541 éve, március 6-án született a Michelangelo Buonarotti (1475 Caprese – 1564 Róma). Egy szonettjével ünnepeljük meg őt.

Michelangelo_1

 

Michelangelo Buonarotti az olasz reneszánsz kimagasló mestere, egyike a képzőművészet legnagyobb alakjainak. Bár önmagát mindig szobrásznak tartotta, nemcsak a szobrászatban, hanem a festészetben, az építészetben és a lírában is maradandót és jelentőset alkotott. Művészete eltér kora, a reneszánsz virágkorának művészetétől: hiányzik belőle az a harmónia, derű, elegancia, amely Leonardo da Vinci vagy Raffaello műveit jellemzi. Különc, magányos, önmarcangoló személyisége, amely állandó harcban állt önmagával és a világgal, arra késztette, hogy keserűségét szobraiban, verseiben örökítse meg ma is borzongató erővel. Alakjai általában tragikus hősök, akik a művészhez hasonlóan korlátaik közül igyekeznek kitörni. Életének tragédiája, hogy monumentális tervei közül nagyon kevés valósult meg teljes egészében. (wikipédia)

 

“Költő kortársa, Francesco Berni, aki ismerte a versek kéziratát, megjegyezte, hogy Michelangelo költeményei abban különböznek kora verselőitől, hogy szerzőjük nem szólamokat keres, hanem magukról a dolgokról ír” (Faludy György)

)

Szeretlek, de nem szívem szeret téged,
vagy nemcsak szívem , mert ez nem elég:
az öröklét vonz és mindentől félek,
ami múlandó, hazug vagy setét.

Mikor Istenből kiszakadt a lelked,
sok fényt hozott magával, s én merev
szempár vagyok csak, ki a földi terhet
látom rajtad, a húst s a bőrt, de mert

imádatom, mint hő a tűztől, el nem
válik az Örök Szépségtől, s mert benned
is Őt nézem, ki ok és okozat –

nincs menekvésem, s mindig visszatérek
s maradok, honnan menekülnöm kéne,
parázsló számmal homlokod alatt.

Hozzászólások