50 éve halt meg Váci Mihály – Amikor 1984 karácsonyán a neves, baloldali elkötelezettségű költő, műfordító és publicista Váci Mihály épp 60 éves lett volna, számosan értékelték/méltatták az ő immár lezárult életművét. Köztük volt Bodor Pál (ismertebb írói nevén: Diurnus), aki jóllehet rövid, tömör esszéjében a Váci Mihály-i stílust is találóan jellemezte:

50 eve hunyt el

„…Igaz, rá is jellemző volt a magyar költő jambikus, őszintén hősi és vitézül tragikus tartása, a himnikus és az átkozódó, amely e században (ti. a XX.-ban) némely nemzetnél közönyösebbre, gunyorosabbra szikkadt, de forrón jelen van másoknál. … Váci Mihály posztromantikus szenvedélyessége, amelyben a közboldogulás és a szerelem, a tájélmény mint érzelmi világkép és a múlt mint robbanó üzemanyag (meg a jövő mint személyes halálfélelem és közösségi utópia) elhatározó szerepet játszik: a magyar költészet egyik uralkodó alaphangjának kicsendülése. …

Mekkora költő volt? Kora s nemzedéke magyar költészetének állaga más volna nélküle. Volt akkora, hogy a maga poétikai emberöltőjében biztosan megkerülhetetlen – ennél több ritkán mondható el költőről a magyar irodalomban. …”

Az idézett sorok írásakor Váci már 14 éve nem volt az élők sorában. Most pedig kerek félszázada, 50 éve van halálának. 1970. április 16-án, mindössze 45 esztendősen hunyt el, vietnami látogatása során. Ugyanazon a napon, amikor itthon meg Veres Péter haláláról értesültünk. …

Szólaljon meg Váci Mihály, valljon nyelvről, stílusról! Először prózában, publicistaként. Szinte rárímel a diurnusi jellemzésére a maga fölfogása az „Irodalom és valóság” dolgában:

„…Van, aki minden áramlatot megírt, mert egyről nem volt mit írnia – az ő életéről. Nem divatot kell teremteni – ötévenként; egyetlen felismerést, gondolatot kell terjeszteni – ötven év alatt. … Ne arra törekedj, hogy mindig beszéljenek rólad, hanem hogy megtanuljanak tőled egy szót. … Arra törekedj, hogy ne légy semmilyen –ista, és máris tekintélyes ismertetőjeled lesz. Az áramlatokkal sodródni könnyű. – Medret kell vágni! Az, hogy egy írónak hallatszik a hangja, nem attól függ, hogy milyen hangosan kiáltozik, hanem attól, hogy mit mond. Nem akkor figyelnek ránk, ha hangosan mondunk valamit, hanem ha az embereket igazán érdeklő dolgokról bármilyen halkan beszélünk.

A népművészetről” ír hosszabb fejtegetést. Ebben a folklórról szólva nem mellőzheti a nép nyelvének leleményeit sem:

„… Hány férfit, nőt ismerünk, akik ki sem fejezhető nyugtalanság és gyönyör hatására hímezni kezdenek, falat pingálnak, harmonikával ölelkeznek, …, szerszámokat faragnak, eszközöket állítanak elő. Hányan szeretnek ma is hosszan beszélgetni az esti vagy baráti csendben, emlékeikből különös történetet szőve. Hány szólás, közmondás, gúnynév, versezet születik ma is, a mai életről. …”

És hasonlóan ír a „Játszani” című mély vallomásában:

„… Játék szeretnék lenni, mondóka, közmondás, csúfondáros rigmus, melytől nagyot kacagnak esténként; dal szeretnék lenni, melyet munka közben is lehet énekelni. Dal szeretnék lenni – csak egy dal, amit mindenki megtanulhat, és hazafelé menet mindenki úgy dudorászhat, ahogyan egy fűszálat forgat ajkai között.”

A tanítóképzőt végzett Váci Mihály mindig érdeklődéssel viseltetett az anyanyelv iránt. Így nyelvünk, illetve hazánk múltja is foglalkoztatta. Szinte szállóigévé lett egyik legszebb versének a címe: „Kell lenni valahol egy őshazának”. A műfajt és témát pedig ő maga jelölte meg alcímül: „Ének Kőrösi Csoma Sándorról.” Álljon itt egy részlete:

„A tudós tanulatlanok közé indult:
Tanulni tőle nem restellt a tanár.
A humanista professzor nomád rokonai közt
kereste az emberiség tűnő nyomait.
Az akadémikus pásztorok tudására vágyott:
tőlük tudni meg: – amit a kultúra keres.
Nem lelt őshazára, de látta
–szegények hazája a Föld.
Reménytelen testvéreit nyomozta,
Így lett rokona a reménykedő emberiség.
Indulj te is, kutasd hazádat,
–eljutsz a nagyvilágba.
Keresd fel, értsd, szeresd e rokon népet:
– s itthon is emberiségre találsz.”

A jelenben és a jövőnek is élő-alkotó költő fontos segítője a nyelv, a szó, a beszéd. Olyannyira fontosak, hogy túlmutatnak költészetében a pusztán leíró nyelvtani jellegükön/jelentésükön/szerepükön. „Az ember mondja el!” című versében így összegez: „… / kell, hogy maga az ember mondja el, / hogy a napról-napra / folyó munkában, harcban / miként emelkedett fel.” A Pillérek-ben arra int: „Költő, csak azt mondd el, ami / oly fontos, hogy embertelenség / lenne azt el nem mondani. // Ha szólsz – a gondolatot mindég / mért, elhelyezett szavak tartsák, / mint pillérek a hidak ívét.” A Beszélgetések, ez a miniatűr is remek vallomás: „Ó, hogy imádom a cigaretta-parázsra / szórt-pazarolt percek tömjén-illatait, / s ha a beszéd darazsa dudorászva / azt keresi, mit a lelkünk csak néha virít.”

Egy másik, „beszédes” epigrammát is idézzünk. Váci Mihály nagyon is beszédesen ír a non-verbális kommunikációról, egyúttal mély, pszichikai tartalmat is adva neki; címe: „Tenyér és ököl”. És a vers: „Nem akarok már összefogni semmit. / Ujjaimat szétnyitom. Egy tenyéren / ó, mennyivel több elfér, mint amennyit / az ököl összeszoríthat keményen.”

Érdemes fölfedeznünk Váci leglíraibb költeményeinek egyikét: „Ezer nyelven hallgatok”. Csupán részletei idézésére futja időnkből:

„Ezer nyelven hallgatok,
ezer dologról – mit tudok,
ezer el nem sírt szót tudok,
százezer tilos mondatot,
hallgat ezer átok, szitok,
fogadalom és esküvés:
–fogak között ezernyi kés.
Megszólal, miről hallgatok,
beszélni kezd és dalba fog.
Világ hallja e dallamot,
beleborzad és feldobog.
Ezer elhallgatott dolog
kinyitja ajkát és susog.”

„Ezer nyelven hallgatok / ezer dologról, mit tudok. // De egyszer még megszólalok.” – Így zárja Váci Mihály. És ez az 50. évforduló jó alkalom lehet arra, hogy megszólaljon, és halljuk, újra meghallgassuk üzenetét.

 

Holczer József

 

Kapcsolódó cikkünk:

Váci Mihály költőnek 46 év adatott

 

 

Hozzászólások