Száz esztendeje, 1918. december 23-án született Mándy Iván. Jóllehet mindössze nyolc és fél osztályt végzett, mégis igaz, amit 77 évesen bekövetkezett halálakor, 1995 őszén Rónay László fogalmazott meg művészetéről, pályájáról:

Egyik legnagyobb prózaírónk volt. Csodálatos költői szépséggel vonta be szomorúságunkat. Szóra bírta a magányos tárgyakat, látta a hétköznapok nagy átváltozásait, s megmutatta, hogy életünket kisebb-nagyobb csodák szövik át. Neki elhittük, hogy az iskolai padok megszólalnak és emlékeznek, hogy a hosszú létrák felcihelődnek és útra kelnek. Benne sosem kételkedtünk, mert az a világ, ahová elvezetett, emberi tartomány volt könnyekkel és elharapott, szemérmes mosolyokkal. Részvéte átvilágította keserűségünket. …

A szintén nekrológot író Sükösd Mihály pedig tömör összegzést ad Mándynak nemcsak a témavilágát, de egyben a stílusát is illetően:

… Budapest színterein, tárgyain és hangulatain túl Mándy két örök élménye: a film /főként a némafilm/ és a futballjáték, a „régi idők focija”. Mindkettő tárgyilagos és örök érvényű legenda, együtt és egyszerre. …

Mindez, különösen, ha leszűkítünk a filmre, egybecseng a szintén száz éve született /és mindössze négy hónappal idősebb/ pályatárs már korábbi meglátásával. Halljuk tehát Lengyel Balázst:

… A látványról a látomást aligha tudja … leválasztani. … Mándy eleve rávetíti a maga belső világát, lírai tartalmait a külső tárgyi valóságra. Úgy ábrázol, úgy fotózza a világot, mint az igazik filmesek. …

Folytassuk tovább gondolatmenetünket Mándy stílusánál maradva, de most már át is adva a szót neki. A „műhelyé”-t meglátogató Bertha Bulcsu megkérdezte tőle: „El tudnád képzelni, hogy a foglalkozásod nem írás, hanem valami más? Mire Mándy:

Sajnos, nem. Vagy nem sajnos. … Esetleg vágó szeretnék lenni, de nem komolyan. Az írásban is az elhagyás művészetét tartom a legfontosabbnak. Képzeletemben a vágó egyedül ül egy szobában… De ez nem így van, mert mellette ül a rendező.

Talán váltsunk át ̶ ha úgy tetszik: filmszerűen bár! ̶ a nyelvre. Mándynak nem voltak különösebb nyelvészi, nyelvtudósi ambíciói. Olykor, egészen véletlenül ̶ és persze örömmel! ̶ vehetjük észre, hogy még leíró nyelvtani fogalmaknál is el-elidőzik. „Szerkesztőségi órák” című, akár visszaemlékezésnek is mondható remekében leírja, mennyire várta a Nyugat válaszát, ahová legelső három kéziratát vitte. Kereste-kívánta „lent, a lap alján” Osvát Ernő reagálását. Megelégedett volna az O. E. szignóval ̶ még zárójelben is. És maga ̶ stílszerűen ̶ szintén zárójelben ezt teszi hozzá:

/A zárójeleknek, jegyzeteknek, széljegyzeteknek, függelékeknek azóta is megfoghatatlan varázsa van./

Szerzőnk fonetikai kipillantása, ráadásul egy idegen nyelvi szövegrész beemelésével ̶ telitalálat a javából! Megéri, hogy idézzünk a Csatavesztés című novellából:


Szólt a zongora.
Megint abban a szobában volt. A lány előrehajló nyaka, az ujjai, ahogy elszabadultan futkosnak a billentyűkön. Egyszerre csönd lett. Majd egy hang.
̶ Über allen Gipfeln ist Ruuu. A néma há, érted, Andrea?
̶ Ruuu…
̶ Úgy van. A hának nem szabad hallatszania. Ezt kevesen tudják. Nos, halljuk még egyszer, Andrea!
̶ Ruuu… über allen Gipfeln ist Ruuu.
A zongora mellett álltak: Andrea, a szülők és ő, Növényi Kálmán.
̶ Ruuu… maga a csend, a teljes, néma csend. …

Nyelvtani fogalom a tulajdonnév is. A Mándy „műhelyének titkai”-t faggató Kabdebó Lóránt megkérdezte: „Valódi neveket említesz, vagy fantáziád szülöttei ők? Válasza:

Én soha nem tudtam nevet kitalálni, azt hiszem, nem is szabad, a nevet csak el kell helyezni egy világban, meg kell találni azt a környezetet, ahol a név életet kap.

Gách Marianne-t a ’60-as évek derekán nagyon is meglepte, hogy Mándy épp a frissen megjelent Zabhegyezőt olvassa: ”ő, aki sose beszélteti korszerű jassznyelven a figuráit”. Ezt a választ kapta:

Jó író sosem alkalmaz tájnyelvet. Ez filoszi eltökéltség csupán. Nem Salingerre gondolok, mert ő mindenestől tetszik nekem. De én nem akarom nyelvileg exotikussá alakítani figuráimat. Egy külvárosi fiatal is mondja olykor, hogy „szervusz” vagy „jónapot”.

Mándy Iván sírja Budapesten a Kerepesi temetőben

Rátérhetünk immár a címünk második felében ott lévő Mándy-esszére, mely tehát így szól: „Mit akarhat egy író?” A vége táján érinti az iménti témát, de egy kis folytatást is idézünk még írásából:

… Valaha kötelességszerűen megpróbálkoztam a tájleírással. Ezzel se sokra mentem. Eltelt egy idő, amíg rájöttem, hogy nekem egy pinceablak a táj, egy pocsolya. Legjobb esetben üres mező, elhajigált, ócska lavórokkal. …
… A hang, az a bizonyos egyéni stílus, mázli dolga. Vagy van, vagy nincs. …
… Hogy mit is akarok? Ottlik Géza írja egy tanulmányában: Mit akarhat egy regényíró? Remélhetőleg regényt írni. Szerény módosítással: Mit akarhat egy író? Bármilyen meglepő, írni. A tehetsége törvényei szerint.

Hát erről győződhettünk meg akár már gyermekkorunkban, és számos azóta felnőtt generációra állhat ez. Mert legalább a Csutak-művek kell, hogy sugallják: nem szabad elfelednünk azt a Mándy Ivánt sem, aki „törvényes tehetség”-ével művelte az ifjúsági irodalmat is…

 

Rövidítve, módosítva elhangzott az Édes anyanyelvünk c. rádióműsorban 2018. december 21-én.

 

Holczer József

 

 

Hozzászólások