„Mindegy, hány év is adatik; az a fontos, hogy addig mit csinál az ember…” – vallotta Váci Mihály. Negyvenhat év adatott neki, s ezalatt a rövid idő alatt is számtalan költeménye tanúskodott, tanúskodik a hallatlan küldetéstudatról, igazságkeresésről.

vaci mihaly kolto

Április 16-án volt 50 éve annak, hogy a „százhúszat verő szív” megszűnt dobogni: Váci Mihály, a Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő, műfordító, a „nyárfa-tanító” életét vesztette Hanoiban. Azt tapasztalom, hogy nem igazán „divatos” róla beszélni. Talán, mert kevésbé ismerik, vagy mert politikai és nem esztétikai szempontok vezérlik a költészetéhez közelítőket. Nem tudom, de azt igen, hogy évtizedek távlatából is eszembe ötlik diákkorom élménye: versei üzenete, gondolatat- és képi világa. Mondanivalója ma is időszerű.

„Úgy éltem én, ahogy itt élni kell, /ahogy érdemes élni…”
„Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat pásztázva kereste..” (Százhúszat verő szív)

Mi ez, ha nem a ma emberének szóló üzenet? Élményekre rezonál, környezetének mindennapjait, a hétköznapi élet érzéseit, gondolatait énekli meg emberközeli nyelven. Nyelvezete a nyírségi ember szókincsét felhasználva gyakran elbeszélő jelleget ölt.

„Minálunk csak a bodza ága / borult szégyenlősen virágba, / s tárta szét könnyű tenyerét, /hogy eltakarja szégyenét.” (Bodzafa)
Emlékszem, mennyire magával ragadtak ezek a bensőséges lírai képek, amelyek tökéletesen bemutatták a szegénységet, a perifériára szorultság minden vonulatát, a bodzafa metaforikus jelenlétével. Ugyanakkor valamiféle epikus, elbeszélő hangnem kíséri verseit.

Ezt a kettősséget – líraiság, epikai részletesség – érzem a Hazatérés című versében is.
„Hívás, szelíd várakozás az este, / tornácán nagy sugár szív dobog.”
E sorok metaforájában épp úgy, mint a vers egészében benne rejlik az otthon, a végtelen horizont birtoklása, de a várakozásé is.
A többi ember gondja érdekelte, nem a saját betegsége, problémája. A nép tanítója volt, nyárfa, mely utat mutat.

„Ilyen kívántam lenni én is, ott a / homokba szúrt nyárfa: – a tanító, / ki fénybe tör, ragyogó hit a lombja, / irány azoknak, jel és biztató, / kik jönnek barázdákban botladozva.” (Jegenye-fényben)

Gyakorta megfordult oktatási intézményekben. Egy iskolai író-olvasó délután alkalmával találkoztam vele személyesen. Máig látom mosolygós tekintetét, hallom szelíd, de határozott hangját. Nemcsak vesei, de egész lénye megérintett minket, fiatalokat.
A ballagások alkalmával a „Nem elég” mellett „Szőkén, szelíden, mint a szél” szárnyalt az üzenet:
„szelíden győzök, mint a szél.”
De ki vagy mi ellen? Az erőszakos világgal, a durvasággal, a szeretetlenséggel, a fegyver hatalmával szemben „fényt tükröz”.

„Az ég alján semmi nem hív / maradni sem tovább menni. / Nem mutat semmi az égre, / nem biztat emelkedésre.” (A ledöntött jegenye)
1956 után a nagy veszteséget, ugyanakkor a dilemmát énekli meg a jegenye kidöntése ürügyén.
Folyton egyensúlyt keresett, vibrált, „százhúszat” vert a szíve. Megszállott tűzzel; ”égjen hevesebben”, hittel élt és írta verseit:

Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
ahogy érdemes élni!
Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
történelem és ezerévnyi.

Legyen ez a zárszó. A szívét kitáró, az emberiség jogaiért harcoló költő szava népe felhatalmazott jogán.

 

Versemben így emlékezem:

Váci Mihály emlékére

Elmentél bodzafák szülte
nyírségi hullám,
Százhúszat verő szív-élet
feszülő húrján.
A vért köpködő parasztok
megéneklője,
Fiatalok, szerelmesek
védelmezője.
Magyarország szülte harcos!
Parasztok élet-fájának
bokros ágával
rovom le a tiszteletem
és szeretetem
irántad – te fényes ívű
nyárfa-tanító.
Felkelő nap fénye akác-
tested érinti,
Homoksipkás legényeket
égbe emeli.
Mások baj-tutaján haladt
életed árja,
Fényes lelked mégis röppent
magasba szállva.
Elmentél bodzafák szülte
nyírségi hullámfia,
De szellemed a földet ma
is világítja.

 

Orosz Margit költő

Kapcsolódó cikkünk a Montázsmagazinban

 

Hozzászólások