Kétszáz esztendeje született Jókai Mór, a romantika korának legnagyobb magyar írója. 1825. február 18… Hihetetlen időtávolság! És mégis modernül hat, ma is olvassák műveit. Legfeljebb – ám mindenképp sajnálatunkra! – az iskolai oktatásból kezd időnként kiszorulni. Szerencsére újraélesztenünk nem kell, de idéznünk a jelentős évfordulón mégis érdemes. Előttünk áll tehát Jókai alakja, életműve. Ami a szoros értelemben vett citátumokat illeti: a bőség zavarával küzdhetünk.

Máris az olvasók figyelmébe ajánljuk a kerek 50 éve kiadott „Jókaitól – Jókairól” válogatást, amely testes könyvecske, s amely talán még most is föllelhető a könyvtárakban. Itt felhangzó emlékezésünkhöz igyekeztünk e kiadványt nem kinyitni. Függetlenedvén tőle, mégis találunk oly szövegrészeket, amelyek némileg újdonságként hatnak. Következzenek.

"Isten jókedvében teremtette őt nekünk" - Jókai Mór idézése bicentenáriumán

Fotó: LÍRA

Mikszáth Kálmánhoz fordulunk, akit mester–tanítványi, majd végig baráti jó kapcsolat fűzött Jókaihoz. Szépen fogalmazta meg e viszonyt Rubinyi Mózes nyelvész és irodalmár:

„Két egymásra következő művészi nemzedék érintkezésének ilyen tiszta, becsületes formája párját ritkítja az egész világirodalomban.”

Mikszáthnak, akit csakis prózaíróként tartunk számon, van egy érdekes verses munkája. A címe: „Jókai Mór vagy a komáromi fiú, ki a világot hódította meg”. Ennek most fölhangzó részlete is 1882-ből való. A mester még 22 évig fog alkotni. Ám amit az éles szemű tanítvány észrevesz, az utókor szemszögéből is, manapság is érvényes:

„Szava dallamos, lágy, mint a tündér-ének,
Mintha az angyalok mézzel etetnének,
Folyóink csörgése, erdeink zúgása
Mezei lányoknak édes dalolása,
Sárga cserebogár méla röpködése,
Balaton vizének csöndes habverése,
Falusi akácfák titkos susogása,
A sűrű Bakonynak zordon sötétsége,
Csillag ragyogása, napnak verőfénye,
S amint pusztáinkon viharra nő a szél…
Mind benne van abban, amit ő elmesél!
Szívünk megbűvöli, sírunk rajt’ s nevetünk:
Isten jó kedvében teremté őt nekünk!”

Ennyit dióhéjban Jókai stílusáról. És máris hozzátesszük – most már az ő szavaival –, ami viszont: Nyelvsajátság. Igen, ez a címe a nagy író figyelemre méltó följegyzésének:

„Sajátos a magyar nyelvben, hogy az állatok nevei mint vétettek át műszerek szavaiul. Így:
Vas-macska: – horgony, mely a hajókat tartja.
Fa-macska: – azon eszköz, mellyel a csizmát szokás lehúzni.
Vas-kutya: – azon sokágú eszköz, mely a tűzhelyen áll s mikre a tüzet rakják, meg a nyárs végit teszik.
Fa-kutya: – az a cölöp, amit a házak elé varnak, hogy a kocsik közel ne menjenek.
Bak: – ama háromlábú szék, mire szapuláskor a kádat teszik.
Fa-ló: – a hintó-emelő tengely-kenésnél.
Daru: – az emelőgép a hajókon.
Kecske-láb: – a feszítővas.
Lúdlelke: – a pecsenyén átjáró vas.
Gém: – a kutak ágasa.”

Másik sajátság a köznép által szokásos nyelvhasználatban az irodalmilag elfogadott eszméknek egészen más fogalmakra felhasználása. Parasztember érti e szó alatt: „szabadság” az országos vásárt; „világ”-nak nevezi a mécsest és a gyertyát; „igazság”-nak nevezi az útlevelet; „jószág”-nak az igavonó állatot; „szivárvány”-nak a kút csövét; „örök”-nek az apáról maradt vagyont; „élet”-nek a búzát és kukoricát; és „hazá”-nak a falut, melyben született.

Halála évében, 1904-ben adták ki a „Jókai Mór önmagáról” című kötetkét. Ennek „A látható Isten” című fejezetében e lényeges sorokat is olvashatjuk:

„… S hogy magyarul írok, azt nem azért teszem, mert nemzetem iránti kötelességem kényszerít, hogy hűséges hazafi legyek, hanem azért, mert én olyan szép, kifejezésekben gazdag, mondataiban tökéletes s a gondolatokhoz odataláló nyelvet nem ismerek, mint a magyar. Miért is nem világnyelv? Ha ezt más nemzetek nagy szellemei tudnák! Hiszen magyar nyelven költeni olyan, mint a hegedűművésznek a straduarión játszani! Miért nem beszéli ezt a művelt nagy világ? Sokszor kérdezem magamban, hát már az Isten a magyar nyelvet csak a saját gyönyörűségére teremtette?

De én hálát adok neki, hogy ezt nekem adta anyanyelvül; hogy ezen a nyelven mondhatom meg neki, hogy én látom őt a csillagtejutakban; látom az aszú falevél férgeinek életében; látom saját sorsom rejtélyes fordulataiban, látom nemzetem csodateljes történetében; látom az emberi lángész remekeiben; látom az üres papírlapon előttem.

Nincs olyan nagy és nincs olyan kicsiny, ahol őt ne látnám. S nem félek kimondani, hogy a nagy és kicsiny között, aki középen áll, az az ember.
Nem a csillagos ég, az ember az istenség tanúja…”

Végül idézzünk a „Jókai brevárium”-ból. Ennek az a története, hogy Jókai – épp halála előtt 10 évvel – átadta a Révai Testvérek könyvkiadójának. A százkötetes nemzeti kiadás egy darabja lett volna. Az író aztán visszavonta a megbízást, azzal, hogy csak később adhatják ki. Ez immár 30 esztendő elteltével, 1924-ben valósult meg. Nos, ez „A magyar ember” alcímnek alárendelve hozza azt a szép Jókai-vallomást, amely világirodalmi testvére lehetne Turgenyev orosz nyelve iránti hitvallásának:

„Oh, te édes szép, magyar nyelvem. Te hangzatos, erőteljes dallama az érzéseknek. De sok kárt tettél te már ennek a mi nemzetünknek azzal, hogy olyan szép vagy. Szeretünk hangoztatni, gyönyörködünk benned, beszélünk hosszan és szépen – s aztán azt hisszük, hogy tettünk valamit…”

Jókai tett a nyelvért, nem is keveset. Bicentenáriumán nemcsak emléke őrzésére, de nyelvünk ápolására, szeretve óvó védelmére is kér bennünket.

 

Holczer József

Kapcsolódó cikkeink a szerzőtől