halála előtt egy évvel jelent meg igényes versválogatása: „Az Alföld csendjében”. A születésétől gyönge fizikumú Gulyás Pál idegzetét-egészségét csakhamar felőrölték a háború, a német megszállás izgalmai. Még negyvenöt éves se volt, amikor 1944. május 13-án elhunyt.

Mint minden igazi és jelentős költőnek, őnéki is legfőbb fegyvere a szó és ezáltal az anyanyelv volt. Adós maradt talán egy, a kifejezetten a nyelvhez szóló ódával, dicshimnusszal. Több helyről idézhetünk viszont afféle „nyelvtanközeli” megnyilatkozásaiból, amelyek ̶̶ szépségük és eszmei magasságuk révén ̶̶ a nyelvművelésünkhöz és anyanyelvünk iránti szeretetünkhöz erőt, ösztönzést adnak.

„… / ajkaimon lengett a szó, / a lélek csillogó uszálya / …” ̶̶  írja a Vakok-ban.

„A szó” címmel különben egy hosszú, vívódással teli költeményt, csaknem létösszegzőnek is mondható elégiát vet papírra. Idő híján csak a legelejét idézhetjük, ezt a művészien komponált kérdéssort. Ezt hallva bizonyára kedvet kapunk a teljes vers előkereséséhez otthon vagy a könyvtárban:

„Ki védi meg a szót, amely / ajkamról elröpül a légbe? / Mi az a szó? Egy hópehely, / amelyet űz a szél verése? Láttál-e már szót? Milyen ő: milyen az arca és ruhája? / Vagy szellem ő, a levegő / egy láthatatlan figurája?”

gulyas

Fotó forrása: Wikimédia

Mivel Gulyás vívódó, így nagyon is gondolati/gondolkodó költőnek tartható. A „szó” kapcsán eljut olykor az Isten szavához, az isteni szóhoz.

Görögül Logosznak szoktuk ezt mondani: szót, igét jelent a teremtő Isten kapcsán is. Figyelmet érdemlő remeke Gulyásnak „Az első szó”, akár párhuzamba is állíthatjuk Sík Sándor és más keresztény/vallásos költők hasonló fogantatású költeményeivel:

„Nem halt meg a világteremtés / igéje, a világkezdeti / első szó, amellyel az élet / az örök halált kergeti! // Az emberiséget létrehívó / első hang őrzi még nyomát, / él még az első hang, amely / kettévágta az őshomályt. // Nem halt meg a világteremtés /harangszava, a káotikus / világködök szétoszlatója ̶̶ / csak egyszer innen messze fuss, / bízd rá magad az éjszakára, / amelyre az éj visz, arra menj… // Az Úrnak első suttogása / visszhangzik minden levelen.”

„Egy téli alkony emlékére” fölirattal rövid meditációkat, aforizmákat tesz egymás mellé. Csak egyet most, ízelítőül:

„A szép beszéd az ördög fuvolája, / a szép alak a Sátán remeke. / Az Igazságnak koldus a ruhája. / Az Igazság néma és remete.”

Ugyanezen vonulatba sorolhatjuk „Az utolsó ige” című sorozatát. Ennek epigrammáit írva már érezhette Gulyás, hogy az ő életéből sincsen sok hátra… Ilyesféléket olvashatunk:

„Miért nem ég a hang s a fénynek / miért nincs hangja? Látomásom / miért nem száll mint egy imádság / keresztül e zord változáson? / Bárcsak árnyékomat a föld / nyelné el mindörökre, semmi / nem köt a földhöz… Ó miért / nem lehet fölfelé üzenni?”

Ezen utolsó bő egy sorát akár kommunikáció-tankönyv/szakkönyv fölé írhatnánk ̶̶ elgondolkodtató mottóul…

gulyas

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

…És talán azon céllal is, hogy elindulhasson a szállóigévé válás útján. Békés István, a neves kultúrhistorikus iskolatársa volt Gulyásnak. Anekdotakönyvében szól ugyan róla, de a szállóige-gyűjteményéből kihagyta, netán kifelejtette az általa jól ismert költőt. Álljon itt egy-két olyan Gulyás Pál-versidézet, amelyből kis jóindulattal, éppen miáltalunk még lehetne szárnyas szó, szállóige! Ilyen céllal olyat is érdemes ajánlanunk és útnak indíttatnunk, amelyben Gulyás Pál tudatosan és mesterien élt a refrén lehetőségével.

Hernádi Miklós a közhelyteremtő kulcsszó, a „vég” frázis-termékei közt szerepelteti ezt is: „Vége a dalnak.” Lehet, hogy már Gulyás Pál korában is közhelyszerű szólam volt. Ám ő olyan szövegközegben és miliőben élt vele, amely közeg és környezet/háttér megnemesíti és így megszünteti elcsépeltség-gyanúját. A „Búcsú Debrecentől” a költő alcíme szerint: „Kísérlet egy irodalmi estnek verses bezárására”. Nos, a legelejétől a végéig négyszer tér vissza ez a sor: „Urak, a dalnak vége van.” Olcsó szellemeskedés lenne, ha a „Záróra, uraim, záróra” frázis szinonimájául fognánk föl. Komoly versről van itt szó, például ily sorokkal:

„… / Hiába küldök egy igét, / az ige bujdosik az éjben, / az ige útja az idő, / nem áll meg, csak a messzeségben, / messziről néznek az igék / reánk a felhők mögül vissza, / nem lesz az ige újra test, / idézni nincs oly spiritiszta. / …”

Íródott pediglen e költemény már a második világháború szörnyű napjaiban…
Szintén útnak indíthatnánk az ugyanezen időből való „Új vanitatum vanitas” e sorait:

„Tudjátok, kié az igazság? / Akik utoljára élnek! / Akik most rongyos koldusok, / azok lesznek holnap vezérek / s a vezérek koldusok lesznek…”

gulyas

Gulyás Pál szobra Debrecenben a Nagyerdőn (Fotó: Wikipédia)

Csak semmi Internacionálé-áthallás: Gulyás Pál pacifista volt ugyan, de nem politikus alkat. Ekként alkotott a tisztaságmegőrző alföldi csendben. Legméltóbb, leghűbb fiai egyikévé lehetett épp ezért a cívisvárosnak, amelyről annak legszebb metaforáját alkotta meg verse címével: „Debrecen, ó-kikötő”. És e költemény legutolsó sorát érezhetjük Gulyás Pál legmaradandóbb szállóigéjének: „Debrecen, ó-kikötő, tájakat összekötő!”

 

Holczer József

 

 

Hozzászólások